1,7 millió devizahiteles van ma Magyarországon. Számukra katasztrofális volt, amikor a forint/euro árfolyam a 247 forintról fölment 312 forintra. Devizánk gyengülése miatt többszázezer ember került a fizetésképtelenség határára. Március elejétől hatályos az a kormányrendelet, amely úgymond véget vetne a felelőtlen devizahitel nyújtásnak és igénybevételnek. A közvéleményben az a kép alakult ki, hogy a devizahitelek rohamos terjedése a felelőtlenül hitelező bankoknak és a felelőtlenül kölcsönt felvevő lakosságnak „köszönhető”.
Nincs túlfogyasztás
A bankok miért adtak devizahitelt, és a magyar lakosság miért vette ezt igénybe előszeretettel a forintalapú hitel helyett? Nos, mindkettő kényszerhelyzetben volt, és nem jószántából cselekedett így. Először is miért nem takarít meg a magyar lakosság? Azért, mert nem tud. Nyugat-európai értelemben a magyar lakosság 80 százaléka szegény. Azért szegény, mert a magyar munkavállaló a teljesítményéhez képest erősen alulfizetett. Míg az egy főre jutó GDP terén hazánk az EU-27-ek átlagának 60 százalékát éri el, addig a bérszínvonal eme átlag egyharmada alatt van. (Ez a két mutató egyébként romlik: öt évvel ezelőtt a két arány 62 és 42 százalékos volt) Nem igaz tehát a „tücsöknemzet” mese, a jövőjét fölélő, „túlfogyasztó” magyar lakosságról.
Ebből a bérszínvonalból a magyar lakosság nem tud tömegével megtakarítani. Ezért kényszerült rá, hogy hitelt vegyen föl gépkocsi vásárlásra és főként lakásvásárlásra. Ez tehát kényszerhitel.
Ha volt alternatív lehetőség, miért ne választotta volna a lakosság az alacsonyabb kamatozású devizahitelt? Ebben benne volt a kormányzati és jegybanki felelős monetáris politikában való bizakodás, kimondva, kimondatlanul. A kisember, de még a kereskedelmi bankok vezetői sem számítottak ekkora kormányzati és jegybanki felelőtlenségre, mint amit Magyarországon tapasztaltunk az utóbbi másfél évben: 247 forintról 312 forintra ment föl az euró ára. Igaz, közben visszament az árfolyam 270 forint körülire, de az is jelentős árfolyamveszteség. A forint árfolyamát meg kellett volna a jegybanknak idejében fogni.
A kereskedelmi bankokat sem lehet hibáztatni, hiszen szintén kényszerhelyzetben voltak, amikor a magas infláció miatt irreálisan magas kamatú forinthiteleiket a lakosság egyszerűen képtelen volt fölvenni. Ne feledjük el, hogy a bankár számára a pénz ugyanolyan áru, mint a termelő és kereskedő számára az autó, vagy a fogpaszta: ha meg akar élni, a pénzt bizony értékesítenie kell. A hitelképesség vizsgálatát pedig azért nem lehet rajtuk számon kérni, mert a magyar lakosság jövedelmi helyzete mellett a hiteligénylők döntő részét ilyen alapon eleve ki kellett volna zárni.
A mostani kormányzati intézkedés megint a felszínt kapargatja, afféle megkésett pótcselekvésként, és természetesen nem is jelenthet hosszú távú megoldást.
Erős-e a forint?
Erősen vitatható, hogy a forint túlértékelt lenne. A fogyasztói kosárhoz képest biztos nem, most közel van a vásárlóerő paritáshoz. De nem ez a fontos, hanem az időbeli tendencia.
A forint árfolyamának gyengülése azonnal inflációs nyomást eredményez, mert a magyar gazdaság importfüggősége technikai jellegű. A nyersanyagot, energiahordozót, alkatrészt be kell hozni akkor is, ha megdrágul. Ha meglódul az infláció, emelni kell az irányadó kamatlábat, hiszen a reálkamatláb nem lehet negatív. Egyetlen százalékpontnyi kamatlábemelés ma kb. 140 milliárd forinttal rontja az államháztartás egyenlegét. Két százalékpont kamatlábcsökkentés (ami az infláció csökkenésének függvénye) már fedezte volna a 13. havi nyugdíj 220 milliárdos összegét. Ebből is látszik, hogy merre van a kitörés útja: következetes monetáris szigor, erős (nem inflálódó és nem leértékelődő) forint. És nem megszorítások. Mellesleg a nyugdíjas ezt a 13. havi nyugdíjat elköltötte volna a piacon, ebből nőtt volna például az agrártermelők, a kereskedők bevétele, ami áfa-és szja-bevétel növekedést eredményezett volna a költségvetésben, vagyis egy jelentős része visszafolyt volna oda.
A forint árfolyamán lehet vitatkozni, de a tendencia a lényeges: ha erősödik, az antiinflációs hatású, ha gyengül, az inflációs hatású. Márpedig az infláció kárvallottja többek közt az államháztartás, valamint a bérből, fizetésből élő kisember.
