Nyomorra ítélt milliók?

Valóban létezik, hogy nekem itt, az Európa Unióban éhen kell halnom? – tette fel a kérdést a közelmúltban egy 62. évét betöltött magyar férfi a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság ügyfélszolgálatának címzett levelében.

Azzal kellett ugyanis szembesülnie, hogy mivel fiatalabb korában hosszú évekig egy Los Angeles-i barátjánál élt, majd onnan – állítása szerint egy fillér nélkül – hazatérve az utóbbi bő évtizedben már egy betéti társaság beltagjaként fizette többé-kevésbé a társadalombiztosítási (tb) járulékokat, nem jogosult az öregségi nyugellátásra.

Életpályája kétségkívül nem tipikus, ám nem kell nagyon messzire tekintenünk ahhoz, hogy problémáját ne érezzük egyedinek. A legfrissebb, és minden eddiginél pontosabb kutatások eredményei ugyanis több mint aggasztóak: akár már 10 éven belül 1 milliónál is többen lehetnek azok, akik több évtizedes munkavégzést követően sem remélhetnek nyugdíjat.

Rajz: Szántói Krisztián

Első hallásra azt gondolhatnánk, hogy ha ez így van, akkor legalább a nyugdíjkassza jövőbeli alakulása mégsem olyan katasztrofális, mint amilyennek a szakértők évek óta lefestik. Ezek szerint ugyanis az állam több százezer jövendő nyugdíjas ellátásából „kivonulna”.

A helyzet azonban éppenséggel még rosszabb, mint azt korábban hittük. Egyrészt azért, mert az eddig elvégzett hosszú távú nyugdíjkalkulációk is számoltak a rendszerváltás veszteseiként nyugdíj nélkül maradókkal (ha talán nem is ilyen tömeges méretekben), másrészt pedig azért, mert egy demokratikus társadalom mégsem hagyhatja, hogy tömegek haljanak éhen, azaz a kiadások nem a költségvetés „Nyugdíjak”, hanem a „Segélyek” rubrikájában jelentkeznek majd. Ez tehát egy újabb bomba, amit hatástalanítani kell a rendszerben, és aminek ráadásul a pluszköltségeivel is vaskosan számolni kell.

—-Milliók nyugdíj nélkül—-

Nyugdíjrendszerünk potenciális holnapi áldozatairól Augusztinovics Mária, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos tanácsadója régóta igyekszik minél pontosabb képet alkotni. Azokról a tömegekről van szó, akik valamilyen oknál fogva kiszorultak a munkaerőpiacról, és mivel a korhatár elérésig nagyon kevés járulékot fizetnek be, elenyésző vagy éppen nulla nyugdíjra számíthatnak.

„Ezek az emberek nem azért nem fizetik a járulékot, mert lopnak, csalnak vagy hazudnak, hanem túlnyomó többségükben azért, mert kevés és rosszul fizetett munkára van csak lehetőségük” – hangsúlyozza kérdésünkre a közgazdász. Véleményével szakmai körökben szoktak vitatkozni, abban azonban általános az egyetértés, hogy a probléma egy újabb béklyó a nyugdíjrendszeren.

Azt már évekkel ezelőtt a Magyar Nemzeti Bank (MNB) szakértői is megsaccolták, hogy akár a 2 milliót is közelítheti azok száma, akik – a minimálbér után teljesített tb-járulékért cserébe – elviselhetetlenül alacsony havi nyugellátásban fognak majd részesülni.

Augusztinovics Mária viszont Gyombolai Mártonnal és Máté Leventével közösen publikált friss tanulmányában most arra az eredményre jutott, hogy megdöbbentően sokan, a munkaképes korúaknak akár az egyharmada is áteshet a nyugdíjháló résein, mivel a formális szabályok szerint egyáltalán nem jár majd nekik nyugdíj. A kutatók 4 millió ember járulékfizetési adatait vizsgálták a Központi Elektronikus Nyugdíj-nyilvántartási Rendszer (Kelen) alapján, és azt kellett látniuk, hogy közülük csaknem 1,3 millióan nem szerezték meg az időarányosan szükséges jogosultságot.

