Hatezerhatszáz dollárt ér az ezer forintért vett szakácskönyv – a ritkaság a borzalomban is szorzó

Én nem vagyok magyar? Engem deportálnak? Ez nem lehet igaz – ez valami szörnyű álom.

Ez áll mottóként a kézzel írt, soha ki nem adott regény belső borítóján.

A kötet címe: Lidércnyomás.

A dátum: Felsberg, 1945. nyár.

A szerző: Veszprémi Etelka szombathelyi tanárnő.

Olvassunk bele a mű legelejébe.

„1944. március 19-én reggel, mikor templomba mentem, a Király uccában utamat állták a német katonai autók. Ugyanaz a szorongó érzés fogott el, mint Pesten 1919. augusztusban vagy mikor, a bevonuló románok láttára. Az egész nap valami kimagyarázhatatlan rossz érzésben telt el. Másnap, 20-án már kiadták a rendeleteket a zsidók ellen: uccára járni 7 órán túl nem szabad stb. Én akkor még távoli néző voltam csak, Vajda Erikán át tudtam meg mindent. Erika a leányáért aggódott, aki Pesten volt intézetben, haza tudja-e még hozni. Mikor elhozta a Sion apácáktól, ahol a titkárnői tanfolyamot végezte, megállapította, hogy az apácák még jobban meg vannak rémülve, mint zsidó tanítványaik. „Önök után mi kerülünk sorra” – mondta neki az egyik.

Március 30-án, csütörtök délután konferenciánk volt, sokáig tartott és olyan fáradtan és átfázva jöttem ki, hogy szokásom ellenére beültem a Palace kávéházba egy forró kávéra. Jugovics Pityu, kevés számú repülőtiszt ismerőseim egyike, csodálkozva azon, hogy ott lát, az asztalomhoz ült.

Erre gondoltam pár órával később, amikor a rádió bemondta az új rendeletet: minden eddigi zsidó törvény, minden tanusítvány semmis, akinek a nagyszülei zsidók voltak, az zsidó! Ezen az estén tudtam meg, hogy többé nem vagyok állampolgár, többé nem vagyok ember, csak zsidó. „Stoss zu, der Kerlistvogelfrei.” Napok, sőt órák alatt változott meg körülöttem a világ. Utaznom többé nem szabad, sárga csillagot kell viselnem, aranyom, ezüstöm nem lehet, lakásom csak a ghetto, mint évszázadokkal ezelőtt. És én olyan egyedül voltam Szombathelyen, minden rokonom Pesten.

Április 5-én, Nagyhét szerdáján kellett feltenni a sárga csillagot. Ezen a napon zártuk a tanévet. Az iskolában gyengéd kímélettel kezeltek, osztályfőnök nem voltam, nem kellett többet bemennem. Szerdán-csütörtökön nem mentem ki a házból. Nagypénteken délután mentem a szomszéd uccáig, ahol Weisz Ferencné házában Kutas Kálmán az ev. lelkész házi istentiszteletet tartott. Erről engem jó barátok értesítettek, meghívtak és Kutas ott mindnyájunknak kiszolgáltatta az Urvacsorát.”

A kézzel írt szöveget – amelyből az eredeti formájában idéztünk – a szerző utóbb legépelte, a füzeteket dossziéba helyezte, a pakk pedig fiókba került.

Hogy Veszprémi Etelka próbálta-e kiadatni a művét, nem tudni, miképpen arról sincs információnk, hogy meddig élt az amúgy 1896 decemberében született asszony.

Amit viszont tudunk: a dosszié 2017-ben valahogy eljutott Budapesten a Múzeum körút egyik antikváriumába, ahol a soron következő aukción két régi kuncsaft, Stiaszni Attila és Klein András háromszázhatvanezer forintot adott érte, majd a pakk a két férfi sokezer tárgyat és dokumentumot tartalmazó gyűjteményébe került.

A negyvenes urak osztálytársak voltak általánostól közel érettségiig (amerikai alapítványi zsidó iskola), tizenéves koruk óta gyűjtenek mindent, ami a magyarországi zsidóság múltjával kapcsolatos, különösen a vészkorszak foglalkoztatja őket – mindkettejük nagyszülei érintettek a holokausztban, indíttatásnak ez épp elég.

Egyikük sem történész (Attila zöldségesből régiségkereskedővé átnyergelő Ráday utcai família sarja, András közgazdász), így nem érzik feladatuknak, hogy például kiderítsék, a könyvírás után mi történt Veszprémi Etelkával. Azt mondják: „A mi dolgunk az, hogy levadásszuk a tárgyakat. A többit megteszik majd profi kutatók, irodalomtörténészek, levéltárosok.”

