Menekülttáborok mint városok – Jászberényi Sándor riportja Csádból

Abéchében a Lisieux-i Szent Terézről elnevezett katolikus misszió vendégházában lakunk. A misszió iskolát üzemeltet, a vaskapuja mindig nyitva van, fegyveres őrök nincsenek. Az udvarán kosárlabdapálya áll. Itt játszanak a gyerekek, amikor a nap elkezd lebukni a horizonton, és enyhül a hőség.

A levegőben folyamatosan kavarog a por, véresre dörzsöli az ember bőrét. Nincs messze a piac. Ha fúj a szél, a misszió felé fújja az égetett szemét és a rothadó hús szagát. Semmi sem bírja sokáig az ötvenfokos melegben.

Éjjelente a vendégszobában is megáll a hőség. Arra ébredsz, hogy nem kapsz levegőt, a ruháid pedig átáztak az izzadtságodtól. Próbálsz visszaaludni, de lehetetlen. Afrika nem szereti, ha az éjszakáit betonfalak között töltöd.

Az ember hamar egy pokrócon fekve találja magát, odakint az udvaron. A szabadban legalább a szél jár, igaz, a por reggelre beleragad a bőrödbe. Aludni is tudsz a végtelen ég alatt.

A generátorok lekapcsolódnak, mert takarékoskodni kell az üzemanyaggal, a város sötétbe borul. Mégsincs vaksötét.

Vadul szikráznak a csillagok feletted, és reflektorként világít a hold. Elmondják persze, hogy mennyire kicsi vagy, de rendületlenül őrzik az álmodat.

Három pappal lakunk együtt a plébánián. Bernárd atya a vezető, ő a Közép-Afrikai Köztársaságból jött, a mindig jókedvű Enrique baráttal, aki comboni misszionárius, és lassan negyven évet töltött már Afrikában valamint a kongói Szöcske atyával.

Szöcske atya természetesen nem ezt a nevet kapta a keresztségben, mi hívjuk így őt Perlistinnel, a sofőrömmel. Onnan kapta a nevét, hogy olajban sült szöcskét majszol, mint más a földimogyorót, miközben a tévét nézi. Örömmel kínálja körbe a másfél literes edényt, és meggyőződése, hogy nincs ennél jobb nassolni való. Az íze egyébként sós és savanykás a szöcskének, de abszolút ehető. Feltéve, ha az ember el tud vonatkoztatni attól, hogy kitinpáncél ropog a fogai alatt.

Három napot töltöttünk a papokkal, miközben az engedélyekre vártunk, hogy beléphessünk a szudáni határ mellett álló menekülttáborokba.

Csád keleti határa háborús övezet: az európaiak által húzott határok porózusak.

Azok a milíciák, amelyek a kartúmi kormányzattal háborúznak Darfúrban, gyakran vonulnak vissza Csádba, hogy feltöltsék soraikat. Ezt a törzsi rokonság teszi lehetővé a csádi kormányzattal. Rosszabb napokon így négy-öt fegyveres csoport is képviselteti magát a határon a csádi nemzeti hadsereg mellett.

Afrikában egy öttagú milícia már hadseregnek nevezi magát. A vezetőjét jobb, ha tábornoknak szólítod. A bozótosban ők az urai az életnek és halálnak. Azt tehetnek, amit akarnak, mert nincs senki, aki számonkérje őket.

Kora hajnalban jött az üzenetet, hogy megkaptuk a belépési engedélyt az adréi menekülttáborba. Bernárd atya kifejezetten bánatos volt, mert nem tudott fegyveres kíséretet intézni nekünk a 237 kilométeres útra. Enrique barát megállított minket a plébánia vaskapuja előtt.

„Imádkozni fogok magáért” – mondta Perlistinnek, és keresztet rajzolt a levegőbe.

„Magáért nem” – fordult felém.

„Miért nem, atyám?” – kérdeztem.

„Mert Isten kérés nélkül is vigyáz az őrültekre” – mondta, és nevetett.

Egy négykerék meghajtású Toyota terepjáróval indultunk. A gyilkos forróság már a bozótosban talált. A határon álló menekülttáborokhoz nem vezetnek betonutak. Kiszáradt folyómedrekben, homokon és sziklákon keresztül mentünk a semmi közepén.

