Gyarmati Andrea tizenéves apai tanácsra repült most Las Palmasba

Augusztus van, a nyaralás hónapja, és úgy adódik, módom van eleget tenni egy kedves meghívásnak, gyönyörködni a világ legszebb helyeinek egyikén.

Sportoló koromban rengeteget utaztunk, de azok a kiruccanások a megmérettetésről szóltak, nyaralós program szóba sem kerülhetett. Reptér, szálloda, uszoda – ezek voltak a helyszínek; jó esetben némi városnézésre is jutott idő.

„Nézz balra, az ott a palota, nézz jobbra, az meg a Waterloo Bridge” – a hetvenes évek Londonjában ez jelentette számunkra a kulturálódást. Hiszen nem nézgelődni mentünk, hanem versenyezi.

Utóbb ritkán utaztam, mert kevéssé vonzott, hogy egyedül induljak neki, és magamban élvezzem mindazt a szépséget, amit a világ tartogat. (Hasonló okból színházba sem jártam, járok egyedül.)

Csakhogy újabban kezdem azt gondolni, hogy tévedtem. Rájöttem, egy-egy utazás rengeteg tanulsággal szolgál, ráadásul lehetek akárhány éves, képes felfedni előttem addig ismeretlen tulajdonságaimat, ami felettébb izgalmas dolog.

Augusztus nem csupán a nyarat jelenti számomra, hanem azt is, hogy a szokásosnál is gyakrabban gondolok apura, aki már tizenegy éve nincs velünk.

Az ő hitvallása volt a „nézni, látni és élvezni az életet”, nála a Dolce fare niente és a Carpe diem, vagyis az „édes semmittevés” és az „élj a mában” jól megfért egymással.

Én viszont akkor voltam igazán boldog, ha tenni lehetett valamit, leginkább valakiért. Nem jobb vagy rosszabb az én alapállásom az övénél, egyszerűen csak más.

Na, szóval kaptam egy meghívást, és világgá indultam egy teljes hétre.

Már a repülőjegyfoglalás is kihívás számomra, miközben jót mulatok magamon, hogy körülbelül ott tartok, ahol egy közepesen képzett általános iskolás, de szerencsére akad segítségem, és kiderül, nem is olyan bonyolult a dolog.

A reptér nyomokban sem hasonlít arra, amilyen valaha volt. Méretes sorok, óriási tömeg, és mivel a gép korán indul, hajnalban kint kell lenni.

Tudom, hová és kihez igyekszem, tán azt is, hogy miért, de egyedül becsekkolni, rálelni a megfelelő kapura, aztán eldönteni, mit vigyek ajándékba üzletből, na, az nem egyszerű, de megoldom, s közben remekül szórakozom magamon.

Aztán megérkezem, látok tengert, templomokat, takaros kisvárosokat, találkozom érdekes emberekkel, meghallgatok néhány élettörténetet. Mindez elég messze van a pörgős hétköznapjaimtól, de felettébb élvezetes.

Napról napra rázom le magamról a fáradtságot, töltődöm, érzem, hónapokig gazdálkodhatom majd ebből az energiából.

És persze vásárolok is, vagy legalábbis körbenézek, mit is vennék meg.

Abban a bizonyos sportolói múltamban ájulós volt a különbség az otthon kapható és a nyugati árubőség között. Persze ma is akad, amire szívesen igent mondanék, de inkább lebeszélem magam, „úgysem kell már”, „felesleges”, „kár költeni rá”, ilyen érvekkel győzködöm magam, amikor egyszer csak apu hangját hallom: „Megérdemled! Ha van rá pénzed és örömet okoz, ne sajnáld magadtól, vedd meg, különben bánni fogod. Dolgozz keményen, de tanuld meg élvezni is az élet örömeit.”

Sok éve javasolta ezt nekem, amikor valamire nagyon rákívánkoztam a Váci utcában.

Igaza volt.

Ha nincs a tanács, most valószínűleg nem utaztam volna el. Így viszont az történt, hogy tréfából megkérdeztem a Las Palmasban élő volt férjemet, Gábort, hogy mi lenne, ha meglátogatnám.

„Gyere!” – jött azonnal a válasz.

Én pedig repültem a Kanári-szigetekre, ahol együtt töltöttünk egy szuperhetet.

Noha egy teljes életet nem sikerült leélnünk egymással, bármennyire is hittünk benne, de megmaradt a kapcsolat, amibe belefér egy ilyen élmény.

Jó volt az édes semmittevés, ám attól lett igazán tökéletes és kerek az út, hogy a gépen hazafelé megírtam ezt a kis dolgozatot. Ugyanis akkor vagyok igazán boldog, ha dolgozhatok is.