Nemzeti egységkormány nemzeti egység nélkül: merre tovább Dél-Afrika?

Múlt pénteki hír, hogy a Jacob Zuma 2018-as leköszönése óta regnáló Cyril Ramaphosát újraválasztották a Dél-Afrikai Köztársaság elnökévé. Az országban az államfőt a törvényhozás választja, így Ramaphosának parlamenti többségre is szüksége volt. És pont ez teszi jelentőssé a hírt. Hiszen

az apartheid utáni Dél-Afrika történetében először fordult elő, hogy Nelson Mandela pártja, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) egyedül képtelen volt többségbe kerülni.

A pártnak így maga mellé kellett vennie az ország fehér lakosságát is képviselő jobbközép, liberális Demokratikus Szövetséget (DA), illetve a zuluk alakulatát, az Inkatha Szabadságpártot (IFP), valamint két kisebb formációt.

A koalícióra azért volt szükség, mert a május végén megtartott nemzetgyűlési választásokon az ANC „csak” 40 százalékos eredményt ért el. Ez hasonló értelemben tekinthető kudarcnak, mint a Fidesz szereplése az EP-választáson. Az ANC ugyanis rendre 50 százalék felett, sőt néha a 60 százalékot is elérve teljesített idáig. Ráadásul a dél-afrikai rendszer a magyarnál arányosabb, így 40 százalék messze nem jelent kormányzóképes többséget. Ramaphosáék a 400 tagú törvényhozásban mindössze 159 széket szereztek meg.

Az apartheid és a megosztott nemzet

Mint, ahogyan az széles körben ismert, Dél-Afrikát 1949 és 1994 között az apartheidnek nevezett rendszer jellemezte. Ahogy a brit korona uralma egyre halványult, úgy vette át az irányítást a liberálisabb brit elittől a holland eredetű búrok vezető rétege. Az időben nemcsak a britek, de sok afrikai népcsoportot is megelőző holland telepesek Fokföldön eleinte Hollandia gyarmataként hoztak létre kolóniákat a 17. században, majd a 19. században független búr köztársaságokká szerveződtek. A főleg földműveléssel foglalkozó búrok (a szó jelentése is farmer, paraszt) mind a feketéket, mind az angolokat betolakodónak érezték.

A területen természetesen a hollandok előtt is éltek fekete őslakosok, ám a politikai életben ma domináns xhoszák és más bantu csoportok már az újkorban érkeztek a területre, északról. Búr szempontból tehát valóban hasonlítottak a britekre, akik Rodézia irányából próbálták a búrokra kényszeríteni uralmukat. Mindez elvezetett a 20. század elején vívott búr háborúkhoz.

A koncentrációs táborokat alkalmazó, a felkelőkkel és családjaikkal brutálisan bánó britek csak az 1910-es évekre tudták végleg igába hajtani a holland köztársaságokat,

majd az 1930-as évek végére, hasonlóan például Kanadához és Ausztráliához, a gyakorlatban teljes függetlenséget adtak a domíniumi rangra emelt lázadó gyarmatnak. Az így helyzetbe hozott búr elit elkezdte kiszorítani a brit vezető réteget, és hozzálátott a britektől való teljes leváláshoz is.

Ezzel párhuzamosan a feketéket is partvonalra akarták szorítani. Bár a színesbőrűek helyzete a brit korona alatt sem volt túl jó, a liberális helyi angol elit tett néhány bátortalan lépést az emancipáció irányába, főleg a „félvérek” esetében. A búr elitet képviselő Nemzeti Párt azonban szegregációs programjával 1948-ban földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. A kormány tehát nekilátott az apartheid néven ismert rendszer megalkotásának. Minden, a feketéket emancipáló rendelkezést eltöröltek, és a színesbőrűeket teljesen elkülönítették a fehérektől.

A szélsőségesen rasszista programra válaszul lassan a feketék is radikalizálódtak.