Az infláció gátolja a szerkezetváltást
A magas infláció elfedi a gazdaság beteg gócait, az alacsony hatékonyságú szektor inflációs árnyereséget tud bezsebelni, és ezzel továbbhárítja rossz költséggazdálkodásának következményeit a fogyasztóra, túl tud élni. Nem következik be a schumpeteri „teremtő pusztulás”, az ország erőforrásai rossz allokációban működnek. Vagyis az infláció konzerválja az elavult gazdaságszerkezetet. Már szinte komikus élményem, hogy egy egyetemi közgazdasági tankönyvben azt olvastam, miszerint az infláció segíti a szerkezetváltást, mert úgymond a jók jobban tudnak árat emelni, mint a kevésbé jók. Nos, a piacgazdaság arról szól, hogy a jók jobban tudnak árat csökkenteni, mint a kevésbé jók.
Gazdag László korábbi írásai az fn.hu-n
Bajnai megfojtja a fellendülés alapjait
Mi lesz a kapitalizmussal?
Szövetkezés vagy bérmunka – az agrárium alternatívái
Pénzstabilitással megúszhatnánk a reformot
Rossz gazdaságszerkezettel nincs esélyünk
A valutaleértékelés hatása hasonló: rögzíti az elavult exportszerkezetet, mert gazdaságosnak tünteti föl a veszteséges exportot. A szocialista korszakban a vásárlóerő paritáshoz képes évtizedeken át felére leértékelt forint következtében a nemzetgazdaság vesztesége önmagában felért egy világháborús veszteséggel. A leértékelt forint az egyik fő okozója volt az ország elavult – import- és nyersanyagigényes – makroszerkezete konzerválásának!
A megoldás: reálbér-növekedés
Bármilyen meglepően hangozzék is a hazai főkönyvelői közgazdaságtan emlőin nevelkedett mai közgazdanemzedék számára, de a megoldás a reálbérek és reálnyugdíjak fokozatos, megfontolt emelése lenne, illetve lesz, ha szakítunk dogmáinkkal, és végre áttérünk a racionális gazdaságpolitika útjára. Akkor majd fog megtakarítani a magyar lakosság, nem kell külön „ösztönözni” rá. Mert megtakarítani, kérem csak tisztességes jövedelemből lehet.
Ami a reálbér-és reálnyugdíj emelést illeti, nem a nominálemelés a megoldás, hanem az infláció leszorítása, a pénzstabilitás megteremtése.
Az infláció a legalattomosabb „makromutató”, nem tűnik olyan húsbavágónak, mint a munkanélküliség például. Észrevétlenül, „sunyi módon” apasztja el a kisember jövedelmének vásárlóerejét, szegényíti el, vagy taszítja deklasszáló nyomora családok tömegeit. Alattomos, mert észrevétlenül eredményei akár évtizedeken át egy nemzetgazdaság elavult makroszerkezetének konzerválását. Nem véletlen, hogy a nyugati közgazdaságtan már évtizedek óta az egyes számú közellenségként kezeli az inflációt, megelőzve a recesszió és a munkanélküliség elleni harcot, de még az egyensúlyra törekvést is.
Válságmentes időben a pénzkiáramlásnak a GDP-hez kell igazodnia, mégpedig nem közvetlenül a vállalkozói oldalon, hanem a béreken, a fogyasztáson, vagyis a piacon keresztül. Válság idején ez annyiban módosul, hogy a reáljövedelmek megőrzésére kell törekedni, a válság reálgazdasági hatásának mérséklése érdekében. Egyensúlyra törekedni válság idején, ahogy ezt kormányunk most tesz, ellentmond a józan észnek.
Az adóvágás nem csodaszer
A meggondolatlan, túlzott, idő előtti adó-és járulékcsökkentés súlyos egyensúlyi zavarhoz vezethet, mégpedig azonnal, hiszen a várt pozitív hatások esetleges jelentkezése csak jelentős időeltolódással realizálódhat. Emlékeztetnék rá, hogy hasonló jelenséget láttunk 2005 után, amikor a Gyurcsány-Kóka kormány pénzügyileg megalapozatlan, meggondolatlan autópálya-és metróépítési programba kezdett, abból kiindulva, hogy majd az autópályák hozzák a tőkét és a fellendülést. Ez borította az államháztartást egyetlen év alatt, 2006-ban 3400 milliárd forinttal „szaladt el” az adósságállomány, kezdődött el a kapkodás, melynek eredménye lett az új IMF-hitelkeret. (Ennek már semmi köze az Orbán-kormány és a Medgyessy-kormány korábbi béremeléseihez.)
Kell-e a magyar gazdaságot külön növekedésre serkenteni, ilyen-olyan intézkedésekkel, pl. adócsökkentéssel? Nem kell, nem is szabad. Egy alacsony bázisról induló gazdaság, ha a fenntartható fejlődés útjára állt, természeténél fogva magasabb növekedési ütemet fog produkálni, mint a nála jóval fejlettebbek.
Ellenben sokkal nagyobb gondot kell fordítani az ország gazdaságszerkezetének hosszú távú átalakítására. Ezt nem lehet a „majd a piac, majd a magántulajdon megoldja” jellegű vajákos ráolvasásra bízni, ahogy mi tettük 1990 után.
(A szerző kandidátus, egyetemi docens.)