Három órán át tartott a puccs Bolíviában, de az is lehet, hogy az elnök szervezte

Juan José Zuniga volt vezérkari főnök utasítására június 26-án bolíviai katonák rohamozták meg az elnöki palotát La Pazban. A The New York Times tudósítása szerint először katonai rendőrök vonultak fel a palota előtti téren, majd egy csapatszállító járművet faltörő kosként használva próbáltak bejutni az épületbe. Az első kísérlet sikerrel is járt. Zuniga tábornok bejutott az elnöki palotába, ahol rögtönzött beszédet is tartott. Tisztekkel körülvéve arról beszélt, hogy a hadsereg új kormányt ad Bolíviának, mely bevezeti a „valódi demokráciát”, amely nem csak a kevesek érdekeit szolgálja. A tábornok emellett követelte a bebörtönzött katonai és ellenzéki vezetők, például Luis Fernando Camacho és Jeanine Ánez szabadon bocsájtását.

A puccs azonban olyan gyorsan holt hamvába, ahogyan elindult. A helyszínen ugyanis Luis Arce, Bolívia elnöke is megjelent, aki szokatlan módon vitatkozni kezdett a puccsistákkal, valamint bíztatta a téren szintén összegyűlő kormánypárti civil tüntetőket.

„Tábornok, amit a bolíviai nép ellen teszel, az megengedhetetlen” – mondta Arce szemtől szembe állva Zunigával. „Ha tiszteled a katonai hierarchiát, és jó katona vagy, azonnal vond vissza a csapatokat! Ez parancs!”

Az elnök később tévébeszédében is arról beszélt, hogy a népnek „szerveződnie kell a puccs ellen, a demokrácia védelmében”.

A puccsnak nem sikerült társadalmi támogatottságot szereznie, és a nemzetközi közösség is elítélte. Zunigát őrizetbe vették és vád alá helyezték, a katonák visszavonultak, a téren pedig a rendőrség kormányhű egységei vették át a helyüket. Az új vezérkari főnök hűséget esküdött a kormánynak. A konfrontáció így mindössze három óráig tartott, a kormány azóta is stabilnak látszik. Arce bejelentette, hogy meneszti a hadsereg mindhárom fegyvernemének vezetőjét, holott a légierő parancsnoka az utolsó pillanatban átállt az elnök oldalára, ezzel véglegesen halálra ítélve az eleve gyenge lábakon álló államcsínyt.

Ahány év, annyi puccs

Bolívia 200 éves történelme során körülbelül 190 alkalommal kíséreltek meg különböző katonai csoportok puccsot a regnáló hatalommal szemben, igaz, legutóbb viszonylag régen, 1984-ben, két évvel azután, hogy a katonai junta átadta a hatalmat a civileknek. Az a puccsok számából is látszik, hogy a hadsereg mindig is fontos szerepet töltött be az ország politikai életében. Már Bolívia első elnökei is tábornokok voltak. Igaz, ez Latin-Amerikában nem számít kirívónak, tekintve, hogy ők küzdötték ki kontinens szerte a függetlenséget a spanyoloktól.

Bolívia a 19. század végén megsemmisítő vereséget szenvedett Chilétől, elveszítve kijáratát a tengerhez. Ez máig meghatározza a bolíviaiak nemzettudatát egyfajta helyi „Trianon-érzésként”. Az ország másik nagy tragédiája a Chaco-háború (1932-1935), amelyben szintén alulmaradtak, Paraguay ellenében.

A vereségért a szegényebb rétegekből és az ország többségét adó őslakosok köréből kiemelkedő katonatiszti réteg az európai származású elitet tette felelőssé. Ezért, a középosztállyal szövetkezve, „nemzeti forradalmat”, baloldali nacionalista programot hirdettek, amely pártjukat (a Nemzeti Forradalmi Mozgalmat) 1952-ben végül győzelemre segítette. Az így hatalomra jutó Víctor Paz Estenssoro elnök államosította az ólombányákat, fejlesztette az oktatást, és kiterjesztette a választójogot. Mindez része volt annak a törekvésnek, hogy az ország számbeli többségét adó, de nyomorban és elszigeteltségben élő, főleg ajmara és kecsua anyanyelvű őslakosokat integrálják az ország politikai és gazdasági életébe. Ironikus módon a forradalmi mozgalom hatalmát 1964-ben egy indián származású tábornok, René Barrientos döntötte meg.