Az indiai mintára, 1912-ben alakult Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetését a fiatal Mandela vette át, aki 1961-ben félkatonai szárnyat szervezett a párt számára, válaszul egy, a rendőrség által a feketék ellen elkövetett mészárlásra. A szervezet neve uMkhonto weSizwe (MK) volt. A kifejezés jelentése „a nemzet lándzsája”.

Az ország kommunista pártjába is belépő politikus a megoldást a fegyveres harcban látta. Sőt, az MK a politikai gyilkosságoktól és robbantásoktól sem riadt vissza. És Mandela nemcsak a fehérek, de a nekik dolgozó feketék elleni terrorakciókra is áldását adta. A búr tulajdonú gyárakba vezető utakat például a gerillaszervezete elaknásította. Az „árulók” ellen alkalmazott hírhedt „lángoló nyakkendőt”, azaz a meggyújtott gumiabroncs nyakba helyezését, állítólag az ANC-alapító felesége találta ki. Magáról Mandeláról is napvilágra került olyan felvétel, ahol egy temetési szertartáson a búrok megöléséről szóló dalt énekel. A hosszú börtönévei alatt azonban Mandela részben megváltoztatta gondolkodását. 1994-ben végül kiegyezett a nemzetközi szankciók által is szorongatott búr elittel, így alakult ki a mai Dél-Afrika.

Merőben más utat választott az IFP. Az általuk képviselt zuluk az ország délkeleti felén, főleg a hagyományosan Natal néven ismert területen tömörülnek. Ez a nép tartott ki legtovább a brit gyarmatosítással szemben, Saka Zula király vezetése alatt a századelőn még vereséget is mértek a gyarmatosítókra. Ilyen formában mindig is jellemezte őket egyfajta különállás a fekete többségtől.

A Szabadságpárt még az apartheid alatt alakult, az ANC-ből kiválva. Míg utóbbi baloldali és pánafrikai alapon radikális módszerekkel állt szemben az apartheiddel, addig a zuluk pártja konzervatív ideológiát képviselt. Az Inkatha Szabadságpárt nem faji vagy emberjogi alapon, hanem a tradicionális törzsi előjogok és a zulu monarchia jogán követelt autonómiát. A tradicionális törzsi vezetők és a zulu királyok leszármazottai által irányított párt végül ki tudott egyezni az apartheiddel.

A ‘80-as években a feketék úgynevezett bantusztánokat vagy homelandeket, azaz nagyrészt szimbolikus autonómiával rendelkező, de névleg szuverén területeket kaptak.

Ezek közül talán a  zuluké volt a leginkább egységes és összefüggő területű. Az IFP így egyre inkább a fehérek irányította rezsim támogatójává vált, a zulukat pedig mintakisebbségként lehetett mutogatni. Mindez természetesen szembeállította őket Mandeláékkal, és ez a konfliktus 1994 után is megmaradt. Annál is inkább, mivel a jelenlegi kormányzat által sugallt „szivárványnemzet” koncepciója erősen idealizált. Ahogyan az ANC-től balra álló radikálisok osztály-, úgy az IFP nemzeti alapon bírálja az új rezsimet.

A zuluk – és sok kisebb nép vagy törzs – úgy érzik, hogy a fehérek után az országban Mandela etnikai csoportja, a xhoszák váltak uralkodóvá. A helyzet az országban élő fehérek, azaz a holland telepesek leszármazottai és az őket is gyarmatosító britek számára sem mindig rózsás. Az apartheid öröksége miatt még mindig felülreprezentáltak a gazdasági életben, és a földek többségét is ők birtokolják. Emiatt azonban a szociális igazságosság leple alatt az ANC a ‘90-es években földkisajátításba kezdett, ami gyakran a párt elitjét gazdagította.

Az sem ritka, még a mai napig sem, hogy radikális csoportok vagy bűnözők, főleg az elszigetelt ranchokon, fehéreket gyilkolnak meg.

