A miniszterelnök hétfőn bejelentett, úgynevezett második akciótervének egyes intézkedéseit oldalakon keresztül lehetne a legkülönbözőbb politikai és közgazdasági megközelítésekből értékelni. Épp ezért szűkíteni kell a fókuszt és egyetlen elemet kiválasztva alaposabban vizsgálódni. Relevancia tekintetében az élen én holtversenyt látok, az ágazati különadókat és a nyugdíjpénztári továbbutalások felfüggesztését tartom a két leglényegesebb pontnak. Az utóbbiról, annak is csupán néhány sajátos vonatkozásáról érdemes egy rövid cikk korlátai között töprengeni.
Felosztó-kirovó rendszerben a kifizetett nyugdíjakat az egyidejűleg befolyó járulékokból finanszírozza az állami ellátás. Tőkefedezeti megoldás esetén a nyugdíjak forrása pedig a személyre szóló számlán nyilvántartott, saját befizetésekből összeállt tőke és hozama lesz, és jellemzően versengő magánpénztárak biztosítják ezt a szolgáltatást. A magyar és még egyes közép-európai nyugdíjreformok előbbiből az utóbbiba kívánták a rendszert átvezetni.
Tekintsünk el most attól az amúgy rendkívül izgalmas problémától, hogy milyen motivációk, milyen érvelés támasztotta alá az átalakításról hozott döntést. Szögezzünk le csupán egy egyszerű tényt: felosztó-kirovóból tőkefedezetibe átvinni a rendszert, a választott átmeneti módszertől függően ugyan eltérő nagyságú, de mindenképp hatalmas finanszírozási lyukat hagy a rendszerben, hiszen az átállók járulékbefizetései már nem a jelen nyugdíjainak kifizetéseire, hanem a saját nyugdíjszámla gyarapítására szolgálnak. Az átmenet egy bizonyos szakaszában, amikor a túlnyomó többség már a saját számlájára fizet, viszont a nyugdíjasok túlnyomó többsége még a régi rendszer alapján, tőkefedezet nélkül várja a havi járandóságát, a külső pótlás igénye jókorára duzzad.
A finanszírozási lyuk betömése mögött jobb híján nyilván a költségvetésnek kell állnia. Az e célra felhasznált közpénz ráadásul később sem jön vissza. Ha a rendszer teljesen átállt, az új nyugdíjasok már mind a saját tőkefedezetükből kapják a nyugdíjukat, az aktívak pedig saját számláikat gyarapítják járulékaikkal. Nincs hiány, de nincs is semmiféle többlet, amiből az adófizetők visszakaphatnák azt az extra közpénzt, amellyel a reform átmeneti fáziseltolódását finanszírozták.
Egy eleve deficites költségvetéssel mi történik, ha a nyugdíjreformot is finanszíroznia kell? Nagyon egyszerű: pont annyival nő a költségvetés hiánya, amennyivel be kell szállni a kieső járulékbevételek pótlására. A jelenlegi magyar viszonyok között úgy számolhatunk, hogy a mostani nyugdíjasok még mind a felosztó-kirovó elv szerint kapják meg pénzüket, most még nem nyugdíjas senki azok közül, akiknek már magánnyugdíjpénztárban gyűlt a pénze. A beszedett 9,5% járulékból 8 % megy a pénztári számlára, és csak 1,5 az aktuális kifizetések teljesítésére. A rendszer viszont nagyjából úgy lenne egyensúlyban, ha a teljes beszedett járulék a most fizetendő nyugdíjakat fedezné.
Az új rendszerbe továbbutalt pénz, ahogy már megállapítottuk, növeli a költségvetés hiányát. A nagyobb deficit további állampapírok kibocsátásával finanszírozható. Kik vásárolják meg a magyar állampapírokat? Sok más piaci szereplő mellett a magánnyugdíjpénztárak, amelyek portfóliójában bőven ötven százalék felett szerepel ez az elem. A pénz útja így a következő: a beszedett járulék nagy részét tovább kell utalni a pénztáraknak, a pénztárak megvásárolják a magyar állampapírokat, a költségvetés pedig ebből a forrásból pótolja a nyugdíjak kifizetéséhez hiányzó pénzt.
Az a járulék, amelyből egy felosztó-kirovó rendszerben egyenes úton nyugdíj lesz, az átmenet időszakában lényegében tesz egy nagy kerülőutat. A pénztárak leszedik a maguk vaskos 4-6 % üzemelési költségét, utána még jelentős költségei vannak az állampapír-kibocsátásnak, aukció szervezésének, ott is egy-két százalék bizonyára lepottyan.
Játsszunk el a gondolattal, hogy mi lenne, ha a kormány nem hozta volna meg a 14 hónapos moratóriumról szóló döntését. A hiány – minden egyéb körülmény változatlansága mellett – pontosan akkora összeggel nőtt volna, amennyit a pénztáraknak ebben az időszakban továbbutalt volna az állam. Ebből a többlethiányból többlet-államadósság keletkezett volna, amely extra adósságteherrel sújtaná a következő generációkat. Ezt is valahogy fizetni kell. Az egyéni nyugdíjszámlákon ugyan a 14 hónap befizetéseivel nagyobb összeg szerepelt volna, ugyanakkor az adósságszolgálatból eredő többletkiadást is fedezni kell: nagyobb vagy magasan tartott adók, kevesebb szociális kiadás, így-úgy de ezt a számlát is a nyugdíjasok vagy gyerekeik, unokáik állták volna.
A felfüggesztett utalásról hozott döntés ennek értelmében sem egyszerű útonálló rablásként, sem csodálatos pénzfakasztásként nem írható le. Ha arról van szó, hogy egy láthatóan rosszul működő rendszert – alacsony hozamok, hatalmas működési költségek – valamilyen szoros menetrenddel rendbe akar tenni a kormány, és az átmenet idejére a további költségek finanszírozását felfüggeszti, akkor ennek jó vége is lehet. Ha viszont csak egy ideiglenes, a költségvetés likviditást segítő, az EU felé szép hiányszámot demonstráló intézkedés zajlik, amelynek ideje alatt nem változik semmi a nyugdíjrendszerben, akkor viszont a 14 hónap elteltével elég komoly gondok elé néz az ország, és lesz ok a kritikára.
(A szerző a Századvég Alapítvány vezető elemzője.)