„Halál Izraelre, halál Amerikára!” – Jászberényi Sándor riportja Bejrútból, a Hezbollah-vezér temetéséről

Bejrútban nyár van. A tengeren szikrázik a napsütés, a föníciai nők magassarkú cipői kopognak a Hamra nevű kerületben, a férfiak a kávézók székein ülve vitatkoznak. Ideges és feszült mindenki, a levegő tele van elektromossággal.

Szerdán hőség volt, és az éjszaka sem hozott enyhülést, Izrael pedig egy dróncsapásban megölte Fuad Sukrt, a Hezbollah egyik rangidős katonai parancsnokát Bejrút déli részén. A támadásban a parancsnokon kívül három civil – köztük két gyerek – halt meg, sokan megsérültek.

Ezzel nagyjából egy időben az izraeli szolgálatok meggyilkolták Iszmáíl Hanijét is Teheránban. Haníja a Hamász erős embere volt Gázában, a mozgalom de facto vezetője 2017-ig, amikor el kellett hagynia az övezetet. Haláláig Katarban bujkált.

Hanijét július 31-én gyilkolta meg a Moszad, miután hazatért a szállására Teheránban Maszúd Peszeskján elnöki beiktatási ünnepségéről. A New York Times nyomozása szerint izraeli ügynökök bombát telepítettek Hanije szállására hónapokkal a várható látogatása előtt, melyet távirányítóval hoztak működésbe. Hanijét és testőrét darabokra tépte a robbanás. Sokáig keringett az az elképzelés, hogy izraeli rakétacsapás végzett a palesztin vezetővel, de az előre telepített pokolgép valószínűbb forgatókönyv. Iránnak komoly a légvédelme, egy berepülésnek lettek volna nyomai.

Tulajdonképpen mindegy, hogyan végezték ki Iszmáíl Hanijét, az üzeneten nem sokat változtat. Az üzenet pedig az: Izrael bárhol, bárkit likvidálni tud, akit az ellenségének tekint. Sukhr és Hanije halála óriási csapás a palesztin ellenállásnak, és lépéskényszerbe hozza fő szponzorait: a libanoni Hezbollahot, Iránt és a jemeni huszikat.

Ha volt is bármilyen reális esélye annak, hogy a béketárgyalások elmozdulnak a holtpontról, és tűzszünet lesz a Gázai övezetben, ennek a reménye a két vezető meggyilkolásával szertefoszlott.

*

Másfél órás késéssel szállt le a repülőgépem Bejrútban. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek nem törölték a járatát, noha a kialakult káosz már a kairói repülőtéren is megmutatta magát. Hosszú sorok álltak az útlevélellenőrzésnél. A libanoni határőr, amikor meglátta a sajtókártyámat az útlevelemben, felnézett, és megkérdezte:

„Maga szerint háború lesz?”

Őrült félelem ült a tekintetében, azé a riadt nyugtalanságé, ami minden libanonit jellemez a napokban.

„Nem tudom” – feleltem.

„Azt mondják, Gázát fognak csinálni Bejrútból.”

„Remélem, nem.”

Én is. Ebben a háborúban senki sem fog nyerni.

A taxi negyven dollárért vitt el a Hamra negyedbe. A normál esetben húszperces út másfél óráig tartott a dugó miatt. A taxis azt mondta, a tegnapi dróntámadás miatt áll a forgalom. Sokan próbálják elhagyni Bejrútot vagy éppenséggel a mecsethez tartanak, ahol Fuad Sukr temetése lesz délután. Mialatt a dugóban ültem, emailt kaptam a bejrúti magyar követségtől. Udvarias fiú vagyok, mindig jelzem a magyar külképviseleteknek, ha a felségterületükön dolgozom, a bejelentkező levelemre válaszoltak: „Nyomatékosan kérjük, hogy ne látogasson a dél-libanoni régióba, Dél-Bejrút Dahiye negyedébe (Haret Hreik, Ghobeiry, Bir Hasan, Bourj al-Barajne, palesztin menekülttáborok) és a Bekaa-völgybe.”

A kérést tudomásul vettem, de nem igazán volt időm foglalkozni vele. Késésben voltam. Sukr parancsnok temetése délután háromkor kezdődött, én pedig mindenáron szerettem volna ott lenni. Mindez azonban nem olyan egyszerű, mint ahogyan elsőre gondolja az ember.

A Hezbollah egy kiválóan szervezett mozgalom, tulajdonképpen állam az államban Libanonban: saját hadsereggel, közintézményekkel, még komoly sajtóapparátust is működtet. Bár az akkreditációs kérelmemet még Kairóból elküldtem nekik, nem kaptam választ időben. A svájci újságíró kollégám, aki libanoni tartózkodásom idejére befogadott az otthonába, azt mondta,  semmiképpen ne menjek el a mecsethez a Hezbollah akkreditációja nélkül. „Mindenki ideges, mindenki paranoid. Papírok nélkül össze is verhetnek, és le is tartóztathatnak.”

Veszett telefonálgatásba kezdtem, de senki sem vette fel nekem a telefont. Már elmúlt délután kettő, amikor kaptam egy üzenetet, hogy menjek a Harat Hreik kerületbe, ahol át tudom venni a sajtóakkreditációmat, de érjek oda háromig, mert akkor zárják az irodát. Fél négykor kezdődik a mártír (Sukr parancsnok) temetése.

Taxiba vágtam magam, és elindultam. Esélytelen vállalkozás volt. Ahogyan csorogtunk dél felé a mozdulatlan forgalomban, úgy tűntek fel a Hezbollah plakátjai és zászlói a zömében siíták lakta Dahiye negyedben.