Mindez nem véletlen, hanem legalább részben következik Mandela és az ANC említett radikalizmusából. Az Afrikai Nemzeti Kongresszus és a vele összefonódott állam ideológiai mérséklődése valójában csak a Mandelát (1994–1999) követő technokrata Thabo Mbeki elnöksége (1999–2004) alatt ment végbe teljesen. Jacob Zuma alatt (2009–2014) azonban az ANC ismét közeledett a szélsőségek felé, nem utolsósorban azért, hogy kifogja a szelet a szélsőballdal vitorlájából, illetve hogy leplezze a pártelit növekvő korrupcióját.

A „szivárványnemzet” harcoló színei

A ‘90-es években tehát egy kölcsönös gyűlölettől, rasszizmustól, illetve az apartheid nehéz örökségétől terhelt nemzet született. A zuluk ragaszkodnak hagyományos vezetőikhez, így stabil szavazóbázisát adják az IFP-nek. A xhoszák és a legtöbb szegényebb fekete a Mandela iránt érzett hálából egészen a legutóbbi választásig szinte automatikusan szavazott az ANC-re. A párt, főleg a szegényebb vidékeken, földosztással, a feketéket helyzetbe hozó pozitív diszkriminációval, illetve szociális transzferekkel klientúrahálózatot épített ki, elitjét pedig nagy vagyonhoz és jövedelmező pozíciókhoz juttatta. Zuma elnöksége alatt a párt már nemcsak az állammal, de az üzleti elit egy részével, például az indiai származású Gupta családdal is összefonódott.

A korrupcióval és az új elit fényűzésével elégedetlen feketék 2013-ban új pártot hoztak létre. A májusi eredmények alapján közel 40 parlamenti székkel bíró Gazdasági Szabadságharcosok (EFF) egy radikális baloldali, kommunista, nyíltan fehérellenes párt,

amely a nemzeti kongresszusból vált ki, miután a rasszista és megosztó kijelentései miatt botrányossá váló ifjúsági vezetőt, Julius Malemát kizárták onnan. Az EFF ideológiájának vezérfonala a marxizmus mellett az, hogy úgy vélik: több évtizeddel az apartheid vége után sincs egyenlőség fehérek és feketék között, illetve a szegényebb feketékkel szemben áll az azóta felemelkedett színesbőrű elit is.

A párt ezért az ANC-nél is radikálisabban lépne fel az országban élő búr telepesek leszármazottaival szemben. Kisajátítaná például a fehérek által birtokolt összes földet, amit ezután természetesen a feketék között osztana szét. Az EFF emellett az Egyesült Államokkal és Európával szemben is ellenséges, „antiimperialista” politikát folytat.

Az 1994-ben kialakult rendszerhez nemcsak a feketéknek, de a fehéreknek is viszonyulniuk kellett valahogyan. Egy részük faji alapon megszervezte a Szabadságfrontot, amely azóta is néhány fővel tudja képviselni főleg a búr farmereket a törvényhozásban. A fehérek többsége azonban más utat választott. Az apartheid idején is léteztek a faji egyenlőség irányába tett óvatos lépéseket pártoló liberális irányzatok, különösen a hagyományos brit elit körében. Ezt a hagyományt folytatja a 2000-ben alakult Demokrata Szövetség (DA), amely gazdaságilag mérsékelten liberális, a befektetéseket ösztönző álláspontot, társadalmi kérdésekben pedig progresszív vonalat képvisel. Meg akarják tisztítani a „szivárványnemzetet” mind a fehérek, mind a feketék „törzsi” elzárkózásától és a rasszizmustól. Erre a programra főleg a jómódú rétegek vevők, a pártnak Fokföldön, elsősorban Fokvárosban van stabil bázisa.

Így jött tehát létre az a négy párt, amely a májusi választásokon kialakult törvényhozást dominálja. A Nemzetgyűlésben emellett rengeteg kisebb párt ül. Ők azonban koalícióépítés szempontjából aligha jöhetnek szóba. Az ország muzulmán kisebbségét vagy a keresztény kisegyházakat képviselő alakulatok, illetve a számos korrupcióellenes centrista párt ugyanis általában csupán 1–2 képviselővel rendelkezik. Illetve van egy ötödik nagy párt is: a volt elnök, Jacob Zuma alapította MK. Valójában ez az egyik fő oka annak, hogy az ANC egyedül képtelen kormányt alakítani.