Kősivatag, cserjékkel – tulajdonképpen ez a Száhel. Átmenet a szavanna és homoksivatag között. Napközben izzásig hevülnek a vörös vulkanikus kövek, egész éjszaka hallod a pattogásukat, ahogyan hasadnak a hirtelen lehűlő éjszakában. Pár ezer év, és homok lesz belőlük, igaz, a folyamatot lassítja az esős évszakban lezúduló rengeteg csapadék.

Olyankor kizöldül a kősivatag, folyók kezdenek folyni a semmiből, és minden járhatatlanná válik.

A terepjárónk kétszer is elakadt a homokban, mire délután kettőre Adréhoz értünk. Mindannyian kiszálltunk, és igyekeztünk megtolni az autót. Volt, amikor sikerült, volt, amikor neki kellett állnunk kiásni a homokra felfutott alvázat.

Nincs megterhelőbb, mint fizikai munkát végezni az ötvenfokos üvöltő napsütésben. Olyan meleg van, hogy a szél is éget.

Szédülsz, ha tíz percnél tovább állsz a napon, akkor is, ha kalap takarja a fejedet, kendő az arcodat.

Ha fehér vagy, minden nap végére vörösre égsz a bozótosban. A bőröd tele lesz hólyagokkal, fáj minden mozdulat. Fekete kísérőid értetlenül nézik a sebeidet. Ők nem tudnak leégni.

Ólmos fáradtságban érkeztünk meg Adréba. Az ötvenezer fős kisváros olyan, mint minden afrikai település: földutak futnak a betonházak és bádogkunyhók között,

a levegő nehéz az emberek és az állatok, a füst és az utcán csörgedező szennyvíz szagától.

l. Bárhol utazol Afrikában, minden kisváros ilyen. Ami Adrét különlegessé teszi, hogy a határában egy 170 ezer fős menekülttábor áll. A tábort, amelynek a lakossága a három és félszerese a kisvárosénak, senki sem tervezte ide, a 2023-as szudáni polgárháború kitörésével spontán alakult ki.

Tízezrek jöttek át néhány nap alatt a bombázás elől menekülve a közeli határon. A humanitárius katasztrófa azóta sem enyhült. A nemzetközi segélyszervezetek munkatársai szerint minden nap érkezik körülbelül ezer új menekült.

Szavakkal nehéz leírni az ember elé táruló látványt, amikor a tábor bejáratához ér. Tízezrek állnak a tűző nap alatt várva az ételosztást. A kutak körül örjöngő tömeg. Aki meg tudja tölteni a műanyag palackját, ott helyben iszik, majd újra beáll a sorba. Ezen a vidéken napi tíz liter vizet kell meginnod, ha nem akarod, hogy leálljanak a veséid.

Bádogkunyhók és sátrak amíg a szem ellát, végig a horizonton. Emberek ülnek a földön összezsúfolódva, falak, fák, bármi mögé bújva a gyilkos napsütés elől.

A tábor biztonsági szolgálata öt terepszín ruhás és műanyag papucsos kormányzati katona. Egy sátorban ülnek a menekültváros szélén, és a délutáni imádsághoz készülődnek, amikor megérkezünk. A parancsnok nincs sehol, a városban van dolga. A katonák teával kínálnak, majd imádkoznak. Másfél órán keresztül várunk, mire a parancsnok odatelefonál, és megkérdezi, hogy szeretnénk-e fegyveres kíséretet a táborban. A katonák hálásan mosolyognak, amikor azt mondjuk: nem.

A sátrak és a bádogkunyhók között üvölt az élet.

A tábornak saját piaca van, saját kovácsai, pékjei, igazi városként funkcionál.

Több a nő és a gyerek, mint a férfi. A férfiak vagy meghaltak már, vagy harcolnak valamelyik milícia oldalán Szudánban.

Amikor tizenhat évvel ezelőtt – vagy valahogy így – ugyanebben a régióban fotóztam, még nem voltak mobilok. Ez óriási segítségemre volt, tekintve, hogy az afrikaiak nem szeretik, ha fotózzák őket. A nyugati médiának van valami leereszkedő attitűdje, ahogyan felmutatja az „egzotikust”, ezt pedig ők is tudják. Senki sem szereti, ha közszemlére teszik a nyomorát, függetlenül attól, hogy a világ melyik részére született.

