Mire lehet képes az új, reformista elnök Iránban?

Az előzetes várakozásokkal szemben nem egy keményvonalas konzervatív politikus, hanem a reformistának tartott egészégügyi miniszter, Maszúd Peszeskján került ki győztesen – a szavazatok több mint 53 százalékával – az iráni elnökválasztás második fordulójából. Ugyan az iráni politikai rendszerben az elnök mozgástere sok szempontból korlátozott, az idei választásról sok minden elmondható, csak az nem, hogy tét nélküli lett volna.

A korábbi iráni államfő, Ebrahim Raiszi májusi halála alaposan megbolygatta az iráni belpolitikát. A 2021-ben megválasztott Raiszi ugyan nem a karizmájáról vagy népszerűségéről volt híres, de két szempontból is történelmi szerepet töltött be. Egyrészt az ő irányítása alatt zajlott le a konzervatív-keményvonalas politikai elitek hatalmi koncentrációja. Másrészt a legtöbb elemző szerint ő volt Ali Hamenei legfőbb vallási vezető kiszemelt utódja a legfontosabb politikai pozícióra, így ha a májusi helikopterbalesetben nem veszíti életét, évtizedekre meghatározhatta volna az ország jövőjét.

Az, hogy milyen lett volna Raiszi alatt Irán, már sosem tudjuk meg. Azt viszont, hogy mennyit tanult az elmúlt évek válságaiból a vezetés, és a reformernek tartott Peszeskján mire lesz képes, a következő időszak legfontosabb kérdése lesz.

A részvételi arány történelmi mélyponton

Az elnök jogkörének korlátozottsága ellenére az elnökválasztás két szempontból is fontos lakmusztesztje az iráni politikának. Egyrészt,

mint a legtöbb olyan autoriter rendszerben, ahol választásokat tartanak, az irániban is a legfontosabb kérdés inkább a részvételi arány, mintsem a szavazatok tényleges eloszlása.

Ugyanis a jelöltek mindegyike a rezsim része: vannak köztük ideológiai és politikai ellentétek, de mindannyian az iszlám forradalom rendszerének fennmaradásában érdekeltek. Ettől kezdve az elnökválasztásokon való részvétel ennek a rendszernek a társadalmi legitimitását mutatja. Minél többen vesznek rajta részt, annál nagyobb a rendszer támogatottsága vagy legalább passzív elfogadása.

Ebből a szempontból az idei választás nem mond túl sok jót a vezetés számára. Az első fordulóban mért 39,93 százalékos részvétel az 1979 óta fennálló rendszer legalacsonyabb hajlandóságát mutatja, ami még a többé-kevésbé előre eldöntöttnek tekintett 2021-es választáson is körülbelül tíz százalékponttal magasabb volt. Ráadásul Iránban az előző választásokon nem volt ritka a 70–80 százalékos részvételi arány sem. Ez a választói kedvetlenség elsősorban a krónikus gazdasági problémákkal és az elmúlt években felerősödött társadalmi feszültségekkel magyarázható.

Sokan úgy gondolták az első forduló előtt, hogy Peszeskjánt azért engedték egyáltalán rajthoz állni, hogy kicsit növeljék a részvételi arányt. Ő volt az egyetlen ugyanis, aki a jelöltek közül nem tartozik a konzervatív táborhoz, így indulásával urnákhoz lehetett csábítani a keményvonalas politikákat elutasító választókat is. Ha ez volt a stratégia, akkor az túl jól sikerült: Peszeskján már az első fordulóban is az élen végzett, a másodikat pedig magabiztosan nyerte, ráadásul addigra már a részvétel is tíz százalékponttal megugrott.

Konzervatív előretörés helyett korrekció?

Az elnökválasztások másik fontos szerepe, hogy megtudjuk belőlük, milyen irányba akarják az elitek vinni az országot. Iránban ugyanis beállt az a politikai ingamozgás, amely szerint nyolc évig (két elnöki ciklus idejéig) egy keményvonalas, azt követően pedig egy mérsékeltebb elnök váltja egymást. Ez elsősorban nem a választók értékeinek ciklikus változását mutatja, inkább a politikai vezetés hosszútávú stratégiáját a stabilitás fenntartására. Ezt

az évtizedek óta bevett politikai ingamozgást Peszeskján megválasztása megakasztotta.