A katonai rezsim jobboldali politikát folytatott, de a főleg őslakos parasztság érdekeit is figyelembe vette. Barrientos utódai azonban gyengekezű elnökök voltak. Mindez elvezetett az 1971-es újabb puccshoz. Ennek vezetője, Hugo Banzer már inkább a hagyományos elit, a hadsereg és nem elhanyagolható módon az Egyesült Államok támogatására támaszkodott. A Pinochet tábornok chilei rezsimjéhez hasonlíthatóan brutális jobboldali diktatúrát 1980-ban aztán újabb államcsíny döntötte meg. A junta azonban csak még kegyetlenebbnek bizonyult, amit már Washington sem nézett jó szemmel, ezért 1982-ben a hatalom átadására kényszerítette. Az új, civil kormányzatnak komoly gazdasági és társadalmi problémákkal kellett szembenéznie. Ezért is történhetett meg az a furcsa, ám Latin-Amerikában nem példa nélküli eset – elég Juan Perón visszatérésére gondolni –, hogy Banzer 1985-ben egy tiszta választáson arathatott győzelmet, és így visszatérhetett az elnöki székbe. A tábornok ezúttal a demokratikus játékszabályok szerint játszott, de a több ezer százalékos hiperinflációba beletört a bicskája, ugyanakkor legalább demokratikus váltógazdaság alakult ki az országban.

Az 1990-es években és az ezredfordulón Bolíviában az őslakosok helyzete még mindig rosszabb volt, mint a mesztic és fehér népességé. Ráadásul a drogkereskedelem miatt egy fontos megélhetési forrásuk is veszélybe került: Bolíviában ugyanis nagy hagyománya van a kokacserje termesztésének, a cserje levelével állatokat etetnek, de a Coca-Colát is ezzel ízesítik, emellett az őslakosok a hagyományos gyógyászatban használják, bódítószerként pedig elrágcsálják. Ugyanakkor ez a kokain fő összetevője is. Az Egyesült Államok a ’80-as években fokozta a kábítószercsempészet elleni küzdelmet, és úgy gondolta, a legegyszerűbb az lenne, ha Bolíviában kiirtanák a kokacserjéket, elejét véve, hogy a termést a droogkartelek kaparintsák meg. Washington nyomást helyezett a bolíviai kormányokra, azok pedig korlátozni kezdtek a kokatermesztést, ami az őslakos paraszti réteg ellenállásába ütközött. A kokatermesztők szakszervezetének vezetője nemsokára egy harcias, baloldali gazdálkodó, Evo Morales lett. Ő először egy, az őslakosok érdekeit általánosságban képviselő civil szervezetben tevékenykedett, ám onnan kiszakadva, 1997-ben, megalakította a MAS-t (spanyolul: „több”), a Mozgalom a Szocializmusért nevű szervezetet, melynek színeiben 2003-ban elindult az elnöki székért is, ám akkor még alulmaradt.

Az andoki kokaföldekről az elnöki palotába

Az ezredfordulón azonban több olyan esemény is történt, ami a baloldal és Morales malmára hajtotta a vizet. Szó szerint, hiszen az egyik ilyen jelenség az ivóvíz privatizációja volt. Ez csak egyetlen tartományban ment végbe, mégis komoly visszhangot váltott ki. A másik mérföldkő a „gázháború” néven ismert eseménysor volt, amikor a kormányt válságba sodró sztrájkok és tüntetések törtek ki az ország gázkincsének privatizációja ellen. Ez a két jelenség globálisan is ismertté vált, és lett a korszakban népszerű alterglobalista baloldal hivatkozási alapja. Ekkoriban zajlott Dél-Amerikában az úgynevezett „rózsaszín hullám”, amikor a kontinens több országa is baloldali kormányokat választott. Ennek részeként jutott hatalomra Morales is 2005-ban, így ő lett

az ország első, demokratikusan megválasztott őslakos elnöke.

Morales célul tűzte, hogy visszaveszi az ország természeti erőforrásait. 2006-ban elrendelte a külföldi gázvállalatok államosítását (végül kompromisszumos megoldásként csupán többségi tulajdont szerzett bennük az állam). 2014-re az ország egy főre jutó GDP-je megduplázódott, a megélhetési küszöb alatt élők száma ugyanakkor megfeleződött. Mindennek egyik oka az, hogy globális szinten emelkedésnek indult az energiahordozók ára, ami tartósnak bizonyult. Bolívia így építeni tudott gázkincsére, aminek hasznából már elsősorban az államkassza részesedett. Az elnök így finanszírozni tudta szociális programjait, miközben az áremelkedés általánosságban is javította Bolívia gazdasági helyzetét.

