– Régebben a jobboldali művészek kevesebben voltak, és azt érezték, hogy nincsenek olyan jó pozícióik, ezért rákényszerültek arra, hogy szorosabban összezárjanak. Ezzel együtt elkezdték a politikától remélni helyzetük javulását. Szerintem most is van egy büszkeség a jobboldali alkotókban, hogy ők ezt soha nem szégyellték.

Sőt, szívesen hangoztatják, hogy nagyra tartják Orbán Viktort, hogy ismerik őt személyesen

– mondja a 24.hu-nak Kristóf Luca szociológus, aki nemrég könyvet (Kultúrcsaták. Kulturális elit és politika a mai Magyarországon) szentelt a 2010 utáni kultúrpolitika feltérképezésének.

A kutatóval munkája apropóján beszélgettünk arról, hogy bár a kormánypártnak, de magának Orbánnak is több mint évtizedes ambíciója a jobboldali kultúra és művészek meghatározóvá tétele, ám ez valami miatt mégsem sikerült 12 hatalomban töltött év után. Hiába a beleölt temérdek közpénz, a sok-sok évnyi kultúrharc, egyelőre nincs áttörés a kultúrában: a terület meghatározó tekintélyei – keretes írásunk a Kristóf és kollégáinak kutatása alapján készült listát mutatja – jelenleg sem a jobboldaliak köréből kerülnek ki, inkább mondhatók baloldaliaknak, liberálisoknak.

Orbán irányt mutatott 2009-ben

Mielőtt jobban belemegyünk a kultúrpolitikai részletekbe, érdemes több mint egy évtizedet visszaugrani, hogy lássuk, a jelenlegi kormánypárt milyen ambíciókkal tekint a kultúrára. Orbán Viktor ugyanis még ellenzéki politikusként is megkülönböztetett figyelmet szentelt a kultúrának, 2009-es kötcsei beszéde jelentős része erről a területről szól.

Akkor arról beszélt, hogy a nem jobboldali, tehát baloldali, liberális alkotók elitként a 2000-es évtized végére megbuktak. Szerinte ráadásul nem egyszerűen arról volt szó,

hogy egyfajta kormányzati leszereplés következett be a baloldalon, hanem a kormányzati leszereplés egyúttal diszkreditálta a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösséget is.

– Lehet, hogy ez túl szigorúan hangzik. Lehet, hogy akik érintve érzik magukat, ezt a megállapítást nem tartják igazságosnak, mert úgy vélik: mindentől függetlenül ők azért még jó regényeket írtak. Ezt majd eldönti a szakma, illetve az olvasók. Mindent egybevetve azonban valamilyen mértékben mégiscsak részt vettek annak a közgondolkodásnak a kialakulásában és kialakításában, amely ide vezette az országot, és most, amikor kiderült, hogy ez csődöt mondott, vállalni kellene, hogy ez bizony az ő tevékenységük csődje is egyben. Természetesen lehetséges, sőt valószínű, hogy íróként nem mondtak csődöt, de elitként – ahogy az előbb fogalmaztam Bibó István nyomán: mintaadó, az élet élésére mintát adó elitként – bizony, csődöt mondtak – mondta akkor Orbán Viktor.

A kultúrának a jobboldali kormányzás alatt – jelezte Orbán – meghatározó szerepe kell, hogy legyen. „Az igazi probléma ma Magyarországon tehát az, hogy semmifajta, a közösség által elfogadott értékelési rend nincs, amely kiválaszthatná a teljes magyar nemzetből azt az elitet, amelytől azt várjuk, hogy mintákat és példákat adjon számunkra. S ez az a pont, ahol meg kell értenünk és el kell fogadnunk, hogy politika és kultúra elkerülhetetlenül kapcsolódik egymáshoz.” Ebből következik, hogy a

kultúrpolitikának pedig az a feladata, hogy azokat a személyeket és csoportokat, akik értékeket hoznak létre, megbecsülje, elismerje és alkotásra sarkallja, az így megszületett mintákat pedig a megfelelő formák és csatornák megtalálásával eljuttassa az emberekhez, ha úgy tetszik: a tömegkultúra részévé tegye.

Épp ezért a „következő kulturális kormányzatnak az a dolga, hogy a magyarországi kulturális elit számára ezeket a létformákat elkerülhetővé tegye, és a nyugodt lelkiállapothoz, a teremtő alkotáshoz, valamint a szép, nemes és választékos élethez szükséges feltételeket megteremtse és biztosítsa” – fogalmazott Orbán Viktor 2009-ben.

Nyertek, és elindult a területfoglalás

Ennek megfelelően 2010 után el is indult a nagy nemzeti kulturális intézmények elfoglalása. A teljesség igénye nélkül idéznénk fel a kulturális területszerzés mérföldköveit:

• a Nemzeti Színház igazgatója Vidnyánszky Attila lett 2013-ban. Ide tartozik, hogy a Fidesz a 2006-os önkormányzati győzelme után egyre inkább a jobboldali elköteleződésüket nyíltan vállaló színészeket, rendezőket segített igazgatói székekbe a vidéki nagyvárosokban. A színházi „területfoglalás” a kaposvári, majd a fővárosi színészképzés, a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) NER-en belülre vonásával folytatódott.