Hosszú ideig a civil keresetükből finanszírozták hobbijukat, és csupán a 2010-es évek közepén fogalmazódott meg bennük, hogy közgyűjteményben lenne a helyük a jelenleg bérelt (és zsúfolt) irodahelyiségben őrzött kincseiknek. Az állam akkoriban indította a Sorsok Háza projektet, melynek vezetője, Schmidt Mária megállapodott Attilával és Andrással, hogy a gyűjtemény képezi majd alapját a múzeumi levéltárnak. Ám az intézmény átadási határideje egyre csúszott. A megfeneklett program 2019-ben az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetőjéhez, Köves Slomóhoz került, Andrásék vele is egyezségre jutottak, ám a mára úgy tízmilliárd forintot felemésztő Sorsok Háza projekt továbbra is áll – állítólag felekezeti feszültségek húzódnak a háttérben, a totál irracionális patthelyzet feloldására egyelőre semmi esély.

Az ügy járulékos vesztesége, hogy Attila és András gyűjteménye nem került közkézre, így nem látogatható, nem kutatható.

Az viszont jó hír, hogy a Köves Slomóval kötött megállapodás részeként az urak a gyűjtemény egy részét átadták. „Cserébe egy szabad szemmel is látható összeghez jutottunk, melyet a gyűjtemény további bővítésére, rendszerezésére fordítottunk.”

András és Attila, miképpen évtizedek óta, manapság is ócskapiacokat járnak, itthoni és külföldi weboldalakat, aukciókat bújnak, antikváriumi dolgozókkal és hagyatékokat felvásárló nepperekkel randevúznak – és vásárolnak rendületlenül. Azt mondják: „Noha fogyóban a kínálat, hiszen a túlélők generációja kihal, a pincék és a padlások kiürülnek, a holokauszthoz köthető tárgyak zöme már szeméttelepre vagy gyűjtőkézre került, de aki ért hozzá, ma is vehet tíz dollárból ezer dollárt érő tárgyat, csak talpalni kell utána rengeteget.”

Az árskála széles. „Teszem azt, egy régi ezüstpohár ára grammonként úgy háromszáz forint, de ha héber feliratos, akkor ennek a tízszeresét is kérheti az eladó, függetlenül a tárgy reális piaci értéktől. Ezeket nem árt tudni.”

Olykor olyan tárgyak kerülnek Attila és András birtokába, melyeknek az értékével maguk sincsenek tisztában.

Könyveket vásároltunk hagyatékból, köztük egy vékony kis szakácskönyvet, igazából füzetet, ami be volt csúsztatva egy vaskos kötet fedlapja mögé. Ezer forintot adtunk érte. Egy évvel később pörgetjük egy amerikai aukció honlapját, és ni, ott a mi szakácskönyvecskénk párja. Hatezerhatszáz dollárért kelt el, ugyanis ez a legelső ismert jiddis, vagyis még csak nem is héber nyelvű szakácskönyv, és csupán néhány darab maradt fenn belőle. Ilyenkor elönti az embert az adrenalin. Ráadásul sosem tudhatjuk, mikor derül ki megint valamiről, ami a miénk, hogy ezerszeresét éri annak, mint gondoljuk.

A ritkaság a borzalomban is szorzó. „Sárga csillagot viselő embereket ábrázoló fénykép sok van világszerte, de Magyarországon legföljebb félezer készülhetett, ugyanis a sárga csillag kötelezővé tétele után pár nappal a zsidó tulajdonban lévő fényképezőgépek beszolgáltatását is elrendelte az állam. Mindenesetre a mi gyűjteményünkben tucatnyi ilyen fotó található. Szintén kuriózumok a Zsolt Béla nevelt lányáról, a magyar Anna Frankként is emlegetett Heyman Éváról készült felvételek, ezek nyugati aukción dollár tízezrekért kelnének el.”

A gyűjtemény több ezer könyvet is tartalmaz, a legrégebbi egy 1581-es vallási kötet. Abszurd extraként szerepel a kollekcióban polcnyi antiszemita kiadvány. Sőt, fecniben is találni itt nyomtatványt: „A sátoraljaújhelyi bezárt zsinagóga padlóját az ottjártunkkor vallási irományok kitépett lapjai borították, melyeket, mivel szent könyvekből származnak, a hagyomány szerint el kell temetni. Mi összeszedtük, de nem temettünk, itt az egész egy zsákban, fogalmunk sincs, mihez kezdjünk vele, majd egy muzeológus kitalálja.”