Fotók: Hartyányi Norbert

Ha tehát élünk azzal a durva – ám a valóságtól sajnos aligha elrugaszkodott – feltételezéssel, hogy az érintett tömegek a jövőben is az eddigihez hasonló hézagokkal dolgoznak és fizetik a járulékokat, vagyis a mostani foglalkoztatási szint és járulékfizetési magatartás állandósul, akkor az időskori nyomor veszélye minden harmadik járulékfizetőt fenyegetheti.

Számukra ugyanis a jelenlegi szabályok szerint nemhogy a létminimumot sem fedező nyugdíj nem jár majd, de egyáltalán nem kapnak majd öregségi ellátást. Ők az úgynevezett nyugdíjminimumhoz szükséges 20 év szolgálati időt sem gyűjtik össze, miáltal legfeljebb a nyugdíjrendszeren kívül eső segélyezési formák valamelyikéért folyamodhatnak.

A probléma azért különösen riasztó, mert ma még gyakorlatilag ismeretlen, így hatásait is csak kalkulálni, jósolgatni lehet. A mostanában 62 évessé váló generáció azon tagjai, akik korábban nem léptek a rokkantnyugdíjazás és előnyugdíjazás nyújtotta népszerű menekülő mezsgyére, általában hoznak magukkal elegendő szolgálati évet. A rendszerváltást megelőző, a foglalkoztatás drámai csökkenése előtti időkből ugyanis még fel tudnak mutatni legalább 20 munkás évet. Bizonyos esetekben persze még így is előfordul, hogy a nyugdíjminimum sem jár, de tömeges méreteket nagyjából 2013-tól ölt majd a probléma, amikortól az 1950-es években született Ratkó-generáció kezdi meg a visszavonulást.

A jelenlegi szabályok szerint egyébként az úgynevezett időskorúak járadéka szolgál mankóul a foglalkoztatási helyzet és a nyugdíjrendszer áldozatainak.

Aki tehát semmilyen nyugdíjra nem jogosult, az az önkormányzatoknál folyamodhat havi 22,8 ezer forintos segélyért. Pillanatnyilag durván 6 ezren teszik ezt, és meglepő módon számuk csökkenő tendenciát mutat, hiszen tíz évvel ezelőtt még 8 ezer ilyen segélyezett volt. A miértre az országos adatokat összegző Szociális és Munkaügyi Minisztériumnak sincs hivatalos magyarázata, ám Augusztinovics ezzel kapcsolatban azt mondja: mint minden „rászorultsági alapú” juttatás, ez is rosszul célzott, vagyis éppen azokat nem éri el, akiknek erre a leginkább szükségük lenne. „Nem is tudják, hogy igényelhetik, esetleg szégyellik, hogy rászorulnak, vagy más névvel illetett segélyekben részesülnek, amelyekről megbízható, országos adatokkal nem rendelkezünk” – húzza alá a szakember.

—-Költségvetési kérdőjelek—-

Visszatérve a kiinduló problémára, jelesül, hogy a nyugdíjszámítás szabályai szerint a következő egy-másfél évtized nyugdíjasainak számottevő hányada egy fillér ellátást sem kap majd, érdemes néhány további kérdést felvetni.

Például azt, hogy ez a felismerés könnyít-e valamelyest a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságának égető problémáján. A finanszírozási terhek széles körben ismertek: a nyugdíjkassza minden évben több százmilliárd forintos deficittel zár, a hiányt pedig a büdzsének kell kipótolnia.

A helyzet a demográfiai mutatók jövőbeli alakulását – a várható élettartam folyamatos emelkedését, s így a magyar társadalom öregedését – elnézve, és a foglalkoztatást érintő tartós negatív trendeket ismerve igencsak aggasztó. Az ide vonatkozó uniós modellszámítások szerint az állami nyugdíjkiadások 2050-ben már várhatóan a GDP 17,1 százalékát teszik ki, és ha ehhez a magán-nyugdíjpénztári rendszer miatti átmeneti többletkiadásokat is hozzávesszük, akkor az évszázad közepén a hazai GDP-nek több mint egyötödét kell majd nyugdíjakra fordítani.

