Lenyelhetik-e a hivatalos katolikusok a földalattiakat Kínában?

Ferenc pápa nemrégiben tizenegy napos, négy országot érintő délkelet-ázsiai és óceániai körúton vett részt. Sokak szerint az egyházfő ázsiai látogatásával azt akarta bizonyítani, hogy kora ellenére nagyon is aktív.

A The Wall Street Journal szerint a Szentszék ázsiai diplomáciájának középpontjában akkor is Kína áll, ha az ország nem szerepelt a helyszínek között. 2018-ban ugyanis Peking és a Vatikán titkos paktumot kötött. Az azóta már nyilvánossá vált egyezmény alapján a kínai és a katolikus egyházi vezetés közösen választja ki a kínai püspököket. Ezzel Peking beleszólást kapott a katolikus főpapok kinevezésébe, a kínai katolikusok pedig kiléphettek a „katakombákból”.

Igaz, az addig „föld alatt” működő kínai katolikus egyház egyáltalán nem egységes annak tekintetében, hogy elfogadják-e a paktumot.

Főleg, hogy ez több olyan püspök elismerésével járna, akiket Peking nevezett ki, mintegy párhuzamos struktúrát és hierarchiát hozva létre – őket a „földalatti” egyház tagjai kollaboránsoknak tekintik.

A kínai kommunista vezetés – hasonlóan Észak-Koreához és a hajdani keleti blokk rezsimjeihez – csak nagyon korlátozott, államilag ellenőrzött módon engedélyezi a vallásgyakorlást. Peking „hivatalos” egyházakba tömöríti a különböző felekezetek híveit, az ezeken a kereteken kívülieket pedig brutálisan üldözi. Így például a tibeti buddhizmus hagyományaitól idegen módon és a vallási elöljáróktól függetlenül nevez ki lámákat és más tisztségviselőket. Ehhez hasonlóan jár el a katolikusok esetében is.

Hogyan alakult ki ez a helyzet, és milyen kiutakat keres a Vatikán?

Tiltott, tűrt és támogatott egyház

A kínai katolikusok számát napjainkban 5 és 10 millió közé teszik, ami körülbelül a lakosság 0,7 százaléka. A katolicizmus természetesen nyugati misszionáriusok révén jutott el az ázsiai országba: már a Tang-dinasztia idején, azaz a 7. század környékén megjelent, ám igazán csak a 13–14. század alatt terjedt el. Fénykorát a Ming-dinasztia alatt élte, főleg a 17–18. században. Egy Matteo Ricci nevű jezsuita misszionárius a császári udvarral is megismertette a katolicizmust, és ők nem gátolták a terjedését, sőt a nyugati tudás és technológia felé nyitott ablakként tekintettek rá.

A 19. században azonban a kínai hatóságok üldözendőnek nyilvánították a vallást, igaz, az 1911-es forradalom és a császárság bukása után újra enyhülés kezdődött. A Vatikán feloldotta a konfuciánus rítusok katolicizmusba való beépítésének tilalmát, a hatóságok pedig nem korlátozták tovább a hit terjesztését. Végül Peking és a Szentszék hivatalos diplomáciai kapcsolatot alakított ki, kölcsönösen elismerve egymást. A második világháború után a katolikusok száma emelkedésnek indult, ám ennek véget vetett a kommunista hatalomátvétel.

A katolikus misszionáriusok már a kínai polgárháború alatt szenvedtek el atrocitásokat a kommunisták részéről. Amikor 1949-ben Mao Ce-tung győzelmet aratott, a Vatikán nem rendelte vissza az országból a hittérítőket. Az újdonsült vezetés eleinte engedte is őket, illetve az intézményes egyházat működni, ám egyre több hatósági zaklatásnak voltak kitéve. 1950-ben, amikor Peking a katolikusokat is egy „hazafias” vallási egyesületbe akarta tömöríteni, az országba delegált pápai nuncius kiközösítéssel fenyegette meg az abba belépőket. Válaszul Peking egy „alulról szerveződő”, illetve annak álcázott katolikus „megújulási” mozgalmat indított. Amikor a Szentszék ezt is elítélte, a pártvezetés egy, Mao életére törő katolikus merénylőkről szóló koncepciós pert rendezett, majd kiutasította az országból a pápai nunciust.

A Kínai Népköztársaság 1951-ben hivatalosan is megszakította a diplomáciai kapcsolatot a Vatikánnal. Az állam azóta mindig arra törekedett, hogy az országban élő katolikusokat és az egyházi infrastruktúrát a pápa helyett a saját befolyása alá helyezze.

Mivel a Vatikán és Kína között nem volt konkordátum vagy akár csak diplomáciai kapcsolat, a pártvezetés egyszerűen maga nevezett ki püspököket. A katolikusok azonban nem térhetnek el a hagyományok által meghatározott kinevezési rendtől: a püspököket – mint az apostolok utódjait – csak a pápa mint Krisztus földi helytartója szentelheti fel. Hithű katolikus pedig a pápa által el nem ismert elöljárót nem fogadhat el. Éppen ezért két párhuzamos papi hierarchia és egyház alakult ki:

• a Peking által elfogadott, támogatott és persze irányított „hivatalos”,
• valamint egy üldözött „földalatti”.

