Nos, Magyarországon jelenleg pontosan evvel a dilemmával találja szemben magát az a kisebbség, amelyik nem feltétlenül örül annak, hogy oly sok év után beérett az elmúlt évtized gazdasági lecsúszásából a magyar gazdaságot állítólag visszarántani hivatott gazdaságfilozófiai fordulat. Kérem tehát a kedves Olvasót, hogy próbálja meg kikapcsolni saját érdekrendszerét, és a közjóra koncentrálva olvassa el érvelésem. Fogadja el azt is, hogy pártpolitikai motiváció sincs a hátterében. A kilencvenes évek látszólagos sikertörténete után a magyar gazdaság megfeneklett, versenyképtelensége nyilvánvalóvá vált, a hazai gazdaságfilozófiai elit hosszú viták után a versenyképesség igen tág fogalmát a szikár adóversenyre redukálta, kiiktatva abból az oktatást, az egészséget, a jó közigazgatást és kormányzást, az infrastruktúrát és még ki tudja hány életbevágóan fontos elemet. Évek óta a „kicsi, de erős állam” programja vált a piaci elemzők és meghatározó közgazdász körök gondolkodásának cégérévé.
Ennek a víziónak az egyik lehetséges buktatója, hogy abból csak az első jelző valósul meg, a második nem. Az állam méretének csökkentése sem túl egyszerű feladat, de még mindig könnyebben megy, mint a hatékonyság erősítése. Az elmúlt évtizedekben a reformlendület szinte minden egyes alkalommal a meritokratikus változások helyett fűnyíróelvű vágásokhoz vagy kapacitások átgondolatlan és káros megszüntetéséhez vezetett. Adót csökkenteni radikális mértékben nem kis elszántságot igényel, de még mindig inkább a gordiuszi csomó átvágása, még mindig kevesebb tudás, tapasztalat és konfliktuskészség szükségeltetik hozzá, mint intézményeket építeni és átépíteni, működőképessé tenni. Ez utóbbi hatalmi, anyagi és szimbolikus érdekeket sért, szembe megy a társadalom több évtizedes értékbeágyazottságával, és bármilyen felvilágosult felső vezetői akarat ellenére néhány alul lévő ellenállásán totálisan elbukhat. Fel kell ismerjük, hogy megfelelő tudás hiányában a piac egyfajta „default option” (alapbeállítás), ráhagyni dolgokat pszichológiailag még mindig vállalhatóbb ideológia, mint beismerni, hogy nincs megfelelő tudásunk az építkezéshez. Éppen ezért nem csoda, hogy a legnagyobb adósságunk még mindig az államreform területén mutatkozik. A kisebb állam ugyanis nem lesz önmagától hatékonyabb. Továbbra is várat magára az a kor, amikor a hazai közviták az állam egyes részfeladatainak szakmailag jól előkészített, alapos elemzésekre és modellekre alapozott, hatékonyság és értékelvű szakpolitikai alternatíváiról szólnak majd. Érdekes kérdés, hogy egy ilyetén módon jól előkészített új magyar állam milyen arányú újraelosztásból fog majd tudni hatékonyan működni.
A június 8-án bejelentett 29 pont központi logikai eleme az adócsökkentés. Olyannyira, hogy sok piaci elemző várakozásaival szemben sejteni lehetett még a fiskális mozgásteret szélesíteni hivatott, elvérzett Kósa-Szíjjártó féle kommunikációs álkrízis pillanataiban is, hogy Orbán nem fog elállni ettől. Az adócsökkentésről azonban mindeddig azt állította a Fidesz (hosszú éveken át), hogy az önfinanszírozó lesz az adóalap-bővülés miatt. A csomagnak azonban már nem ez a logikája. Foglalkoztatási téren Orbán csak tíz éves távlatban tesz vállalásokat, az ismert egy millió új foglalkoztatott formula ismételgetésével. Ez azonban árulkodó és ellenőrizhetetlen. Két és fél parlamenti ciklus múlva már lehet, hogy nem a Fidesz lesz kormányon, radikálisan megváltozhat a nemzetközi gazdasági erőtér, elérhetjük az olajcsúcsot , stb. Azaz senki nem fogja tudni számon kérni, ellenőrizni az adócsökkentés hatását. Árulkodó azonban az is, hogy mért nem tesz Orbán vállalásokat a saját ciklusára?