Morales új alkotmányt adott az országnak, mely erősítette az őslakosok jogait. Viszont, ahogyan az a populista vezetőknél megszokott, egy idő után egyre inkább a saját hatalmának megerősítésére törekedett. 2007-ben tisztogatást hajtott végre a Legfelsőbb Bíróság berkeiben, amikor az egyik döntése ellen szavazó bírókat menesztette. 2019-ben pedig az alkotmányos korlátozás ellenére megpróbált elindulni a negyedik elnöki ciklusért. A választás kapcsán az Amerikai Államok Szervezete számos szabálytalanságot fedezett fel, igaz sokan még nemzetközi szinten is az ő jelentésüket vitatták. Amikor azonban Morales magát hirdette ki győztesnek, a rendszer ellenfelei – főleg a fehérek lakta, jómódúbb keleti tartományokban – az  utcára vonultak. Morales uralmát a tüntetők és a melléjük álló hadsereg gyorsan megdöntötte, helyére a törvényhozás a jobboldali Jeanine Ánezt választotta ideiglenes elnökké. Ezt a baloldal puccsnak tekintette és tekinti a mai napig, Ánezt és más jobboldali politikusokat a 2020-ban a hatalomba visszatérő baloldal ezért letartóztatta.

Ezt a voksolást – amelyet Luis Arce, Morales korábbi minisztere nyert meg – Morales mexikói száműzetéséből nézte végig. Arce győzelme után a kormány megengedte ugyan, hogy visszatérjen az országba, ám az új elnök azt is kijelentette, hogy nem szán politikai szerepet elődjének. Ekkor még Morales is úgy nyilatkozott: inkább halakat tenyésztene politizálás helyett. Elhatározása azonban rövidéletűnek bizonyult, és hamar úgy kezdett viselkedni, mintha Arce az ő bábja lenne. Az elnök azonban nem így tekintett magára, és igyekezett erősíteni a pozícióit Moralesszel szemben. 2021-ben a regionális választásokra készülő MAS négy tartományban nem a Morales által ajánlott jelölteket állította. Mindez pártszakadáshoz vezetett: 2023-ban a Mozgalom a Szocializmusért kizárta a pártból Arcét, Morales pedig bejelentette, hogy 2025-ben elindul az elnöki székért. Azóta voltaképpen két párhuzamos pártszervezet működik.

A párton belüli konfliktushoz azonban a társadalmat is érintő problémák társultak. Elnöksége első éveiben Arcének sikerült beindítania az ország gazdaságát, és letörnie az inflációt. 2012-ben az ország GDP-je 9 százalékkal nőtt, az infláció pedig a legalacsonyabb volt az egész térségben. 2024-re azonban a gazdaság is megbicsaklott, elsősorban a gázár esése miatt, az infláció pedig elszabadult. Az ország dollárkészletei elapadtak, és nőni kezdet az államadósság. Mindezzel a kormány nem tudott megbirkózni. Már csak azért sem, mert cselekvési képességét megbénította, hogy a pártszakadás miatt elvesztették többségüket a törvényhozásban. Morales hívei ráadásul útakadályokat emeltek országszerte, így tüntetve Arce ellen. Az elnök válaszul a hivatali ideje megrövidítését célzó „puha puccsnak” nevezte Morales és hívei viselkedését.

Önpuccs vagy ingatag elnöki hatalom?

Ebben a környezetben indult meg tehát a katonai járművek La Pazban június végén. Az esemény egyébként Moralest és Arcét is összehozta egy rövid időre: a volt elnök ugyanis, bár kritizálta a hivatalban lévőt a puccsal kapcsolatban, a saját híveit is utcára szólította a kormány védelmében.

Az államcsíny végül elbukott, de a kedélyek nem nyugodtak meg. Már csak azért sem, mert a bukott puccs vezetője a letartóztatása előtt lényegében azzal vádolta meg az államfőt, hogy ő szervezte meg a puccsot önmaga ellen. Akármennyire abszurdnak is hangzik a teória, Latin-Amerikában nem az, még külön kifejezés is van rá: autogolpe, azaz önpuccs. Igaz, az önpuccsok általában kevésbé körmönfont módon történnek: inkább arra kell gondolni, amikor egy elnök alkotmányellenes módon növeli meg a hatáskörét, oszlatja fel a parlamentet, esetleg hirdet ki új alkotmányt, és ehhez esetlegesen a hadsereg segítségét is igénybe veszi. Sokan azonban nem tartják elképzelhetetlennek, hogy Arce egy direkt esélytelen puccsot játszatott el Zunigával.