• Az Operaház igazgatójának 2013-ban az első Orbán-kormány tanácsadóját, későbbi Duna TV vezérigazgatót és kormánybiztost, az operaénekes Ókovács Szilvesztert nevezték ki.
• Az irodalompolitika területén fontos mérföldkő volt 2015-ben a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. megalakulása. Újonnan létrejött irodalmi szervezetként 150 milliós összköltséggel indult el, amely messzemenőkig túlszárnyalta az összes létező hazai írószervezet együttes támogatottságát. 2017-ben a támogatási összeg milliárdosra nőtt.
• Szakács Árpád publicista 2017-ben Kinek a kulturális diktatúrája? címmel indított cikksorozatot az akkor még létező Magyar Időkben, amelyben azt sérelmezte, hogy egyes fideszes intézményvezetők még mindig teret adnak baloldali művészeknek is. Ennek hatására a Petőfi Irodalmi Múzeum élén Prőhle Gergelyt leváltották, helyére Demeter Szilárd érkezett.
• Tavaly L. Simon László, egykori fideszes államtitkár, parlamenti képviselő lett a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója.
• A Magyar Művészeti Akadémia megalakulása: a korábban jobboldali művészeket tömörítő szervezet köztestületté vált, és bekerült az Alaptörvénybe is. Jelentős állami támogatás mellett a Pesti Vigadót valamint a Műcsarnokot is megkapta.

A kulturális, művészeti területszerzés miatt 2010 után egyre gyakrabban emlegették a kultúrharc kifejezést, amit Kristóf Luca is meghatározónak tart. „Szűk értelemben arra a jelenségre használjuk a fogalmat, amikor a kulturális teljesítményeket nem a kultúra belső mércéi alapján ítéljük meg, hanem politikai alapon döntünk. Tág értelemben a politikai érdekcsoportok kulturális kérdések mentén való összecsapását értjük alatta” – mondja a szociológus.

Ugyanakkor a komoly ambíciókkal indult, aztán anyagilag és politikailag is megtámogatott kulturális területszerzés nem hozta meg a kellő áttörést, ugyanis a kulturális elit vezető tekintélyei ma is, akárcsak egy évtizeddel ezelőtt: baloldalinak, liberálisnak tartott alkotók, ezért a Fidesz kánonnak való nekirontása kudarcként könyvelhető el.

Az intézmények lerohanása mégsem volt elég

Kristóf ehhez hozzáteszi: árnyalja a helyzetet, hogy a

jobboldali ideológusok korszaképítésben gondolkodnak, az pedig 25-30 évig tart. Általában a kommunizmus 40 évére szoktak hivatkozni, mint meghatározó időszakra, ami a mérleg nyelvét jelentős mértékben balra tolta el, ez pedig a későbbi korszakokra is kihatással volt. Ez igaz, de külső erőként nagyon drasztikus eszközök, mint például cenzúra nélkül nehéz befolyásolni a kulturális tekintélyt, hiszen azt belső dinamikák alakítják. Ezért kudarc a kánonátírás, mert a kulturális tekintélyt nem a politika hozza létre

Szerinte „a milliárdokkal megtámogatott és szoros ellenőrzés alatt tartott elitképzők, mint a Matthias Corvinus Collegium (MCC) csak hosszabb távon fogják éreztetni a hatásukat. Az MCC esetében csak a félreértés elkerülése végett: nem egy janicsárképzőről beszélünk.” Ennek az intézménynek a célja inkább úgy írható le, hogy akik lépéseket szeretnének tenni a Fidesz értelmiségi holdudvara felé, azok itt ehhez komoly hátszelet kaphatnak.

Kristóf emellett azt is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy „a kultúra olyan terület, ahol nagyon nehéz a teljesítményt objektív módon mérni. Ez nem olyan, mint a 100 méteres síkfutás, ahol az egyik fél biztosan előbb ért célba. Ezeken a területeken sokkal nagyobb szerepük van a hálózatoknak. Persze az teljesen nyilvánvaló: kell egy alapvető kulturális teljesítmény. De kérdéses, hogy ez hogyan kerül átváltásra egy bizonyos kulturális tekintélyre. Mi ezt próbáltuk mérni. És ekkor jön be a képbe, hogy az adott személy milyen hálózatnak a része.”

A kutató rámutatott arra is, hogy a Fidesz kultúrpolitikája az utóbbi időben már nem csak az azonnali, de a távlati sikerre is koncentrál. „Vegyük az egyetemek alapítványosítását. A pénzeket felügyelő kuratóriumokban olyan delegáltak ülnek, akik egy kormányváltás esetén sem válthatóak le. A Fidesz felismerte, hogy az elitcsere csak akkor lehetséges, hogyha a kulturális tekintélyt képző intézményeket elfoglalják. Vagy párhuzamos intézményeket építenek ki, például az SZFE-vel szemben ezt a szerepet látta el a Kaposvári Szent István Egyetem Rippl-Rónai Karának színészképzése, amelyet Vidnyánszky vezetett. Azonban a kulturális tekintélyt nemcsak hosszú idő felhalmozni, de lassan is enyészik el. Hiába tekinthetőek sikeres lépésnek az intézményfoglalások, a mérleg nyelvét még nem sikerült látványosan jobbra tolniuk.”