Azért nem, mert az adócsökkentés okozta bevételkiesést már főképp nem a foglalkoztatás bővüléséből kívánja finanszírozni, hanem az adójóváírások eltörléséből, a közszféra megszorításából és a banki különadóból. Azaz az adócsökkentés öncéllá vált. Ettől még persze népszerű, az állam teljesítményéből totálisan kiábrándult polgárok Csehországtól Magyarországon át Szlovákiáig több piacot és kevesebb államot ígérő pártokra adták a szavazataikat a 2010-es választásokon. A közép-európai polgár nem látott még jól működő államot, csakis államszocialistát és korrupt, hatékonytalan, bürokratikus posztszocialistát. Nem meglepő tehát, ha úgy vélekedik, hogy ebben a térségben az állam javíthatatlan, még mindig jobb, ha az adóm nálam marad, mintha korrupt politikusok ellopnák. A közgazdasági elit körében azért népszerű az adó-versenyképesség gondolata, mert jól számszerűsíthető, ábrákon bemutatható, míg a versenyképesség sokkal puhább mutatói, mint a tudás, az egészség, a vállalkozókészség egy ortodox közgazdasági paradigma számára elkenős bölcsész jellegű externáliáknak tűnnek.
Természetesen senki nem vitatja, hogy jó lenne, ha tudnánk adókat csökkenteni. Ha azonban nem vagyunk biztosak benne, hogy ez önfinanszírozó, hogy az alacsonyabb adók a kis és középvállalatoknál vagy a meglóduló működő tőke beáramlás miatt foglalkoztatás növekedéshez, adóbázis szélesedéshez vezetnek, és ezen keresztül az adócsökkenéssel létrejövő adóbevétel kiesés finanszírozódik, akkor tulajdonképpen az adócsökkentés nem marad más, mint az állam leépítése. Már pedig sok tényező mutat afelé, hogy a dolog működőképességében nem lehetünk biztosak. Komoly tanulmányok mutatják be, hogy az adóelkerüléshez szokott lakosság alacsonyabb adókulcs esetén sem fogja abbahagyni rutinizált, bejáratott szokásait. Azaz a gazdaságfehérítő hatás erősen kérdéses. Ha valaki az adómorált akarja javítani, az erősítse meg az adóhatósságot, esetleg vezessen be adórendőrséget, vezesse be a vagyonvizsgálatot (Gyurcsány megígérte, nem lett belőle semmi), és vegye rá az Európai Uniót, hogy szüntesse meg a de facto és a de jure adóparadicsomokat. Szintén kérdéses a foglalkoztatási hatás is, hiszen a munkaerőpiacon nem csak keresleti oldali problémák lehetnek (magas munkát terhelő adók), hanem kínálatiak is (nincs megfelelően képzett, munkavállalásra alkalmas attitűdökkel rendelkező munkaerő helyben). Márpedig számtalan felmérés és interjú mutatja, hogy Magyarországon ma ez a helyzet. A rendszerváltás korszakában, azaz körülbelül 15 évvel ezelőtt a munkaerőpiacról kirúgott foglalkoztatottak ma már azért nem visszahozhatóak, mert nem megfelelő a képzettségük, az egészségük, a munkához való hozzáállásuk. Ehhez hozzájárult a szakképzési rendszer leépítése és a felsőoktatási rendszer félreképzése is. Ezt multivezetőktől kkv vezetőkig szinte mindenki érzékeli. Nyilvánvalóan jó dolog adót csökkenteni, növelné is a magyar vállalatok versenyképességét, de csakis az után lehet meglépni, hogy az adóbázis szélesedik, azaz a növekvő bevételek fedezik a kiesőket, a csökkentés önfinanszírozó. Azaz az két esemény időbelisége fordított.
