Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontját nem kell különösebben bemutatni mifelénk. Az első világháború utáni nemzetközi rend kívánt körvonalait megrajzoló elnöki kinyilatkoztatás tizedik pontja a nemzeti önrendelkezés jogával ruházta fel az Osztrák–Magyar Monarchia népeit, amire aztán napestig hivatkoztak a birodalom nemzetiségei nevében elszakadást követelő cseh, horvát, román, szerb stb. elitek, de gyakori hivatkozási pont volt a Szent István-i királyság minél nagyobb részét megőrizni kívánó magyar elitek megszólalásaiban is.
14 pontjával Wilson nem kevesebbet szeretett volna elérni,
A nemzeti önrendelkezés ennek egyik építőköve lett volna, az elmúlt 100 év kelet-európai történetének ismeretében Kovács Zoltánnal közösen tehetjük fel a költői kérdést: de sikerült?
Az örök békének persze nem ez lett volna az egyetlen tartóoszlopa, a wilsoni pontok a titkos, nyilvánosság elől elzárt diplomáciai egyezkedések tiltását, a tengeri hajózás teljes szabadságát és a világszintű szabad piacot, tehát a világkereskedelmet fékező különböző vámok, korlátozások, iparpolitikák és kereskedelmi övezetek felszámolását is kilátásba helyezte.
A világkereskedelem teljes liberalizációja Wilson szerint a szabadság szellemének elterjedését eredményezte volna a bolygó legeldugodtabb zugában is. Ahogy az amerikai kereskedők detroiti gyűlésén 1916 júliusában fogalmazott:
menjetek és árusítsatok javakat, amelyek kényelmesebbé és boldogabbá teszik a világot, és áttérítik Amerika elveire.
Wilson az egyetemes emberi közérdek horizontjára vetítette ki a szabadkereskedelem ügyét, mint a béke és szabadság letéteményesét, de ez egyúttal megegyezett a globális szinten épp feltörekvőben lévő amerikai nagytőke saját részleges magánérdekeivel is.
Az Egyesült Államok érdeke a minél szabadabb világkereskedelem – ez az alapelv minimum Wilson 14. pontja óta az USA külpolitikájának sarokköve. 1918 óta Washington igyekszik is érvényre juttatni ezt az elvet az épp aktuális lehetőségekhez igazítva. Amikor például a második világháború idején anyagi támogatást nyújtott a britek Hitler elleni védekezéséhez, az amerikai kormányzat az úgynevezett kölcsönbérleti szerződésbe is beleíratta, hogy cserébe a brit gyarmatbirodalom belső piacát védő vámok és korlátozások lebontását várja el, vagyis ennek a piacnak a megnyitását az amerikai gazdasági szereplők előtt. Később, a 20. század második felében a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és a Kereskedelmi Világszervezet DNS-be is belekódoltatta ezeket az elvárásokat, amelyek aztán például szerepet játszottak abban, hogy a posztszovjet térségben, így nálunk is alkalmazott gazdasági sokkterápia milliók megélhetésének elvesztését és az életesélyek radikális romlását hozta.
Japán vagy Dél-Korea sikeres példái ennek az alternatív eljárásrendnek.
A második világháború után egyébként mindkettő szoros amerikai szövetséges lett, és az USA ebben az időszakban túl keményen nem is ellenezte ezt, ahogyan az európai közös piac létrejöttét sem, ebben az időszakban ugyanis az amerikai kapitalizmus érdekelt volt abban, hogy más országok kapitalizmusai is erősödjenek a szovjet-kommunizmus elleni harc érdekében. Vagyis itt még az is belefért, ha az európaiak vagy japánok saját nagytőkéseket akartak maguknak növeszteni nem szabadpiaci eszközökkel. Ahogy Perry Anderson marxista történész fogalmazott: ez volt az az időszak, amikor az egyetemes elv (szabadkereskedelem = szabadabb emberiség) és az egyéni érdek (szabadkereskedelem = nyereségesebb amerikai cégek) leghézagmentesebben passzoltak egymáshoz.
Ezeket a történelmi kalandozásokat most azért hoztam ide, hogy éreztessük a súlyát annak a töréspontnak, amelyet a 2016-os kampányával és választási győzelmével Donald Trump hozott. Nem csupán az előző adminisztráció programjával szakított ekkor – mint áltagos kormányváltásoknál történni szokott –, hanem az előző 100 év stabil amerikai programjával is, és ezt a szakítást azóta Joe Biden és a demokraták egy jelentős része is elsajátította.
Abban a világban, amelyben az amerikai nagycégeknek állami védővámokkal és iparpolitikával megtámogatott, de a világpiacon ízig-vérig kapitalista módon működő kínai vetélytársakkal kell versenyezniük, ott már a szabadkereskedelem nem hozza automatikusan előnybe az amerikai cégeket. Vagyis a szabadkereskedelmi ideológia érdekalapja megszűnik. Idealista alapja – vagyis a hit, hogy a szabadabb gazdasági viszonyok politikai szabadságot hoznak – szintén darabokra zúzódott a valóság szikláin.
Itt vagyunk most, tehát: egy történelmi léptékkel mérhető hátraarc elején. A kérdések számosak. Az egyik legérdekesebb, hogy azok a fejlődő államok, amelyekbe hosszú évtizedek óta akaratuk ellenére „verték bele” a szabadkereskedelem evangéliumát, most csak se szó, se beszéd nyugtázzák az irányváltást, mintha mi sem történt volna? Mi van azokkal az államokkal, amelyek amúgy látványosat fejlődtek, az elmúlt 20–30 évben relatív haszonélvezői voltak a szabadkereskedelmi rendnek: Vietnám vagy Indonézia tessék beállni a sorba?
Ha lehámozzuk róla a belpolitikai sallangokat és részrehajlásokat, akkor az Orbán Viktor-i gazdasági semlegesség és konnektivitás mélyén is ez van:
A következő évek és évtizedek valószínűleg világszerte millió ilyen kis részkérdésből összeálló kérdésegyüttes jegyében fog telni. És egyáltalán nem világos, hogy jobb vagy rosszabb világrend jön ki belőle. Amit viszont a történelem ismerőiként már előre levonhatunk: ahogy a szabadkereskedelmi globalizáció sem hozott minden problémára megoldást, úgy a protekcionizmus, a kereskedelmi háborúzás és a versengés sem fog.
A múlt heti Amerikánóban arról beszélgettünk, hogy ez az átalakuló világrend milyen változást hoz az USA-t kormányzó elitek gondolkodásában:
Két érdekes cikket is ajánlanék ennek kapcsán:
- Ők befolyásolják Donald Trump külpolitikai gondolkodását.
- Ez a tanulmány pedig azt veszi számba, hogy a két nagypárton belül milyen különböző külpolitikai frakciók és nézetek versenyeznek egymással.