„Mi nem vonulunk nyugdíjba” – Jászberényi Sándor interjúja egy Csádban szolgáló misszionáriussal

Nem látok egyetlen fegyveres őrt sem a plébánia körül.

Itt nincsenek fegyveresek. Láthatja, hogy a vaskapu is mindig nyitva van. Ha bezárnánk, nem tudnának bejönni a gyerekek kosárlabdázni délután.

Több milíciát is láttam a városban. Nincs közbiztonság. Nem félnek, hogy betörnek önökhöz?

Innen nem nagyon van mit elvinni. Abéchében egyébként nyugodt a légkör, legalábbis a felszínen. Nincsenek napokig tartó fegyveres összecsapások, ki lehet menni este az utcára. A feszültség azonban percről percre nő, ezt mi is érzékeljük. Mindennapossá vált a fizikai és verbális erőszak. Van egy orvos barátom itt az abéchéi kórházban. Nincs hétvége, hogy ne kellene kimennie ellátni megsebesült fiatalokat. Ezek a villongások egyre gyakoribbak, és bármikor kiterjedhetnek az egész városra is.

A Dárfurból menekülők százezrei okozzák a feszültséget?

Az etnikai összecsapások mindennapos részét képezik a csádi kultúrának. Csád ezen részén, az ouaddaï régióban a kulcsfontosságú politikai, gazdasági és vallási szereplők szorosan kapcsolódnak a csádi elnöki családhoz, de a határ túloldalán lévő lázadó csoportokhoz is. Mindannyian ugyanahhoz a törzshöz tartoznak etnikailag, és ugyanazt a vallást követik. Afrikában az etnikai és vallási identitások nem ismernek határokat. Ezért engedi be a csádi kormány a menekülteket Darfúrból az országba, és ezért tudnak a lázadó csoportok Csádba visszavonulni.

Úgy gondolom, hogy az eszkalálódó erőszak túlmutat a vallási vagy etnikai hovatartozáson. Egyszerűen túl sok ember van már itt, a Darfúrban növekvő erőszak pedig növeli a menekültek áramlását. A nemzetközi szervezetek némi segítséget nyújtanak a menekülteknek, de semmit sem tesznek az erőszak enyhítése érdekében.

A növekvő népesség miatt az infláció az egekbe szökött Abéchében. Itt az északi muszlimok, a déli keresztények és a szudáni menekültek egymás mellett élnek, de az újonnan érkező szudáni menekülteknek korlátozott gazdasági eszközeik vannak az alapvető szociális szolgáltatások, például az egészségügyi ellátás igénybevételéhez. Ez feszültséget teremt. A felnőtté válási rituáléik részeként az északi muszlim törzsek férfiai fegyvert hordanak. Még nem találkoztam olyan északi fiatalemberrel, aki büszke lett volna az övében hordott késre vagy pisztolyra. A déliek nem hordanak fegyvert, így gyakrabban válnak az agresszió áldozataivá.

Mit csinál a katolikus egyház ebben az erőszakspirálban?

Itt, Abéchében egy iskolát üzemeltetünk többek között. Két atyával lakom a plébánián. Én a fiatalokkal foglalkozom, a vallások közötti párbeszéd kialakítása a feladatom. Nincs könnyű dolgom. Hivatalosan persze Csádban is testvérek a keresztények és a muszlimok, de a valóságban nincs bizalom a felekezetek között, így párbeszéd sem nagyon. Abéchében kifejezetten konzervatív és tradíciókövető a lakosság. Ez a kulturális környezet blokkolja a mély kapcsolatok kialakulásának lehetőségét a különböző hitű hívők között. Az emberek úgy vannak vele, hogy „rendben, te muszlim vagy, én keresztény vagyok, jobb ha tartjuk a távolságot.”

Sok keresztény él a régióban?

Csádiak alkotják a plébániánk közösségét. Bár a térségben többségben vannak a muszlim arab törzsek, de jelentős az itt élő keresztények száma is. Még püspökség is van Mongóban.

Ön hivatalosan misszionárius barát. Mi a különbség egy pap és egy misszionárius barát között?

A barát egy mélyen vallásos ember, aki az engedelmességet, a szegénységet és a tisztaságot is – tehát mindhárom szerzetesi fogadalmat – megfogadta. Az egyetlen gyakorlati különbség egy pap és egy szerzetes testvér között az, hogy a testvér nem szolgáltatja ki a szentségeket.

Mióta van Afrikában?