Kiemelt becsben tartott darab Radó Sándor humorista maga dedikálta önéletrajzi kötete. „Amikor Radó a zsidótörvények miatt már nem léphetett fel, megírta és pár száz példányban kinyomtatta ezt a könyvet, aztán házalt vele, ebből tartotta fenn magát. Büszke ember volt, adott magára, úgy halt meg, hogy a szép, csíkos pulóvere megtetszett egy nyilasnak, aki ráparancsolt, hogy azonnal vegye le és adja át a ruhadarabot, ám Radó erre nem volt hajlandó, mire a nyilas agyonverte.”

Szintén nyilasok végeztek Stollár Bélával, akinek ma utca őrzi a nevét Budapesten, plusz 2003-ban posztumusz Világ Igaza kitüntetést kapott. Tőle doboznyi dokumentumot gyűjtött Attila és András.

Bátor újságíróként és derék zsidómentőként emlékezünk rá, jogosan, de az számunkra is csak a birtokunkba került egyik levéléből derül ki, hogy lightos antiszemitaként indult, ám beleszerelmesedett egy zsidó nőbe, Deák Évába, s miatta kezdett zsidókat menteni.

Radónál és Stollárnál szerencsésebb sorsú honfitársunk az olimpiai bajnok kardvívó Gombos Sándor, akinek 1926-os Európa-bajnoki aranyérme keveredett valahogy a gyűjteménybe.

„Napestig sorolhatnánk a kuriózumokat. Itt egy antiszemita „díszítésű” kártyadoboz, annak idején biztos jópofának gondolták. Ez meg egy réz löveghüvelyből munkaszolgálatosok által magyar és héber írással a Don-kanyarban készített kegytárgy azzal a felirattal, hogy „Emlék a Szovjetunióból 1941/42”; egy régiségboltban vettük nyolcvanezer forintért, de több millióért se adnánk, ultimate ritkaság. Vannak munkaszolgálatos leveleink, van dokumentumunk a tiszaeszlári vérvád ügyvédjétől. Egészen extra az Esztergom városának csendőrkéz írta deportálási listája, benne a névsor a párnapos babától az aggastyánig, négyötödük odaveszett Auschwitzban. Ez meg itt egy Putnok községben íródott rendőri jelentés 1945 tavaszáról, hogy egy helyi férfi pár hónappal korábban még zsidók után kutatott a gettóban, most meg ő a kommunista párttitkár. És hogy valami régebbit is mutassunk: Ferenc József cirka kétszázötven zsidónak adományozott nemesi rangot, köztük Posner Károly nyomdásznak. Ezt a dokumentumot megszereztük, százezer forintunkba került. A minap ötezer dollárt, vagyis másfél–kétmillió forintot kínáltak érte, de nem adtuk, mert a gyűjteményünk egyik ékköve.”

Kik vágynak Posner Károly nemesi levelére? Vagyis: ki a konkurencia? Kik a gyűjtők?

Külföldön főleg gazdag zsidók, zömmel amerikaiak és izraeliek. Itthon elsősorban olyanok, mint mi: holokauszttúlélők utódai. Aztán vannak szélsőségesek, akik példaképnek tartják a vészkorszak meg úgy általában a világháború gyilkosait, egyes politikusait. És vannak a sima üzletemberek, akik között ugyan érzékelünk némi Horthy-kultuszt, de alapvetően úgy tekintenek például egy menlevélre vagy egy eredeti sárga csillagra, mint egy festményre, egy műkincsre, és a pénzt látják benne, esetleg tényleg csak a gyűjtőszenvedély hajtja őket. Na, velük lehet a legészszerűbben csereberélni. Sőt, olykor, ha megszorulunk, el is adunk nekik a mi gyűjteményünk számára kevésbé értékes vagy több példányban meglévő darabot. A múltkor egy általunk százezer forintért vásárolt menlevélért fizetett valaki hárommilliót, amit természetesen nem elnyaraltunk, hanem visszaforgattunk a gyűjteménybe.

A végére hagytuk a vészkorszak plakátjait.

Láttunk ilyeneket az iskolai tankönyveinkben, de eredetiben még dermesztőbbek.

Soroljuk:

