A világ két legnagyobb demokratikus berendezkedésű országának vezetői kétségkívül történelmi találkozót bonyolítottak le a hét végén. Egyesek szerint azonban korántsem a jövőre irányuló pozitív impulzusok miatt nevezhető különösen jelentősnek Bush és az indiai miniszterelnök, Manmohan Szing találkozója, hanem éppen a lehetséges negatív következmények miatt. Miközben ugyanis roppant nagy súlyú gazdasági-piacnyitási kérdésekről tárgyaltak a színfalak mögött, az indiai atomügynek látszólag sikeresen tettek pontot a végére. Persze sokak szerint valóban csak látszólagos a siker.
Mert akkor nem lesz olajárrobbanás…
A tavaly júliusban kidolgozott megállapodástervezet, amely hosszú tárgyalásokat követően most érett meg az aláírásra, igen sok nemzetközi megállapodás ellenében tesz kivételt Indiának. A legfontosabb azonban kétségkívül az, hogy India a 22 meglévő és építés alatt álló atomreaktorából csak 14-et vet alá nemzetközi civil ellenőrzésnek, a maradék stratégiai fontosságú 8 atomreaktor továbbra is az indiai hadsereg felügyelete alatt marad. A megállapodást természetesen elsősorban amerikai részről kellett indokolni, hiszen 1998-ban, az indiai kísérleti atomrobbantást követően még éppen az Egyesült Államok volt az ázsiai ország ellen irányuló nemzetközi szankciók egyik „kitervelője”.
A Fehár Ház hivatalos indoka szerint India robbanásszerű gazdasági fejlődése olyan energiaigényt ébresztett, amelyet más módszerrel nem lehet kielégíteni rövid távon, csakis az atomenergia hasznosításával. Márpedig, ha a hatalmas ázsiai ország energiaigénye nem áll arányban a kínálattal, akkor az a fosszilis energiaárak világpiaci drágulásához vezethet rövid időn belül. Ez viszont az amerikai gazdaság mellett a világ gazdaságára is rányomná bélyegét – szól a hirtelen barátivá vált kapcsolat hivatalos indoklása.
Azért Pakisztánt mégse
Az érvben kétségkívül rejlik némi igazság, csakhogy a megállapodás további veszélyeket rejt magában. Délkelet-ázsiai körútjának második legfontosabb állomásán, Pakisztánban például Bush elnöknek már el kellett magyaráznia, hogy Pakisztán miért is nem fejleszthet ki saját atomprogramot, miközben a vele szinte állandó katonai konfliktusban álló Indiának az Egyesült Államok – nemzetközi felhatalmazás nélkül persze – immár engedélyezi. Ráadásul Indiának mindössze szét kell választania a polgári és katonai célú atomprogramjait.
A terrorellenes küzdelemben oly fontos Pakisztánban ugyan nem sajnálta a dicsérő szavakat az amerikai elnök, ám a pakisztáni atomprogram lehetőségére utalva határozottan kijelentette: Pakisztán és India két különböző ország, különböző szükségletekkel és történelemmel. Ez tulajdonképpen nem jelentett mást, mint nyílt beismerését annak, hogy az Egyesült Államoknak nem áll stratégiai érdekében Pakisztán felé is nyitni az atomenergia ügyében.
Veszélyes vagy sem?
A kettős mérce alkalmazása sok kritikus szerint veszélyes lehet a nemzetközi kapcsolatok terén: ugyan a Fehér Ház megítélése szerint a békés és demokratikus Indiát összevetni a terrorizmus elleni harc elsőszámú célpontjával, Iránnal egyszerűen képtelenség, ám a hivatkozási alapok kétségkívül veszítenek erejükből az indiai-amerikai megállapodást követően.
Bush elnök látogatásának és a megállapodás aláírásának ugyanis nem csak Indiában akadtak ellenzői. Az ázsiai ország kommunistái és muszlimjai mellett furcsa Bush-ellenes koalíciók létrejöttéről is beszámoltak az amerikai napilapok: republikánus és demokratapárti szenátorok közösen tartották elfogadhatatlannak a nemzetközi játékszabályokat felmondó, és ezeket éppen emiatt relativizáló indiai-amerikai megállapodást, ami azért érdekes, mivel a két elnök között létrejött megállapodást még az amerikai kongresszusnak is jóvá kell hagynia.
