„Hajlamunk a nosztalgiára az utópia iránti sóvárgásból fakad. Olyan korba vágyunk vissza, amikor még volt ígéret arra, hogy vár ránk egy szebb jövő” – ad iránytűt a múltba révedés mindenkiben benne élő vágyának megértéséhez Vörös Miklós fogyasztásszociológus. A hetvenes években még létezett efféle kapaszkodó, a nyolcvanas években azonban jórészt tovatűntek a nagy illúziók. „Míg határozott, egész társadalmak életét szervező jövőkép azóta sincs, a múltbéli mérföldkövek szinte mindenki életében biztos támpontok, amelyekhez szívesen kanyarodunk vissza. Ezért is népszerűek a szocializmusból itt felejtett és érintetlen helyek talán jobban, mint a kreált hitelességű képződmények” – érzékelteti a különbséget Vörös a múlt változatlan formában megőrzött értékei, illetve a retro divathullámát meglovagolni igyekvő utánérzések között.
Nos, az előbbiek, ha nagyítóval is, de még megtalálhatók a mai Budapesten. Szeretjük ezeket, mert túlélő múzeumai a rendszerváltás előtti világnak. A jelenség sajátosan magyar, így a szakember szerint például a keletnémet Ostalgie-jelenséggel sem rokonítható. Németország egyesítését követően ugyanis a nyugatnémetek által lenézett Ossie-k saját, az ország keleti feléhez kötődő identitásukat határozták meg azzal, hogy a múlthoz, annak mindennapi tárgyaihoz nyúltak vissza. A magyaroknak viszont senkivel szemben sincs szükségük arra, hogy a múltra támaszkodva építsenek saját „ellenidentitást”. A retro atmoszférát kreálók az elvágyódás, az „itt se jó, ott se volt jó” felemás érzésének engednek.
A maradványhelyek fenntartói a folytonossággal magyarázzák, miért nem váltanak profilt, újítják meg, porolják le azt, ami bevált és máig működik. Összeállításunkban múltidézésre alkalmas helyeket kerestünk fel, amelyek száma egyre fogy…
Orbán esete Kádárral
„Egy szódával több vagy kevesebb, nem számít.”
Idestova ötven éve tömi be az éhes szájakat a Klauzál téri vásárcsarnok mellett a Kádár Étkezde. „A külcsín eredeti, az ízek tizenhat éve változatlanok” – mondja az állandóság érzékeltetésére Orbán Sándor, a jelenlegi tulajdonos. Természetesen nem marad el az obligát magyarázat: az étkezde nem Kádár elvtárs előtt tiszteleg, hanem első gazdájáról, Kádár Béláról kapta a nevét.
A klasszikus írógéppel készült étlap szerint rendelhetünk például maceszgombóclevest vagy csúsztatott tojáslevest, sóletet, körömpörköltet, pacalt, szalontüdőt, káposztáscvekedlit vagy éppen aranygaluskát borsodóval. „Egy málnaszörpöt és egy kaisersmarnit, Katikám!” – szólunk oda a pincérnőnek, aki a nagykönyvben megírt felszolgálóruhában, fűzős kismamacipőben és hatalmas mosollyal veszi fel a rendeléseket, immár 29 éve. Kockásabroszos asztalunkat, amelyet nejlon védőhuzattal súlyosbítottak, a szakács és pincér feladatokat is ellátó Orbán úr tiszteli meg. A fotós tanácstalanságát látva megjegyzi: „Pörköltet elég jót főzök.” Az ajánlat visszautasíthatatlan. Az ételek négyötödét személyesen készíti, és nem tud hibázni. Volt szakács a Royalban, vezette az Alabárdos Éttermet, most pedig a Kádárért felel.
A hely kicsi, az éhes száj viszont sok, így gyakran csak a már foglalt asztalok üres székein kapni helyet. Így volt nemrég e sorok szerzőjének asztalszomszédja Andy Vajna, a magyar származású amerikai filmproducer is. „Jót kell adni, és akkor van vendég” – határozza meg nem túl bonyolult üzletpolitikáját a ház tulajdonosa, amikor szódásszifont cserél az asztalunkon.