Az iroda zárva volt, mire odaértem. A Mártírok Ura mecset pár száz méterre volt – úgy gondoltam megkockáztatom, hogy ott kérek engedélyt. Mielőtt elindultam volna, persze szóltam a kollégáknak, hogy amennyiben estig nem kerülnék elő, akkor a Hezbollah kifejezetten rosszul vette, hogy akkreditáció nélkül próbálkoztam az egyik legfontosabb rendezvényén, és nagy valószínűséggel fogdában vagyok.

A mecsethez vezető utcát mindkét oldalról fekete ruhás katonák zárták. Azonnal körbevettek, amint feltűntem a sorompó előtt. A legjobb modoromat és a lehető legudvariasabb arabomat elővéve magyaráztam, hogy miért nincsen akkreditációm. Elvették a telefonomat, a fényképezőgépemet és az útlevelemet, majd azt mondták, hogy várjak. Idegesen telefonáltak néhányat, mire húsz perc után megérkezett egy hosszú szakállú középkorú férfi egy motoron. Tökéletes angolsággal azt mondta, hogy üljek fel mögé.

Egy épületbe vitt, ahol megint elvették tőlem minden elektronikus készülékemet, átvezettek több fémdetektoron. Két férfi ült egy asztalnál a szobában. Miután megnézték a sajtókártyámat és az útlevelemet, kaptam tőlük egy sárga papírkártyát Fuad Sukr fényképével, amin a 301-es szám állt. Egy biztosítótűvel tűztem ki az ingemre. Azt jelentette, hogy én vagyok a 301. újságíró a temetésen. A fiatalabb férfi, aki Hasszánként mutatkozott be, arra kért, várjak, amíg átfuttatják az adataimat a rendszeren. Fogalmam sem volt, milyen rendszerről beszél, de vártam.

„Mi lesz most?” – kérdeztem Hasszánt, miközben az épület udvarán cigiztünk.

„Háború” – felelte.

„Elkerülhetetlen?”

„Igen, mert Netanjahu háborút akar. Ez biztosítja a politikai túlélését.”

A mecset előtt nagy tömeg volt az üvöltő napsütésben. A két oldalán a Hezbollah katonái álltak terepszínű díszegyenruhában. Odabent is óriási tömeg volt. A színpad előtt virágkoszorúban állt Sukr parancsnok aranyszínű koporsója. Mögötte katonai rezesbanda és egy, a sajtó számára elkerített rész. Már javában zajlottak a beszédek, a tömeg pedig gyilkos hangulatban volt. Bár a ceremónia hivatalosan Fuad Sukr temetése volt, az esemény egyszerre szólt a palesztin ellenállás vezetőjének Iszmáíl Hanije haláláról is, de leginkább arról, mit válaszol az Izrael ellenes blokk: Libanon, Irán, és Jemen.

Ezért képviseltette magát a teljes nemzetközi sajtó a temetésen, a magasrangú iráni és jemeni diplomaták, a palesztin Hamász és a Gázai övezetben működő Iszlám Dzsihád nevű szervezet.

A kérdésre a 63 éves Haszan Naszrallah, a Hezbollah vezetője adta meg a választ. A szervezetet 1992 óta irányító férfi évtizedek óta bujkálásban él. A róla szóló történetek szerint szinte sehol sem tölt egy napnál több időt. Biztonsági okokból a temetésen sem volt jelen személyesen: a beszédét hatalmas kivetítőn sugározták mind a mecsetben, mind az utcán várakozó tömegnek. Naszrallah irányítása alatt a Hezbollah egyszerű siíta milíciából komoly kiképzett hadsereggé és Libanon de facto legbefolyásosabb politikai erejévé nőtte ki magát. Irányítása alatt kezdődött el a 2006-os izraeli-libanoni háború, de a szíriai polgárháborúban is harcoltak az Aszad-kormányzat oldalán. Irán támogatásának köszönhetően jelenleg százötvenezer rakétával rendelkezik, jól felszerelt, különösen, ha a többi iszlamista szervezettel hasonlítjuk össze a régióban.

Naszrallah beszéde előtt fényképeket láttunk Fuad Sukr parancsnokról és Naszrallahról fiatalabb korukból. A képek azt sugallják, hogy a két férfi jól ismerte egymást, és Naszrallahnak Sukr halála több, mint egy parancsnok halála.

Egyben a barátját is gyászolja.

A személyes érintettségét mutatták a kiszólások is a beszédében. „Nem vettétek észre, hogy átléptétek a vörös vonalat. Új fázisba léptünk” – szólt Izrael államhoz.

Arról nem adott pontos információt, milyen válaszcsapást tervez a Hezbollah Sukr halála miatt, de afelől nem hagyott kétséget, hogy lesz ellencsapás.

A tömeg az öklét a levegőbe emelve azt kiabálta Naszrallah bejelentésére, hogy „Nincs menekülés, nincs visszavonulás”.

Miután a Hezbollah vezetőjének a beszéde véget ért, a díszegyenruhás katonák a vállukra vették Sukr parancsnok koporsóját, és elindultak kifelé a mecsetből. Hatalmas tömeg követte őket. A Korán szólt a hangosbemondókból, az emeletes betonházak ablakaiból rizst szórtak a koporsóra és virágszirmokat – ez a szokás Libanonban, ha katonát temetnek. A tízezresre dagadó tömeg Hanije és Sukr nevét skandálta, majd azt, hogy

Halál Izraelre, halál Amerikára.