Hogy a tűrt és támogatott katolicizmus keretet kapjon, 1957-ben megalakult a Kínai Katolikus Hazafias Szövetség, amely lényegében a pártnak alárendelt „egyház” lett. 1958-ban az első olyan püspököt is felszentelték, aki nem rendelkezett a pápa áldásával. Ezzel létrejött a máig tartó egyházszakadás, amely megkeseríti a Vatikán és Peking viszonyát.

Földalatti és kormányhű egyház társbérletben?

A Vatikán sokáig kitartott az „illegális” egyház mellett. Így volt ez a konzervatívabb XVI. Benedek pápa alatt is, a konzervatív katolikusok ugyanis máig a Pekinggel szembeni keményvonalas fellépés hívei. Bár a nyitás szándékának már Benedek alatt is voltak jelei, ezek inkább a gesztusok szintjén maradtak. A liberálisabb Ferenc azonban egyértelműen nyitott Kína felé, és megkötötte az említett paktumot, kiváltva a konzervatívok haragját. A 2018-as – eleinte titkos – paktum hosszú tárgyalási folyamat eredményeként jött létre, a lényege pedig röviden az volt, hogy

Peking a püspökök pápai kinevezése előtt „ajánlhat” jelölteket, de ezeket a pápa megvétózhatja.

A cél az volt, hogy a Vatikán befolyást szerezzen a hivatalos, „állami” püspökök felett, Peking pedig kooptálhasson egyes földalatti elöljárókat, vagy befolyása legyen az újabb kinevezésekre. Papíron tehát úgy tűnt, hogy mindkét fél enged, de nyer is valamit.

Hszi Csin-ping elnöksége azonban a látszólagos enyhülés ellenére szigorítást is hozott a katolikusok számára. A pártvezetés ugyanis elrendelte, hogy az egyházak a tanításaikat hozzák összhangba a hivatalos állami ideológiával. A pártfőtitkár így – a többi valláshoz hasonlóan – a katolicizmust is „sinizálni” szeretné, azaz „kínaisítaná”. A politika hivatalos elnevezése:

szocialista vallási elvek kínai sajátosságokkal,

valójában egy utalás a hivatalos állami és pártideológiára. Mindez előrevetíti, hogy az újdonsült együttműködés Peking és a Szentszék, illetve a „társbérlet” a kormányhű és az illegális egyház között nem lesz zökkenőmentes.

Ferenc pápa számára a paktum mégis prioritást élvez. Úgy gondolja ugyanis, hogy

• ezzel egyszerre tudná javítani Peking és a Szentszék kapcsolatát,
• másrészt egyesítené a kínai katolikusokat.

Az utóbbival az a leginkább szembetűnő probléma, hogy a konzervatív egyházi körökhöz hasonlóan a földalatti kínai katolikusok is árulásként élik meg, hogy a pápa kiegyezik a kollaboránsokkal – ezzel mintha semmibe venné az eddigi szenvedéseiket. Joseph Zen korábbi hongkongi püspök az egyezmény egyik fő kritikusa.

A paktum elutasítása általában együtt jár a liturgikus-teológiai konzervativizmussal, illetve egy eszköz a Peking elleni geopolitikai harcban. Nem csoda, hogy a paktum különösen népszerűtlen az amerikai politikai jobboldalon, és a konzervatív és tradicionalista katolikusok is támadják a megállapodást, ahogy a liberálisnak tartott Ferenc számos más intézkedését. Ők ebben is a pápa gyengekezűségének újabb jelét látják. A paktum ellenzői közül többen is azt jósolták, hogy Peking rá fogja szedni Ferencet, és ez az aggodalom nem is alaptalan.

Egy gyönyörű barátság kezdete vagy a pápa megtévesztése?

Kína ugyanis a megkötése óta már többször megsértette az egyezményt. 2022-ben például a Vatikán engedélye nélkül nevezte ki John Peng Weizhao püspököt, ráadásul egy olyan püspökség élére, melyet a pártvezetés kreált. Mindezt annak ellenére, hogy Weizhao „földalatti” pap volt, és egy már létező püspökség élén állt. Peking tavaly és tavalyelőtt is önkényesen, egyoldalúan nevezett ki vagy helyezett át püspököket. Közülük az egyik Shen Bin sanghaji püspök volt, a párthű katolikusokat tömörítő szervezet elnöke, akit a pápa később – kész helyzet elé állítva – mégis elismert. Az egyezmény kritikusai szerint ezzel Kína nyert többet, miközben a két egyházi struktúra összefésülése csak lassan halad. Az új püspökök kinevezése különösen bonyolult, mivel Peking – ahogyan a példából is látszik – még mindig gyakran jár el önkényesen.