Mindez azt is jelenti, hogy az euróövezeti tagság alapját képező maastrichti kritériumok által megengedett 3 százalékos éves államháztartási hiány könnyedén összejön pusztán a nyugdíjkassza deficitjéből.

Nincs tehát könnyű helyzetben a költségvetés, még akkor sem, ha közben egyre nagyobb tömegekről derül ki, hogy a formális szabályokat betartva nem kell nekik nyugellátást fizetni. „Fiskális szempontból ez éppenséggel hozhat némi könnyebbséget, sokat azonban nem” – véli Orbán Gábor, aki néhány évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Bank elemzőjeként 2105-ig vizsgálta a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát.

Nagyságrendi különbségről a szakember szerint azért nem lehet szó, mert bár olyan pontos adatokkal nem dolgozhattak, mint amilyenek Augusztinovics Mária friss kutatásaiból ma rendelkezésre állnak, azért a jegybank nyugdíjmodellje és az uniós prognózisok is megpróbálták figyelembe venni a hazai járulékfizetési tapasztalatokat, vagyis a hosszú távú szimulációkba bekódolták ezt a problémát. Ráadásul, hiába könnyít valamit a rendszer egyenlegén a nyugdíj nélküli időskorúak serege, ha közben ugyanezek az emberek a kifizetendő segélyek összegét duzzasztják fel. Vagyis ami a költségvetés egyik zsebéből kikerül, azt a másikból kell majd előhúzni.

Más kérdés, hogy Augusztinovics Mária még teoretikusan sem szeretne foglalkozni azzal a forgatókönyvvel, miszerint az érintett tömegek nem kapnak nyugdíjat. „A társadalom nem hagyhatja, hogy idős emberek százezrei a puszta élethez szükséges jövedelem nélkül tengődjenek” – fogalmaz a szakember. Éppen ezért annak lenne a híve, hogy bizonyos életkor után alanyi jogon mindenki kaphasson úgynevezett alapnyugdíjat.

Mekkora hatóerejű a bomba?

Az eddigi modellek egyébként Holtzer Péter szerint is inkább alá-, mint fölébecsülték a nyugdíjrendszer jövőbeli költségeit. A Nyugdíj és Időskori Kerekasztal elnöke is elismeri, hogy nem hagyhatók figyelmen kívül a jogosultsághoz szükséges szolgálati időt el nem érő kritikus tömegek. Ennek a problémának a méretét egyelőre Holtzer sem tudja pontosan számszerűsíteni, de nem tartja túlzónak azokat a becsléseket, amelyek a ma még rejtett pluszkötelezettségeket évente a GDP 0,3–0,4 százalékára teszik.

A kerekasztal hamarosan elkészülő hatástanulmányai és modellszámításai ennél pontosabb képet adnak majd, és megpróbálnak több lehetséges nyugdíjmodellt is szimulálni. Nem kérdés ugyanis, hogy reformkényszerben vagyunk. A napokban közzétett, Nemzeti Stratégiai Jelentés a Szociális Védelemről és a Társadalmi Összetartozásról címet viselő – több minisztérium által jegyzett – dokumentum ugyan óriási előrelépésnek minősíti az elmúlt években elvégzett finomhangolásokat (lásd külön), ám ezzel a probléma még nincs megoldva. A rendszer alapjai kezdenek szétesni, miután egyre kevesebben vannak azok a klasszikus munkavállalók, akikre a klasszikus nyugdíjrendszert kitalálták.

Így aztán a szisztéma egészét nemcsak Magyarországon, hanem a világ számos más országában is újra kell gondolni. Paraméterek helyett paradigmákról, gyökeresen új szemléletről kell dönteni (a lehetséges fő csapásirányokat lásd külön), hogy egy kellően ösztönző adórendszer, egy korszerű oktatáspolitika és a mostaninál lényegesen hatékonyabb foglalkoztatottság révén hosszú távon is fenntarthatóvá váljék a nyugdíjrendszer. Mert mai formájában biztosan nem az.