Miért lehet káros akkor az alacsony, egy kulcsos adó? Nos, ennek számtalan oka van. Először is, mert sehova nem vezet nemzetközi szinten. Szlovákia 19%-os SZJA kulcsot vezetett be, Románia 16%, Bulgária 10%. A „verseny a fenék felé” (race to the bottom) addig folytatódott, míg Észtország 0%-os társasági adót vezetett be az országban újrabefektetett tőkére. Mindeközben a nyugati jóléti államokban mind az SZJA, mind a társasági adó gyakran 30% feletti, természetesen sokkal magasabb és szélesebb adóbázison. Hogyan lesz képes így a leépített kelet-európai állam létrehozni a tágabban értelmezett versenyképesség és felzárkózás alapfeltételeit (közlekedési infrastruktúra, világszínvonalú oktatás, egészségügy, gyors és hatékony bíróságok, adórendőrség, stb. stb.)?
A másik probléma, hogy az egykulcsos, alacsony adó igazságtalan. Azt ugyanis már csak Bokros Lajos és az anarchistából neokonzervatívvá váló közírók gondolják, hogy aki sokat keres, az „sikeres” és „tehetséges”, aki pedig keveset keres, az „kevesebbet ad hozzá” a gazdaság teljesítményéhez. Ezen a vélekedésen Magyarországon nevetnek, vagy csak legyintenek, de már abban az Amerikában is egyre kevesebben gondolják így, ahol az elnök felháborodottan fakad ki azon, hogy a válság után állami eszközökkel megsegített pénzügyi szektor vezetői gigantikus fizetésemelésekkel és bónuszokkal jutalmazzák magukat. Dettó Franciaország. Valójában az egykulcsos adó megszünteti az adózás egyik legfontosabb alapelvét, a tehetősebbek szolidaritását az elesettekkel. Ha nincs örökösödési illeték, ha megszűnik az adórendszer progresszivitása, ha az Orbán csomag által meghirdetett módon alacsony adó kerül bevezetésre, akkor a legszegényebbek érdekei sérülnek, az ő felzárkózásuk, mobilitásuk, versenyképességük szűnik meg. Egyszerűen fogalmazva: igazságtalan társadalmat építünk. Munkaadói oldalról nézve mindezt, ráadásul pont annak az alsó jövedelemkategóriának a bérezését drágítjuk, ahol a legtöbb új munkahelynek létre kellene jönnie.
Liberális közgazdászok és az adócsökkentés egyéb támogatói magánbeszélgetésekben mindezen érveket sokszor be is látják, de oda konkludálnak, hogy a kelet-európai állam működőképességében hinni nehéz. Míg az adócsökkentésnek konkrét, jól számszerűsíthető, és azonnali hatása van, egyetlen lépésben megléphető, addig az állam működésével kapcsolatban csakis „hitvitákat” folytathatunk. Nos, ezzel két alapvető probléma van. Egyrészt ezeket a vitákat sosem folytatjuk le, főleg nem tények, modellek, mérések, szakpolitika alapján. Másodsorban pedig szó sincs hitvitákról. Egy adókulcsoktól független beszélgetésben mindenki elismeri, hogy léteznek állami alapfunkciók, amik nélkül a gazdaság egész egyszerűen nem működőképes. Az adókat csakis az állam tudja beszedni, ha gyenge az adóhatóság, akkor elmaradnak a bevételek. A mindent átszövő korrupció ellen a civilek rendkívül fontos szerepe mellett is végső soron csak az állam tud fellépni. Tőkepiaci, versenypolitikai és környezetvédelmi szabályozást és annak betartatását szintén csak jól működő állami szervek képesek végezni. Igazságügyi rendszert csakis az állam tud fenntartani, ha évtizedekig húzódnak gazdasági perek, akkor