A Lehmann-csőd óta megnőttek az államok terhei, hiszen az akut válságkezelésben az államok mindenhol próbálták megmenteni a bankszektort és a bankszektorral kapcsolatban álló, csődközelbe jutott vállalatokat. Ez látszódik nyilvánvalóan az államadósság nominális szintjein és az államadósság – egyébként sokkal fontosabb -, GDP-hez viszonyított rátáin, amely szám egyébként 2008 óta a fejlett országokban másfélszeres szintre nőtt.
A jegybanki politikák zéró kamatokat alkalmaztak, és eszközvásárlással olyan mértékben leszorították a hozamokat és a kamatokat, hogy az államok megnövekedett államadóssága után – ugyan ellentmondásosnak hangzik, de mégiscsak – jóval kisebb, vagy legtöbb helyen kisebb kamatköltséggel kell finanszírozni az államadósságot.
De ennek a folyamatnak nagyon komoly árnyoldala is van. Ezzel az ultralaza politikával egy illúziót hozott létre a jegybanki politika, és a döntéshozók egy nagyon elkényelmesedett helyzetben találták magukat. Ez a fajta csalóka hozzáállás meglátszódik a gazdasági szféra állapotán is, hiszen a nulla százalékos kamatok elképesztő módon széttorzították az árazási viszonyokat. A befektetők nem azt nézik legtöbb esetben, hogy mekkora az eredmény, profit a vállalatoknál, hanem hogy milyen sztorikat kínálnak, van-e olyan dimenziója a vállalatnak – akár árbevétel, akár felhasználószám, bármi egyéb – ami hatalmas tömegeket is tud felmutatni, szinte bármi áron.
Ez tűnik vonzónak most a befektetők szempontjából. Ráadásul az idősík is lerövidült, amin a befektetési szereplők elkezdtek gondolkozni. Ez azért veszélyes, mert a gazdasági szereplők józan eszét elveszi, a tisztánlátását elhomályosítja, és ezek azok az érvek, amelyek a kamatemelések mellett szólnának.
Például a 70-es évek végén, 80-as évek elején, amikor olajár válság és árrobbanás volt, az akkori amerikai FED azt a politikát választotta, hogy az infláció ellen hatalmas kamatokkal küzdött. Volt olyan időszak 1979-től, amikor a FED alapkamata 18-20 százalék volt a mai 0,5 százalékkal szemben. Ez akkor hiába fogta vissza hitelezést és hiába nőtt meg az állam finanszírozási költsége és a vállalatok költsége, de rá voltak a szereplők arra kényszerítve, hogy kitermeljék ezeket a költségeket.
A mai zéró kamatok pont ezt a fajta kényszert oldják fel, az ártorzítás elkényelmesíti a gazdasági szereplőket és elkényelmesíti a politikai döntéshozókat is. A zéró kamatok kinyitották a bolondok házának ajtaját, zöld lámpát adtak az őrülteknek és a politikában is az látszódik, hogy egyre kevésbé hatnak az észérvek. Egyre inkább az érzelmekre próbálnak a kampányok során az egyes pártok hatni. Ráadásul az érzelmeknél az előjelek is eltűntek. Nem számít már az, hogy kizárólag pozitív jellegű hatást érjenek el a döntéshozók, a politikusok, hanem azt látjuk, hogy igazából csak a hatás önmaga lényeges.
Az a lényeges, hogy megdöbbentő, meghökkentő legyen valami egyre rövidebb távon. Ez a fajta kikerülése a józan észnek a politikában sajnos befolyással van a gazdaság szereplőire is, és befolyással van egyébként a szakmai döntéshozókra is. A jegybankok is belementek ebbe a csapdába. Ezért sokan nem látják, hogy mi lesz ennek a vége és sokan borúlátóak az ultra-laza politika és a meg nem indult, vagy nagyon lassú növekedési számok láttán.