Több mint negyven éve. Ez összefüggésben van azzal, hogy  a comboniánus kongregáció, amelynek a tagja vagyok, hagyományosan Afrikában terjeszti az evangéliumot. A kongregáció megalapítója Comboni Szent Dániel volt, Khartoum első püspöke. Combonira első afrikai útja során jelentős hatást gyakorolt, hogy látta működésben a rabszolgatartás intézményét, és azt, miként gyarmatosítja és rabolja ki Afrikát a Nyugat. Keresztény emberként számára elfogadhatatlan volt a rabszolgaság, és úgy gondolta, minden formája ellen harcolnia kell. Jézus Krisztus megszabadította az embert a bűn rabszolgaságából, ez volt az ő üzenete. Nem eltörölni akarta az afrikai kultúrát, hanem a kultúra részévé tenni az evangéliumot. Az volt a jelszava, hogy „mentsük meg Afrikát Afrikával”, távol állt tőle a nyugati felsőbbrendűségi tudat. Már a XIX. század közepén felismerte, hogy milyen folyamatok zajlanak Afrikában. Ő volt az az ember, aki a gyarmatosítás fénykorában is azt követelte:

hagyjanak fel Afrika elfojtásával, mert az nem kiaknázandó bánya vagy kifosztandó föld!

Azóta a világon eltörölték a rabszolgaságot, a gyarmatosítás is véget ért.

Ezt gondolja? Én inkább Ferenc pápával értek egyet, aki szerint napjainkra Afrikában egy ugyancsak rabszolgasorba taszító „gazdasági gyarmatosítás” szabadult el. Szerintem más eszközökkel és más néven zajlik ugyan, de a gyakorlat semmit sem változott a XIX. század óta.

Mikor döntött úgy, hogy misszionárius lesz?

Még az egyetemi éveim alatt, amikor szociológiát tanultam Olaszországban. Meghallgattam egy előadást a comboni misszionáriusokról, és mélyen megérintett Comboni elkötelezettsége, ahogy a legszegényebbek teljes felszabadításának szentelte az életét. Vallásos családból származom, tehát az anyatejjel együtt szívtam magamba a hitet, de azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, megtaláltam a hivatásomat.

Hogyan lehet belépni a comboni misszionáriusok közé?

Ez természetesen nem egyik napról a másikra történik. Mielőtt valaki letehetné a fogadalmakat, fontos tisztáznia magában, valóban az Úr hívja-e magához. Ebben segítenek a misszionáriusok, ahogyan abban is, hogy felkészüljünk egy kihívásokkal teli életre az európaitól idegen kultúrákban. A szociológiai tanulmányaim ebben hasznomra váltak. Az első misszióm Khartoumban volt, Szudánban. Nehéz évek voltak, egy huszonkét éve tartó polgárháború közepébe érkeztem, melyben több mint kétmillióan haltak meg. Ez volt a második világháború óta az egyik leghalálosabb konfliktus. 1989-ben Omar al Bashir, egy keményvonalas iszlamista megdöntötte a demokratikusan megválasztott kormányt. Szigorú saría törvényeket vezetett be az országban, és nyíltan üldözött minden vallási kisebbséget – így a keresztényeket is. Ebben az időszakban tanárként dolgoztam Khartoumban a Comboni Kollégiumban, ami akkoriban középiskola volt, később egyetem lett. Szudánból Egyiptomba mentem, ahol a szudáni menekültekkel foglalkoztam. Elsősorban az országba beözönlő szudáni menekültek oktatását szerveztem. Ez is egy roppant nehéz időszak volt, mindannyiunkat próbára tett. Nem volt semmilyen forrásunk, hogy ellásunk ennyi embert. Próbáltam a legjobb tudásom szerint megélni a hivatásomat.

Ezt hogy érti?

Nem hagytam, hogy erőt vegyen rajtam a csüggedés, a reménytelenség. Minél nehezebb helyzetbe helyez az Isten, annál jobban kell az embernek igyekeznie, hogy a legjobbat tudja adni magából. Ebben azért segített, hogy mindig a terepen dolgoztam – iskolákban, egyetemeken, fiatalok között.

Hány nyelven beszél?

Az olasz az anyanyelvem, emellett megtanultam angolul, franciául és arabul is. Misszionáriusként fontos, hogy tudj beszélgetni különböző élethelyzetű emberekkel, hogy tudj kapcsolatot teremteni. Ez nem megy, ha nem ismered az anyanyelvét azoknak, akiken segíteni akarsz. Kairóban jól megtanultam arabul. Onnan visszamentem Olaszországba, és egy ideig ott tanítottam, de nem tudtam sokáig távol lenni Afrikától. Csád lett az új misszióm. Hat évet töltöttem N’Djamenában, a fővárosban, ahol az Ábrahám Sátra nevű, a vallások közötti párbeszédet célzó központnak voltam a vezetője. Közben elrepült az idő. A mostani, az abéchéi az utolsó misszióm.