Áttörés nincs, de sok minden megváltozott

És bár a „kultúrharc” a NER szempontjából egyelőre nem sikertörténet, azért hozott alapvető változásokat a kulturális, művészeti szereplők körében.

„Mára a centrum teljesen kiürült, és a legtöbben bal- vagy jobboldaliként határozzák meg magukat” – mondja Kristóf, aki szerint ebben például az elmúlt 12 év alapvető változásokat hozott. „Az írók között korábban többen próbálták a két törzs közötti híd szerepét ellátni” – magyarázta el Kristóf.

Voltak olyan személyek, akik mindenhol megjelentek, mindenkivel jóban voltak, tehát nem voltak a szekértáborok részei. Viszont azt mondták az általam megkérdezett írók, hogy a 2010-es évekre ezt a szerepet már lehetetlen volt betölteni. Hiszen ki szereti azt, hogyha elfogad egy meghívást, és el is megy rá, akkor a barátai később árulónak nevezik?

Az említett kötetben számos háttérbeszélgetést is olvashatunk, az egyik – neve mellőzését kérő irodalmi – forrás a 2010 utáni politikai polarizálódás folyamatát így érzékelte saját területén: „Még mindig kicsit nagyobb biztonságban vagy, hogyha valahova tartozol. Tehát, hogy ez a független értelmiségi pozíciója, ez nagyon macerás”. Más pedig azt mondja a független értelmiségi szerepéről: „Én azt látom, hogy nincs értelme ezt a pozíciót fölvenni, mert csak bajt okozol magadnak, a szeretteidnek, és nem tudsz aludni, és idegbeteg leszel”.

Akik vállaltan nem függetlenek: Demeter, Vidnyánszky, Szakács

Három személyről külön megkérdeztük Kristófot, mit gondol róluk. Demeter Szilárdról azt mondja: „a PIM igazgatójának esete kifejezetten szokatlan.

Politikai és kulturális tőkét egyszerre halmoz fel.

Az elsőt azzal, hogy önmagát inkább politikai szereplőként határozza meg, aki előszeretettel mond provokatív dolgokat. Közben a baloldal felé azt kommunikálja, mintha csak egy bankautomata lenne, aki érdek nélkül osztja a pénzt, pusztán esztétikai alapon. Tehát ami a jó magyar irodalom mezőjébe tartozik, azt ő készségesen támogatja.”

Vidnyánszky reputációjáról azt mondja: az ő esetében a fordulópont a Nemzeti Színház igazgatói posztjának megszerzése volt. „Korábban mindenki elismerte őt” – állítja Kristóf. „Főleg, amikor még csak Beregszászon rendezett, ezért semmiféle veszélyt nem jelentett a Budapesten belüli színházi elitre. Utána kilépett a tehetséges határontúli rendező szerepéből, és halmozni kezdte a pozíciókat. Közben úgy tűnhet, hogyha a kritikák alapján akarnánk megítélni, csak rendezni felejtett el. Végül az SZFE modellváltását is ő vezényelte le. Ezekkel együttesen vívta ki a színházi közeg neheztelését. Nemigen lehet olyat olvasni, hogy annak ellenére, hogy ez egy politikailag nyomulós alak, akad olyan rendezése, amely rendkívül ütős. Ha születne egy ilyen kritika, az megszegné a szekértáboros logikát, amelyben a kritikusok is léteznek, és amely logika mindenkinek rendkívüli szenvedést okoz.”

Érdekesen változott az elmúlt években Szakács Árpád pozíciója. Egy ideig úgy tűnt, ő meghatározó szereplője a kormányzati kultúrpolitika alakulásának, de mára lényegében eltűnt innen. Kívülről az látszik, hogy Szakács elképzelései idővel a NER körein belül is túl radikálisnak hatottak, markánsabb változtatásokat, átalakítást sürgetett, talán nem véletlen, hogy épp a Mi Hazánk közelében tűnt fel nemrég.

„A hazai kultúrharcot sem óramű-pontosságúnak, sem katyvasznak nem érdemes látni. A kettő között húzódik az igazság” – mondja Kristóf. A „harcok” közepette egyesek kispadra kerültek, mint Szakács Árpád publicista, aki legutóbb már a Mi Hazánk Mozgalom oltásellenes tüntetésén szólalt fel. „Számomra őszintének tűnt, amit a cikkeiben állított” – fűzte hozzá Kristóf. „Részeredményeket is elért, amikor a puha Prőhlét a provokatív Demeterre cserélték le a PIM élén. Viszont Szakácsot egy idő után már nem használták politikai célokra.” A kutató hozzáteszi:

Ne felejtsük el, hogy emberekről beszélünk, akiknek a személyes érintkezései szintúgy befolyásolják a politikai akaratot.