Másfél évtizeddel ezelőtt tehát még nem voltak mobiltelefonok a város méretű menekülttáborokban a csádi határon. Nem voltak szelfik, tükrök sem nagyon. Most már vannak. Az a trükk, hogy a kamerádon megnézhetik magukat a nők, már nem nagyon működik.

A hiúság azonban örök, és ez sem függ attól, ki hová született. Az elmúlt két évtizedben megtanultam annyira arabul, hogy bárkivel elcsevegjek, ennek vettem hasznát most. Régebben egy egész csoportot szólítottam meg, mutogatva a kamerámra. Erre nyilvánvalóan mindig az volt a válasz, hogy „nem”.

A stratégiám mostanában az, hogy kiválasztok egy nőt a csoportból, arabul, lehetőleg a legudvariasabban megszólítom, elmondom neki, hogy nagyon szép, és szeretném ezért lefényképezni. Ez működik. A nő megigazítja magát, én fényképezek, megmutatom neki, és indulok tovább. Indulnék, ha nem látnám, mennyire feldúlja a többi nőt, hogy ők nem elég szépek ahhoz, hogy a külföldi újságíró lefotózza őket. Legörbül a szájuk. Ilyenkor elmondom, hogy ők is gyönyörű szépek, és nagyon szívesen lefényképezem őket, ha megengedik.

Az ételre váró tömeget fotózom, amikor összetalálkozom Vanessa Boi-jal a Világélelmezési Program (WFP) vészhelyzeti koordinátorával. Fiatal nő, ő felel az egész tábor élelmezéséért.

„A helyzet nem túl jó” – mondja.

Egyedül a WFP biztosítja a táborban a havi élelmiszerosztást, de a költségvetési hiány és a logisztikai problémák miatt már le kellett csökkentenünk az egy főre jutó napi 2100 kalóriadagot 1700 kalóriára. Minden nap ezer új menekült érkezik, akik brutális erőszakról számolnak be Szudánban. Azok a nők, akikkel beszéltem, etnikai tisztogatásról és csoportos nemi erőszakról meséltek.

Az erőszak változatlanul tombol Szudánban, és egyre nagyobb spirálban, ami miatt egyre több menekült érkezik, akik tőlünk függenek. Most még el tudjuk látni az embereket, de ha beköszönt az esős évszak, az utak járhatatlanná válnak, ami azt jelenti, hogy a segélyek késve vagy egyáltalán nem érkeznek meg. Ebből humanitárius katasztrófa is lehet.”

„Mikor kezdődik az esős évszak?”

„Két-három héten belül.”

„Hogyan készülnek rá?”

„Próbálunk készleteket felhalmozni arra az esetre, ha Adré megközelíthetetlenné válna. A helyzet azonban nem ad okot bizakodásra.”

Az ENSZ menekültügyi főbiztossága a segélyezés mellett áttelepítésekkel próbálja megakadályozni a közelgő humanitárius katasztrófát, ami lassan halad.

Csád keleti határa már tele van menekülttáborokkal, melyek városként funkcionálnak, a beözönlő menekültek miatt azonban havonta új menekülttáborok nőnek ki a földből.

A tűzoltásra van lehetőség egyedül, tervezésre nincs.

A nemzetközi segélyszervezetek munkáját az is nagyban nehezíti, hogy a szudáni polgárháború okozta menekültkrízis szinte egyáltalán nem jelenik meg a fősodrú médiában, aminek egyenes következménye, hogy a költségvetésük nem a katasztrófa méretéhez van szabva. Az, hogy százezrek halhatnak éhen az elkövetkező hónapokban, a jelek szerint sokkal kevésbé izgatja a nyugati közvéleményt, mint az ukrajnai vagy a gázai háború.

Már sötétedik, amikor visszaindulunk Abéchébe. Hold süt, néma, síron túli fény. Többször beragadunk a homokban, hajnalra érünk csak vissza a városba. Arra gondolok, miközben némán lapátolok a sötétben, hogy „ezek a jó utak”.

Kiráz a hideg, ha az esős évszak az eszembe jut. A Csád keleti határán álló százezres menekülttáborok olyanok lesznek, mint a szigetek.

Éhinség, járványok, halál és szenvedés – nehéz hónapok elé néz a világ egyik legszegényebb országa.