Utcai harcosból korrupt elnök

Zuma az apartheid elleni harcok veteránjaként 2009-ben ülhetett az elnöki székbe. Kgalema Motlanthe egyéves államfői időszakát követően, tehát gyakorlatilag inkább a Mandela által örökösül választott Thabo Mbeki utódjaként került oda. A külföldön tanult közgazdász Mbeki centrista, technokrata, nemzetegyesítő vonalat vitt. Nem is különbözhetne tehát jobban elődjétől

a harcias, de a fényűzést sem megvető és korrupt Zuma,

aki populista programja alapján fokozta a gazdaság állami kontrollját, és igyekezett több földet és erőforrást a feketékhez csoportosítani. A program neve black empowerment, azaz a feketék megerősítése volt, ebbe azonban az elnök láthatóan magát és támogatóit is beleértette.

Az igazi botrányok a 2010-es évek második felében jöttek, a volt államfőt végül több korrupciós ügyben is elítélték. A legnagyobb visszhangot kiváltó eset az volt, amikor a rendőrök vidéki birtokán, egy ágyneműtartóban találtak nagy összegű készpénzt, amiről Zuma nem tudott számot adni. Sőt, már magának a birtoknak és az ott található ingatlanoknak az építése kapcsán is felmerült, hogy azokat legalább részben állami forrásokból finanszírozták. Gyanús volt az is, ahogyan Zuma karrierje összefonódott a vagyonos Gupta családdal. Az indiai eredetű klánt (az országban a brit uralom folyományaként sok indiai él) és Zumát azzal vádolták, hogy törvénytelen és antidemokratikus módon akarták uralni az állami intézményeket.

2018-ban a népszerűtlen és pártjának is egyre kényelmetlenebb elnök végül lemondott. Ekkor kezdődött az azóta is tartó jogi vesszőfutás.

Zuma azóta gyakorlatilag ki-be jár a börtönből,

miközben az ellene hozott, elmarasztaló ítéletek érvénytelenítéséért küzd. 2023 végén pedig bejelentette: kilép az ANC-ből, és saját pártot alapít. Ezzel nemcsak mentelmi jogot szerezhetett, de bosszút állhatott az őt a hatalomból kiszorító Ramaphosán is.

A párt elnevezése – uMkhonto weSizwe – megegyezik Nelson Mandela radikális, a terrorakcióktól sem visszariadó gerillaszervezetéével. Egyrészt radikálisan baloldali, szocialista követelései vannak, másrészt társadalmi kérdésekben, például a melegek jogai tekintetében konzervatív. Végezetül, mivel alapítója, Zuma zulu származású, így ennek a népcsoportnak az érdekeit is a zászlajukra tűzték.

A volt elnöknek első körben mindkét célja, azaz a bosszú és a mentelmi jog megszerzése is sikerült. Pártja májusban 15 százalékot ért el, ezzel közel 60 helyet szerzett, harmadik erővé válva a törvényhozásban. A zuluk lakta tartományban pedig megközelítették az 50 százalékot.

Nemzeti egységkormány nemzeti egység nélkül

A 400 fős nemzetgyűlésben

• az ANC 159,
• a Demokratikus Szövetség 87,
• Zuma pártja 58,
• a Gazdasági Szabadságharcosok 39,
• a zulu IFP pedig 17 hellyel rendelkezik.

Ez a választás nem volt szabad, és nem volt fair

– jelentette ki az MK egyik prominense június közepén. A The New York Times szerint Zumáék Donald Trump és Jair Bolsoanaro nyomdokaiba lépve az eredmény megkérdőjelezésével, a szavazás legitimitásának elvitatásával próbálkoznak, nem kis riadalmat okozva ezzel.