A tiltakozó szenátorok szerint immáron erejüket és erkölcsi alapjukat veszíthetik az Irán ellen készülő szankciók vagy a (legutóbbi fejlemények tükrében egyáltalán nem elképzelhetetlen) háború. Hiszen India nemcsak hogy nem írta alá a nemzetközi atomsorompó-egyezményt, de erre továbbra sem hajlandó, ráadásul az öt atomhatalommal szemben nem vállalta azt sem, hogy nem gyárt fegyverekhez való hasadóanyagot. India a jelenlegi egyezménynek köszönhetően immár jelentős amerikai (és francia, brit valamint orosz) segédlettel képes lehet akár évi ötven atombomba előállítására is, az eddigi hat-hét helyett.
Deák Péter biztonságpolitikai szakértő szerint ugyanakkor komoly veszélyeket nem rejt magában a mostani megállapodás: elsősorban politikai jelentőséggel bír az ügy, annak kockázata pedig, hogy ezzel kiszabadulna valamiféle „atomszellem” a palackból teljes mértékben elhanyagolható. A megállapodás célja az amerikaiak részéről Deák szerint az volt, hogy a délkelet-ázsiai hatalmak között egy olyan nem iszlám országgal kössön szövetséget az Egyesült Államok, amely a későbbiek folyamán akár Kína ellenpólusaként is ringbe szállhat. A biztonságpolitikai szakértő úgy látja, hogy amerikai szempontból egy esetleges csapásmérés esetén Irán viszonylagos közelsége jelenthet még előnyt, illetve az is nehezen tagadható, hogy a (pakisztáni elnök diktatúrája ellenére) politikailag kevésbé stabil Pakisztánnak szóló jelzést is jelentett a megállapodás.
Kína és India az amerikaiak látókörében
Elemzők arra mutatnak rá, hogy míg a 20. században még Európára esett az amerikai külpolitika hangsúlya, addig a 21. században minden bizonnyal Ázsia lesz az Egyesült Államok kitüntettet partnere. Hogy persze melyik ázsiai országgal fog igen baráti viszonyt ápolni az USA, az egyelőre nyitott kérdés. A gazdasági nagyhatalommá váló Kínára és Indiára azonban mindféleképpen odafigyelnek Washingtonban, olyannyira hogy sorra jelennek meg az előrejelzések a következő évtizedekre vonatkozóan.
A Foreign Policy című külpolitikai szaklap januári számában közölt, India és Kína gazdaságának jövőjét összevető táblázatokból ugyan még az derül ki, hogy 2015-re a kínai GDP majdnem a kétszerese lesz az indiaiénak, a háztartási fogyasztási javak terén pedig már most behozhatatlannak tűnő előnye van a kínaiaknak, csakhogy az iparra épülő kínai gazdaság növekedési potenciálja korlátozott a szolgáltató szektoron, az orvostechnológiai és számítástechnikai iparon valamint a pénzügyi szektoron alapuló indiai gazdasághoz képest. És ami végképp a döntő tényező lehet: Kína durván alulfinanszírozza a jövő befektetéseinek számító oktatási-kutatási valamint egészségügyi területet, míg India valósággal ontja magából a kiválóan képzett szakembereket a modern gazdasághoz szükséges minden területen.
A Newsweek elemzője szerint azonban a kínai és indiai gazdaság között még egy jelentős különbség van: míg Kínában felülről lefelé épül ki a kapitalizmus, addig Indiában a kormányzat inkább csak követi az alulról jövő kezdeményezéseket. Ez persze meglátszik többek között a két ország infrastrukturális fejlesztésein is: amint egy nyugati vállalat beteszi a lábát Kínába, a központi kormányzat adókedvezmények és hatalmas infrastrukturális beruházások segítségével teszi még kedvezőbbé a terepet, míg az indiai infrastrukturális állapotok legendásan katasztrofális helyzetével immáron mindenki tisztában van. A vadkapitalizálódó Kínával szemben azonban hatalmas előnye Indiának a pénzügyi és befektetési szektor roppant tisztasága: nemcsak egyértelmű előírások vannak, hanem azok szigorú betartására is ügyelnek az indiai hatóságok.
Az indiai gazdaság egyébként több meglepő jellegzetességgel is rendelkezik: az egyik ilyen, hogy az indiai GDP több mint 60 százalékát a belső fogyasztás teszi ki, amit egyedül az Egyesült Államok múl felül a maga 70 százalékával. Az adat persze nem véletlen, hiszen a milliárdos lakosságú országban közel 300 millió jómódú középosztálybeli éli életét – a szintén 300 milliós létminimumon tengődővel együtt. Bush-elnök indiai látogatása előtt nem véletlenül hívta fel a figyelmet erre a hatalmas piaci lehetőségre: az indiai-amerikai kereskedelmi kamara ülésén gyakorlatilag „célba vette” a 300 milliós indiai középosztályt.