Ismerek olyan embert, aki precíziós öntő volt egy gépgyárban, ahol ágyúcsöveket huzagoltak, dolgozott Krasznodartól a Krupp művekig mindenfelé, most meg közmunkában kubikol egy építkezésen – meséli Bálint Attila, a Szociális és Munkaügyi Minisztérium szakmai tanácsadója. Az eset persze kirívó. A közmunkaprogramokban részt vevők többsége ugyanis nem rendelkezik speciális szakképzettséggel. Sőt, semmilyennel sem.
Laky Teréz szociológus 2005-ös megállapítása ma is helytálló: „A közhasznú munka, amit egykor a munkavégző képesség megőrzését szolgáló, átmeneti eszköznek szánt a foglalkoztatáspolitika, a leghátrányosabb munkaerő-piaci helyzetű, tartósan elhelyezhetetlen, alacsony iskolázottságú, képzetlen munkanélküliek úgyszólván egyetlen (legális) munkalehetősége maradt”.
Nem vezet vissza a munkaerőpiacra
Az általánosan elterjedt vélemény szerint a közmunka vagy a közhasznú munka fenntartja a segélyezettek munkavállalási hajlandóságát, visszatartja őket attól, hogy végleg kikerüljenek a munkaerőpiacról.
Ám ezzel az önkormányzati gyakorlattal nemcsak az a baj, hogy a hasonló szemlélet korábban leginkább a fejlődő országokra volt jellemző, így például Indiára és Dél-Afrikára. Európában ritkán alkalmazták, de azért előfordult, mint például az 1980-as években Nagy-Britanniában, Margaret Thatcher kormánya idején. Konkrétabb gond, hogy a közmunkaprogramok egyáltalán nem javítják az érintettek munkaerőpiacra való visszajutásának esélyeit.
Firle Réka, Scharle Ágota és Szabó Péter András 2007-ben megjelent elemzéséből az derül ki, hogy a rendszeres szociális segélyben részesülő munkanélküliek, valamint a közmunkát végzők kisebb valószínűséggel lépnek nem támogatott állásba, mint a többi munkanélküli és inaktív – olvasható a Figyelő csütörtökön utcára kerülő számában.
Csak az oktatás segít
Hosszabb távon csak az oktatás segíthet. Jelesül az, hogy az iskolarendszerből ne csak alkalmazotti létre képes munkavállalók jöjjenek ki, hanem vállalkozni képes, kreatív emberek is. A képzés ráadásul sokkal jobban megérné a költségvetésnek – és így az adófizetőknek –, mint a segélyezés.
Kertesi Gábor és Kézdi Gábor közgazdászok számításai szerint a képzés költségvetési nyeresége fejenként körülbelül 19 millió forint lehet. Ennyivel javul a költségvetés egyenlege, ha a fiatal leteszi az érettségit, és nem elégszik meg az általános iskolai végzettséggel. A becslés persze rengeteg változótól függ, de a közgazdászok szerint a legóvatosabb kalkuláció is fejenként 7–9 millió forint költségvetési nyereséget hoz ki, túlnyomórészt költségvetési többletbevételeknek – adóknak, járulékoknak – köszönhetően, nem pedig annak, hogy sikerül takarékoskodni a segélyezési kiadásokkal.
(A Figyelő csütörtökön megjelenő számából azt is megtudhatja, hogy hányan dolgoznak a közmunka-iparban, miért rövid távú megoldás az állástalanok kötelező képzése, és miért hatástalan a szociális segély és a minimálbér összegének eltávolítása.)