Az MK szerint valójában ráadásul ők értek el kétharmados győzelmet, tehát alkotmányozó többséget. A (nem létező) elsöprő többség „tudatában” pedig már közölték is, hogy módosítanák az ország alkotmányát. Egyrészt több hatáskört és parlamenti helyet biztosítanának a törzsi vezetőknek, segítve a zulukat. Másrészt lehetővé tennék, hogy Zuma újra elnökké válhasson.

A bukott volt államfő azt is bejelentette, hogy pártja bojkottálni fogja a törvényhozás alakulóülését, nyomatékot az elcsalt választás narratívájának. Válaszul az Afrikai Nemzeti Kongresszus azt jelentette be, hogy tárgyalnak egy nemzeti egységkormány megalapításáról. Erről a tervükről már korábban is beszéltek a párt vezetői. Az ANC-nek többség híján mindenképpen szüksége van más formációkra, az „egységkormány” így előremenekülésnek tekinthető.

A terv Mandela 1994-es döntését idézi, amikor koalíciót kötött a többi között az apartheidet megalkotó, a búrokat képviselő Nemzeti Párttal is. A nem lényegtelen különbség, hogy az ANC akkoriban a szavazatok 60 százalékával szerzett elsöprő többséget, most viszont 40 százalékkal a kormányzóképességért küzd. Akkoriban tehát valóban nagylelkű gesztusnak volt tekinthető Mandela ajánlata, míg most inkább kényszer szülte a döntést.

Június 14-én az egységkormány megalakult, Ramaphosát pedig beiktatták az újabb elnöki terminusába. A kabinet tagja a Demokratikus Szövetség, amely a 2000-es évek eleje óta a választások örök második helyezettje, és bevették az Inkatha Szabadságpártot is. Ők így az apartheid idejeéhez hasonlóan most is demonstrálhatják, hogy a zuluk konstruktív módon felsorakoznak  a kormány mögött.

Ez azért is komoly fejlemény, mert Ramaphosa döntése miatt most

az 1990-es évek óta először brit és búr tagjai is lehetnek a kormánynak, a zuluk pedig 1999 óta először kerültek kormányra.

A Demokrata Szövetség jelenléte megnyugtatta a befektetőket és a piacokat. A párt ugyanis az országban szinte egyedül képvisel gazdaságilag liberális álláspontot. A koalíciós tárgyalások véglegesítése során feltételezhetőleg feltételül szabják majd egyes állami vállalatok privatizációját, illetve az infrastruktúra javítását.

„Ez valójában semmilyen értelemben nem nemzeti egységkormány, csak egy kézenfekvő koalíció” – hangsúlyozta ugyanakkor Louw Nel politológus.

Úgy tűnik, hogy az ANC eróziója megkezdődött. Míg Mandela egyszerre tudott a nemzetegyesítő kompromisszumok robotosa és radikális szabadságharcos lenni, pártja, úgy tűnik, ma már egyik szerepre sem képes. Ahogy Mandela emléke kopik, úgy egyre kevesebb feketének (és a szivárványnemzet vízióját valló fehérnek) egyértelmű választás az ANC. Sokan, főleg a fiatalok, az ország új elitjét kiszolgáló korrupt hatalmi pártnak tekintik.

Az ANC-t két irányból is támadják: van, akinek nem elég radikális, van, akinek pedig még mindig az „égő nyakkendők” vagy éppen a korrupt Zuma-féle hatalmi populizmus pártja. A szegény tömegeknek, a Mandela és Zuma alatt a nyomorból kiemelt fekete munkásosztálynak az ANC programja nem elég, lendülete kifulladt, nem tőle várják a további anyagi biztonságot. A fehérek és a fekete középosztály pedig normalizációt szeretne, és elege van Zuma örökségéből.

A folyamat nyertese lehet a két radikális párt, de a Demokrata Szövetség is, mint ahogy következhet belőle instabilitás éppúgy, mint a koalíciókon alapuló békés kormányzás. Ramaphosa, a zuluk, és a DA sikeres koalíciós tárgyalása egyelőre az utóbbi irányba mutat, de Zuma visszatérésével az ország ízelítőt kapott az előbbiből is.