kiszámíthatatlanná válik a gazdasági élet. Közbiztonságot csakis az állam tud fenntartani, ha nincs meg, akkor nincs jogbiztonság, rendpárti szélsőséges pártok megerősödnek. Alap, közép- és felsőfokú oktatást elméletileg szolgáltathat magáncég, egyház vagy civil szervezet is, ám Magyarországon ezek egyelőre nem jöttek létre jó minőségben tömegesen, és Európa szerte sem ez a minta. Ugyanez áll a közúti, vasúti és közösségi közlekedésre, de az egészségügyre is. Közigazgatást, önkormányzatokat nem lehet magánalapon működtetni. Szociálpolitikát, a munkaerőpiacon kívüliek (nyugdíjasok, kismamák, fogyatékkal élők, ifjúsági munkanélküliek, stb.) eltartására is csak az állam képes. Mindezek tények, nem hitvita tárgya. Ahol pedig nagyobb a gond, több az eltartandó, több a felzárkóztatandó, nagyobbak az infrastrukturális és tudásbeli lemaradások, ott sajnos többet kell költeni az államra, legalább is addig, ameddig nem történik meg a felzárkózás. A „kisebb, de erősebb állam” formula téves. Az állam nemzeti össztermékhez viszonyított aránya nem valamifajta testtömeg index, amelyben divatok lennének, és csakis a vékony modellek lennének versenyképesek. Teljesen megindokolhatatlan, hogy mért pont 40% legyen a 40%. Mert van, ahol ennyi? Na de hát nekem fiatal férfiként attól mért kellene pont 40%-ot költenem a fizetésemből gyógyfürdőre és orvosságokra, mert a szomszédban lakó idős hölgy ezt teszi? Mások a szükségleteim. Logikailag először kellene következnie az államreformnak, az alrendszerek átalakításából kiderülne, hogy mennyiből tartható el a magyar állam itt és most. Ehhez kell megtalálni a bevételeket, igazságossági és hatékonysági elvek alapján. Ebbe a keretbe pedig még mindig beleférnek azok a viták, amelyek egy angolszász piacpárt vagy egy jóléti állami skandináv-rajnai modell irányába vinnék el Magyarországot. Nyilvánvalóan nehezebb út az államreform, valamifajta társadalmi konszenzus kell hozzá, hosszabb ideig tart, és nehéz elfogadni, hogy Magyarország az elmúlt évtizedekben olyan rossz helyzetbe manőverezte magát, hogy már csak középtávú megoldás van, azonnali nincs. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne kellene limitálni egyes, méltatlanul magas közintézményi vezetői béreket, ne kellene megszüntetni a sok tucat milliós végkielégítéseket, a teljesítmény nélküli és adózást megkerülő szerződéses tanácsadói viszonyokat a közszférában, ne kellene egyszerűsíteni a vállalkozások bejegyzésének és adózásának adminisztrációját. Sok-sok pozitív lépés van Orbán 29 csomagjában, de a lényegi gazdaságfilozófiája a leggyengébb pontja.
Visszatérve a realitások talajára, az adócsökkentés hulláma persze valószínűleg elkerülhetetlen. Széles konszenzus övezi Kóka Jánostól Bokros Lajoson át Orbán Viktorig, az MSZP is támogatja páros napokon (páratlan napokon ellentmond magának). Népszerű az adózó polgárok és vállalkozások körében, a nemzetközi adóoptimalizációt tökélyre fejlesztő tanácsadócégeknél, a multik vezetői közt egész Közép- és Kelet-Európában. Immáron Magyarország is csatlakozott az adóverseny hullámhoz, a kísérlet elkezdődött, érdemes lesz most figyelemmel kísérni a hatásait.
(A szerző a Nyugat-Magyarországi Egyetem docense.)