Zuniga ugyanis Arce emberének számít, mindig is az országot évtizedek óta domináló baloldal támogatója volt, akit többen a „nép tábornokaként” ismertek. Arce csupán azért volt kénytelen a közelmúltban leváltani őt, mert kijelentette: a hadsereg nem engedi, hogy Evo Morales – szerintük alkotmányellenes módon – újra elinduljon az elnöki székért.

Más jelek is vannak, melyek miatt nem kizárható az autogolpe. A The Wall Street Journalnak nyilatkozó Eduardo Gamarra, a Floridai Nemzetközi  Egyetem kutatója például arról beszélt, hogy az incidens javíthatja Arcepozícióit, amivel előnybe kerülhet ellenfeleivel szemben a  jövő évi elnökválasztáson. Szerinte mivel Bolíviában a bíróságokat a kormány kontrollálja, egy ilyen eseményt akár arra is felhasználhat Arce, hogy a riválisait börtönbe juttassa.

A kormány álláspontja kapcsán szkeptikusok között van Carlos Mesa, Arce ellenfele a legutóbbi elnökválasztáson, valamint a szenátus elnöke, Andronico Rodríguez is. Carlos Romero,

Morales közeli szövetségese és volt belügyminisztere szerint a puccs annyira ügyetlen volt, hogy biztosan a kormány szervezte meg.

Egyes elemzők arról beszélnek, hogy Arce technokrata elnökként kezdett kormányozni, ám a gazdasági válság megkoptatta imázsát, ezért jól jött neki, hogy a demokrácia védelmezője szerepében tetszeleghet.

A kormányhoz közel álló források természetesen tagadnak. Szerintük az államcsíny a kormányt meglepetésként érte, ráadásul a tagjai éppen egy, az elnöki palotával szembeni épületben üléseztek. Az egyik kormánytisztviselő azt is elmondta: Zuniga – akit lázadással és terrorizmussal vádolnak – beismerő vallomást tett.

Elnöki végjáték?

Mindeközben a hadsereg úgy érzi, hiába védi az éppen hatalmon levő kormányt, ha egy esetleges politikai fordulat vagy puccs esetén az új rezsim bosszút áll rajtuk. Az ország a Covid-járvány idején a gazdasági válságot csak külföldi forrásokra támaszkodva tudta átvészelni, mivel az energiahordozók, így a gáz ára esni kezdett. Bolívia még mindig Dél-Amerika egyik legszegényebb országa, annak ellenére, hogy az elektromos autókhoz létfontosságú lítium egyik fő lelőhelye. Ilyen körülmények között tehát arra is van esély, hogy elégedetlen katonatisztek egy kis csoportja valóban puccsra szánta el magát, s csupán elszámították magukat, nem találtak támogatókra.

Carlos Saavedra politikai elemző szerint ugyanis nem sok támogatója akadt a kérészéletű puccsnak: „Nem volt mozgósítás az ország egyetlen régiójában sem a fővároson kívül. Úgy tűnik tehát, hogy csupán Zuniga belső köre akart hatalomra törni.”

Arcének biztosan lesz könnyű dolga a jövő évi elnökválasztáson. Evo Moralesnek még mindig rengeteg támogatója van az őslakosság körében, akik hálásak neki az elnöksége alatt elért történelmi haladásért. Különösen igaz ez a kokafarmerekre, akiknek a képviselőjeként Morales elindult a politikai pályán. Az pedig a pártszakadásból látszik, hogy a MAS-ban is erős bázisa van a volt elnöknek. Arce pedig demokratikusan választott, széleskörben népszerű, a nemzetközi közvélemény által is elfogadott, virágzó gazdaságot teremtő technokrata elnökből lett egy olyan államfő, aki már a saját pártjában és talán a hadseregében sem bízhat. Innen nézve majdnem mindegy, hogy önpuccs történt, vagy Arce pozíciója tényleg ilyen ingatag. Nem valószínű, hogy a 200 éves andoki országban a 190. volt az utolsó puccs.