Azt már a Vatikán is elismerte, hogy akadnak hiányosságok az egyezmény végrehajtásában, de bízik abban, hogy ezeket meg tudják oldani. Vannak egyébként előremutató jelek is: az idén például a két fél kölcsönösen nyitottnak mutatkozott arra, hogy tárgyaljanak a konfliktuskezelésről. Ennek jeleként a kínai kormány elismert egy „földalatti” püspököt, a Vatikán pedig jelezte, hogy szeretnének hivatalos diplomáciai kapcsolatokat létesíteni Kínával. Bár ez valószínűleg nem azt jelenti, hogy a Vatikán Tajvan – azaz a Kínai Köztársaság – helyett hivatalosan is Pekinget ismeri majd el, de erősítheti a két ország közötti kapcsolatot. A pápa ráadásul egy, a kínai katolicizmusról szóló konferenciára az idén meghívott egy hivatalos kínai delegációt is, melynek tagja volt az önkényesen kinevezett sanghaji püspök is.

A katolikus egyház Kínában azonos irányba kell, hogy mozduljon: a sinizáció irányába, ami a mai kínai kultúrával és társadalommal összhangban van

– fogalmazott Shen Bin.

Sokan azonban a Peking által tett engedményeket üres gesztusnak tekintik.

Peking nem változtatott az álláspontján a katolikus egyházzal kapcsolatban. A Vatikán viszont megpróbál egy rózsás, ígéretes jövőképet felvázolni

– magyarázta Fenggang Yang, a Purdue Egyetem professzora.

A két állam közötti egyezmény még mindig csak ideiglenesnek számít, melyet így időnként meg kell újítani. Ez az idén is esedékes lesz, ugyanakkor nem mindenki támogatja a kiegyezést. A megújítás időpontja körül mindig felerősödnek a kritikus hangok, főleg azok, melyek szerint Peking megvezeti a Vatikánt.

Az egyezmény jól szolgálja a kínai kormány érdekeit, de kevésbé a Vatikánét. A Szentszék mégis meg akarja tartani az egyezményt, hogy nyitva maradjon egy ajtó, és közben abban bízik, hogy idővel szélesebbre is tudják azt tárni

– mondta el Yang.

A hivatalos, szentszéki álláspont azonban egyelőre valóban optimista. Pietro Parolin, a Vatikán külügyminisztere júniusban arról beszélt, hogy a paktumot hivatalos formában az év végén meg fogják újítani. Ám a Szentszék hosszú távú céljai tekintetében pesszimistább hangot ütött meg. Visszatérve a cikk elején említett ázsiai körútra, ez bizonytalanná teszi azt is, hogy megvalósulhat-e a jövőben egy kínai pápalátogatás.

A pápa bizonyosan ellátogatna Kínába is, de egyelőre a feltételek nem tűnnek adottak ahhoz, hogy a pápa kívánsága valóra váljon

– fogalmazott Parolin.

Egyetlen pápa sem járt még Kínában, egyedül VI. Pál látogatott Hongkongba 1970-ben. Ferenc tehát – ha a tervei valóra válnak – úttörő lehet.

Ferenc pápa tudja, hogy a kereszténység jövője Ázsiában és a világ többi részén is azon múlik, hogy a kínai civilizációt mennyire tudja bevenni az evangélium igéje

– mondta Agostino Giovagnoli, a Milánói Szent Szív Katolikus Egyetem professzor emeritusa.

A Szentszék a paktumot egyfajta hídfőállásnak tekinti ahhoz, hogy a katolicizmus megvethesse a lábát Kínában. Ennek azonban komoly ára van. A szkeptikusokat erősíti az a tény is, hogy a paktum 2018-as megkötése óta alig fél tucat püspököt sikerült konszenzuális alapon kinevezni, miközben legalább kétszer ennyi szék üres.

Adódik a kérdés: mi lesz, ha a hivatalos egyház egyszerűen „lenyeli” a földalattit? Kínában az előbbi van nyeregben, gyakorlatilag annyi saját püspököt nevezhet ki, amennyit nem szégyell. Mindez lehet egy lassú, felőrlő háború is a „földalattiak” – végső soron a Vatikán – ellen. Az is kérdéses, hogy valóban a kiegyezés-e a hosszú távon sikeres taktika. Kínálkozik a párhuzam az ősegyházzal, amely évszázados üldöztetés után tulajdonképpen győztesen jött ki a Rómával folytatott küzdelemből. A paktum ellenzői szerint ez a követendő minta, nem a kompromisszumok keresése Pekinggel.

Ennek ellenére nem valószínű, hogy a Vatikán jelenlegi irányvonala változna.

Kína és a Vatikán eltérő sebességben szeretne haladni

– mondta Francesco Sisci olasz Kína-kutató, aki a pekingi Renmin Egyetemen tanít. Szerinte a közeljövőben a Szentszék nem nyit külképviseletet Pekingben, és egy kínai pápalátogatásra is kevés esély van. „Elméletben a pápalátogatás megszervezése egyszerűbb feladat lenne, mint nyitni egy képviseletet. De valójában mindkettő Hszi Csin-pingen múlik.”

Az pedig, hogy „Hszi Csin-pingen múlik”, akár lehetne a jelenkori Kína jelmondata is. Éppen ezért nehéz megjósolni a paktum jövőjét is.