A korábbi mérsékelt Hasszán Rohani 2013 és 2021 közötti elnökségét követően a legtöbben berendezkedtek egy konzervatív időszakra Raiszi alatt, aki mindössze első ciklusának harmadik évében volt. Éppen ezért számítottak arra a legtöbben, hogy a halálát követően Ali Hamenei csak egy hasonlóan keményvonalas politikust, például a második fordulóba bejutott egykori nukleáris tárgyalót, Szaíd Dzsalilit vagy a Forradalmi Gárda jelöltjének tartott Mohammad Kalibáfot hagyja győzni.

Az, hogy erre mégsem került sor, két okra vezethető vissza. Az egyik, hogy a választók ugyan nem voltak kifejezetten lelkesek, de mégis kellő számban járultak urnákhoz, különösen a második fordulóban, és álltak ki Peszeskján mellett. Beszámolók szerint sokan nem feltétlenül Peszeskjánra, inkább a keményvonalas Dzsalíli ellen szavaztak, akit ultrakonzervatív nézetei miatt sok iráni is az afgán tálibokhoz hasonlított.

A másik ok, hogy a rendszer is érezte, nincs értelme ráerőltetni a társadalomra egy újabb konzervatív elnököt. Az elmúlt években folyamatosan kiújuló társadalmi feszültségek és tüntetések mind óvatosságra intik a vezetést.

Pezeskián nemcsak kisebbségi (kurd és azeri) családból származik, de a nők jogainak erősítése mellett is kampányolt.

Eddig a rezsim nem tűnt kompromisszumkésznek ezekben a kérdésekben, Peszeskján alatt azonban akár javulhat is a helyzet – bár sok iráninak már az is elég, hogy nem romolhat tovább.

Nem szabad azonban Peszeskján megválasztását a rendszer ellenzékének hatalomra jutásaként értelmezni. Az, hogy egyáltalán engedték a politikust rajtvonalhoz állni, mutatja, hogy a rezsim nem tartja őt fenyegetésnek. Ráadásul a két forduló között több befolyásos konzervatív közszereplő is, aki korábban Kalibáfot támogatta, nyíltan Peszeskján támogatására szólított fel. Ez is mutatja, hogy a választás kimenetele nem anomália, hanem a rendszer működésének része.

Mire számíthatunk Peszeskjántól?

Ugyan a legfőbb vallási vezető szava továbbra is megkérdőjelezhetetlen lesz a stratégiai kérdésekben, Peszeskjánnak lehetősége lesz a bel- és külpolitikában is a napirend alakítására és kisebb-nagyobb ügyek előmozdítására. Az elmúlt években nagy figyelmet kapott kérdésben, a nők fejkendőviselési kötelezettségében az iráni elnök nem tud forradalmi változást hozni (hiszen nem tudja egymaga megváltoztatni a törvényeket), de

a szabályok végrehajtását tudja puhítani, például az erkölcsrendészetnek nevezett szerv visszaszorításával.

Ezen túl képes lehet az internethez való hozzáférés szabadabbá tételére, bár ezt sok iráni eddig is megoldotta különböző virtuális hálózatokkal.

A külpolitikában sem a stratégiai keretek megkérdőjelezésére, inkább a hangsúlyok áthelyezésére számíthatunk. Raiszi elnökségének politikai örökségét, a szomszédokkal való kapcsolatok normalizálását és a keleti nagyhatalmakkal, Oroszországgal és Kínával való együttműködést feltehetően tisztelni fogja Peszeskján is. Nem várható nagymértékű változás a közel-keleti befolyásépítéssel, az ellenállás tengelyének építésével és az Izrael-ellenes külpolitikával kapcsolatban sem.

Ugyanakkor nagyobb figyelmet kaphat az Egyesült Államokkal és az európai hatalmakkal a nukleáris programmal és az Irán-ellenes szankciók feloldásával kapcsolatos tárgyalások újraindítása. Ennek különösen nagy lendületet adhat, ha az elvárásoknak megfelelően visszatér a külügyminiszteri posztra Mohammad Dzsavád Zaríf, a 2015-ös nukleáris megállapodás egyik atyja.

A lehetőséget érezve az Európai Unió már ki is fejezte együttműködési szándékát, a probléma ismét az Egyesült Államokkal lehet.

Kérdéses, hogy a Biden-kormány a novemberi választásokig mennyire lenne képes vagy hajlandó érdemi előrelépést tenni egy ilyen érzékeny kérdéseben, ha pedig ez nem sikerül, akkor a kérdés egy darabig ismét lekerülhet a napirendről. Pedig nagy kár lenne veszni hagyni a Peszeskjánnal való tárgyalások hirtelen jött lehetőségét.