Egy comboni misszionárius is nyugdíjba megy?

Nem, mi nem vonulunk nyugdíjba. Általában egészégügyi okokból hagyja el az országot egy comboni misszionárius, ahol dolgozik. Ilyenkor visszatér a szülőhazájába, ami az én esetemben Olaszország.

Negyven év misszionáriusi munkával a háta mögött hogyan látja a kereszténység helyzetét Afrikában?

Afrikában meg kell különböztetnünk azokat az országokat, ahol az iszlám erős, és szociális, vallási gyökerekkel rendelkezik, amelyek beépülnek  az emberek mindennapi életébe. A szubszaharai Afrika olyan országoknak ad otthont, ahol a katolicizmus élénk és jól megalapozott, néhány még megújulást is hozhat az egyetemes katolikus egyház számára. Az afrikai katolicizmusnak azonban szembe kell néznie az inkulturáció kérdésével, vagyis az evangéliumi értékek olyan módon történő beépítésével, hogy azok  a hívők számára a mindennapi élet részévé válhassanak. Ez hosszú folyamat, de reményt ad arra, hogy Afrika egyre inkább formálni tudja az egyetemes egyházat. A misszionáriusoknak óriási felelősségük van ebben a folyamatban, mind a helyi közösségek kísérésében, mind afrikai testvéreink befogadásában az európai misszionárius közösségeinkbe.

Sokak szerint kulturális háború zajlik a kereszténység és az iszlám között. Ön mit gondol erről?

Veszélyesen aggasztónak tartom, mennyire nem ismerik vagy értik az Iszlámot Európában. Mindkét oldal szélsőségesei remekül ki tudják használni ezt a tényt, hogy manipulálják a lakosságot. Nagyon fontos tisztában lenni azzal, hogy az Iszlám vallás nem egy egységes blokk, hanem ideológiailag és teológiailag is többszörösen összetett hívők közössége. A 9/11-es terrortámadás után a nyugati világ lakossága minden muszlimról azt gondolta, hogy terrorista, de minimum potenciális fenyegetés. Az Iszlám ilyen szintű démonizálása – a biztonság nevében – pokollá tette a hétköznapi muszlimok életét. És ők a többség: Még Khartoumban, az Omar Bashir-féle keresztényüldözés idején sem volt problémám a muszlimokkal, például ramadánkor gyakran hívtak meg a muszlim diákjaim szülei, hogy vacsorázzam a családjukkal, amit mindig örömmel fogadtam el.

Minden nyugat-európai ország sajátos viszonyban áll az iszlámmal. Nemcsak a gyarmati örökség kérdése ez, hanem a vallásszabadságé is. Európában mindenki szabadon gyakorolhatja a vallását, ellentétben mondjuk Afrikával vagy a Közel-Kelettel, ennek pedig már látszanak a következményei.

Olaszország alig néhány évtizeddel ezelőtt még teljes egészében katolikus országnak számított, azonban az elmúlt évek demográfiai változásai miatt mára már ott is az iszlám a második legnagyobb vallás. Nincs kész receptem arra, hogy mit kezdjünk a növekvő muszlim közösségekkel Európában, de nem gondolom, hogy az ellenségeskedés bárhová is vezetne. Úgy gondolom, hogy Ferenc pápa magisztériuma világos iránymutatást ad ahhoz, hogyan közelítsük meg ezt a kérdést. Sokkal komolyabb problémának tartom a szekularizáció és az ateizmus eluralkodását a kontinensen, azt, hogy elöregszenek a keresztény közösségeink (legyenek azok katolikusok, ortodoxok vagy protestánsok), hogy az egyház tanítását visszautasítják és megkérdőjelezik az emberek az önzés és az önérdek-érvényesítés jegyében. Európában lassan elfelejtjük, hogy olyan közösségekhez tartozunk, amelyek történelmi hátterük miatt kötelességgel tartoznak testvéreik fogadására más kontinensekről és kulturális hagyományokból, ahelyett hogy elutasítanák őket.

Elég borúsan látja a kereszténység jövőjét.

Dehogy. Ez is csak egy probléma. Az öngyilkos individualizmus mellett tanúi vagyunk annak is, hogy a hívő keresztények aktívan részt vesznek olyan kérdések megvitatásában, mint az igazságosság, a béke, a környezetvédelem, a nemek közötti egyenlőség, az emberi jogok vagy a migráció kérdése. Ferenc pápa világosan elmondja, mi a probléma globális szinten; hogyan zsákmányolják ki a gazdagok a szegényeket, hogy milyen károkat okozunk „közös otthonunknak”. Az egyház üzenete a szolidaritás.