• Budapest város címerével ékesített, kapualjakban szánt kisplakát azzal a szöveggel, hogy: „Itt nem laknak zsidók”.
• Rendőrfőkapitányi közlemény 1944. június hó 23-án: „Több kocsiból álló villamosvasuti szerelvényen zsidók csak az utolsó pótkocsin utazhatnak. (…) Zsidók parkokban és sétatereken nem tartózkodhatnak. (…) Hatósági területen sem keresztény házakban, sem zsidó házak keresztények által lakott lakrészeiben zsidót rejtegetni, vagy bármily rövid időre befogadni internálás terhe alatt szigoruan tilos.”
• Sárga papírra nyomtatott főpolgármesteri felhívás, 1944. július 1.: „Felhívom a vegyesházasságban élő és Budapesten tartózkodó, megkülönböztető jelzés viselésére kötelezett zsidókat, okirataikkal nyilvántartásbavétel végett f. év július hó 3-ától 7-én délután 17 óráig jelentkezzenek a jelenlegi tartózkodási helyük szerint illetékes kerületi elöljáróságnál.”
• Uszulás plakáton: „A kutyából nem lesz szalonna! A zsidóból nem lesz soha magyar! Amikor azt mondja, magyar vagyok, magában gúnyosan mosolyog. Amikor kereszténynek vallja magát, dörzsöli markát és röhögve örvend a nagyszerű üzletnek, merthogy a kereszt neki pompás életbiztosítás. A kikeresztelkedett zsidó nem más, mint báránybőrbe bújtatott farkas. Ma nemzeti a zsidó, de jöjjön katasztrófa Magyarországra, kiugrik belőle, mint bolha az ágyból. (…) A zsidó fajnak két arca van: a Szamuely-arc, mely beledöfi gyilkát a gyűlölt kereszténybe, s ha a döfés nem sikerült, jön a másik arc, a Vázsonyiék arca: testvérek vagyunk, ne türelmetlenkedjünk. Tanuld meg hát végre magyar, hogy kutyából nem lesz szalonna!”
• És részletek az Antiszemita Párt cirkalmas választási hirdetményéből: „Magyar nők és férfiak! (…) A mi programmunk: megmenteni hazánkat a zsidó veszedelemtől. Gyökeres gyógyításra van szükség, mert a vérbaj kiujul, ha megelégszünk a látszólagos gyógyulással. Egyetemes nagy nemzeti céljaink felé pedig a becsület, igazság és bátorság politikájával kell haladnunk a jövőben! (…) A választás napján abban a mellékszobában vagy elrekesztett fülkében, melyben a keresztény választó egyedül lesz a lelkiismeretével és a borítékból kihúzott szavazólapon meg kell majd jelölje egy kereszttel a jelöltje nevét: a lelkiismeretének és meggyőződésének, a haza és saját érdekének szuggesztív ereje ellenállhatatlanul fogja vinni kezét, ceruzája hegyét az antiszemita jelölt neve mellé. Felkérjük a (…) 24 évnél idősebb urakat és hölgyeket, hogy kereszténységük és személyazonosságuk mellett pártunk és a közös ügy érdekében értekezés céljából a nappal bármely órájában pár percre sürgősen és okvetlenül megjelenni szíveskedjenek.”

Stiaszni Attila és Klein András, amennyire egyáltalán lehet, érzelemmentesen beszélnek az uszításról. „Ezt is meg kell őrizni, meg kell mutatni. Sőt, egyre inkább meg kell őrizni, meg kell mutatni, hiszen, látjuk, a történelem ismétli önmagát, ha nem is túl kreatívan. Szóval, bár tiltakozunk ellene, de számunkra ez az egész mégiscsak kicsit történészi küldetés. De leginkább egy durván túltolt hobbi.”

És üzlet is?

„Bő százmillió forint mínuszban vagyunk, plusz benne a gyűjteményben egy évtizednyi intenzív és bő másfél évtizednyi közepesen intenzív munkánk, amiért nem kaptunk fizetséget. Az eredmény egy huszonötezer tételből álló gyűjtemény, melyet Excel-táblázatba szerkesztettünk, minden egyes elemét forrással láttunk el, beszkenneltünk, beáraztunk, háromezer oldalon katalogizáltunk. Most tartunk ott, hogy lassan túlnő rajtunk a feladat, és szívesen átadnánk akár állami, akár hitközségi gondozásba. Hogy legyen mindenkié. Keressük hozzá a szponzort, s ha megtaláljuk, akkor a gyűjtemény – nyugati mintára – viselhetné a nagylelkű adakozó nevét. A katalógus tavaly év elejére készült el, ősszel eljutottunk vele a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójához, L. Simon Lászlóhoz, aki hanyatt esett a csodálkozástól, mondta, gyerekek, ez kincs, kell nekünk. Pár nap múlva azzal hívott, már tudja is, honnan szerez hozzá forrást. Viszont néhány hét múlva menesztette őt az intézmény éléről az azóta már szintén távozott minisztere. Mi pedig keresünk tovább. Állami vagy egyházi, zsidó vagy keresztény, nekünk mindegy, csak gondos kézbe kerüljön. Tárgyalunk a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségével, valamint egyéb hazai és nemzetközi intézményekkel, az az elsődleges célunk, hogy itthon tartsuk a gyűjteményt.”

És akkor majd Veszprémi Etelka könyve is kiadatik tán.