Kifelé menet fizetünk, szintén Orbán úrnál, aki becsületkasszát üzemeltet: a számla kiegyenlítése bemondásos alapon történik. Bár van pénztárgépe, a számokat papíron adja össze, az a biztos. Fehér, háromnegyedes kötényéből elővarázsolja a fekete „harmonikabrifkót”, abból ad vissza. „Mi van, ha átvágom?” – kérdezem. „Egy szódával több vagy kevesebb, nem számít” – feleli nyugodt nagyvonalúsággal. Ezt a hozzáállást nyomban borravalóval jutalmaznánk, de int: a pincérnőnek adjuk, amit neki szántunk. Így Katikának – helyi szokás szerint – egy kétszázast csúsztatunk a kötényzsebébe.
Kispipacs az éjszakában
„Ez egy mikromágia, ami nem mutat nagy placcon.”
Piros neonfelirat hasít bele a Bimbó úti éjszakába, de a Kispipacs zárva. A tény, hogy a bebocsáttatásért csengetni kell, védett világról üzen. Odabent nem a Koh-i-Noor gyémántot őrzik, csupán egy, a hetvenes-nyolcvanas évek lokálvilágát idéző hangulatot, amelynek fenntartásáért a pianobárt üzemeltető Fűzy Gábor és felesége körömszakadtáig harcol. Igaz, ezúttal nem a hely áraszt „történelmi” levegőt, azt mindössze bő két hónapja nyitották meg a tulajdonosok – ők maguk azok, akik személyükben a hetvenes-nyolcvanas éveket testesítik meg. Fűzy 1976-tól tizenhat éven át volt az Aranykéz utcai Pipacs bár zongoristája, majd ahogy annak az időszaknak vége lett, a Magyar utcában megnyitotta feleségével a „nosztalgiából” Kispipacsra keresztelt éjszakai szórakozóhelyet. Amikor négy évvel később megszűnt a bérleti jog, akkor született az elmúlt évek villámgyorsan legendássá vált lokálja, a Papillon, mára azonban a házaspár visszatért a régi névhez. Ők maguk tehát sokat költöztek, de mindig vitték magukkal az enteriőr világát, a hangulatot – és a közönséget. Odabent nehéz drapériák, apró fotelek, körasztalok sorakoznak, az ernyős lámpák bordó fényt csurgatnak a falon. A hangulatot tükrök, színes neonok és cigarettafüst árnyalja. A bárban Fűzy – ahogyan ő fogalmaz – „evergreeneket” énekel. Nincs dal, amit ne ismerne, legyen szó hazai vagy külföldi, háború előtti vagy utáni slágerről. Belépésünk pillanatában a Jamaikai trombitás van műsoron, Voith Ági szólóját egy dalos kedvű vendég vállalja, a lokál vokálozik és „csörög” a parketten.
„Míg az efféle mulatozásra fogékonyak a hetvenes években a Margit hídtól a Petőfi hídig legalább 270 szórakozóhelyet találtak, ahol élő zene szólt, ezt a magas jogdíjak miatt ma már szinte senki nem vállalja” – ad 2007-es helyzetképet a tulajdonos. Ők viszont igen. S nem is sikertelenül. A rendkívül népszerű Papillon Bárt csak azért hagyták hátra, hogy nagyobb helyen kezdhessék újra: a Kispipacs már 30 fő befogadására is képes. Ennél méretesebb térre nem vágynak. Mielőtt Fűzy Gábor rázendítene egy Máté Péter-számra, azt mondja: „Ez egy mikromágia, ami nem mutat nagy placcon, azzal oda lenne a meghittség.”
Retrobbanás előtt
„Aki nem tudja honnan jött, az nem tudja hová tart.”
Egy pincehelyiségbe ereszkedünk le. Alámerülni a Benczúr utcai üzletben felér egy időutazással. Lent a létező szocializmus időszakának keleti blokkjából származó egyedi kincsek fogadnak, különálló enteriőrökbe álmodva. Az aprólékosan berendezett lakásbelsők amolyan gyorsfényképek bő harminc év bútor-, tárgy- és formakultúrájáról.
A kincsestár Langh Péter, vagy ahogyan a fővárosi régiségpiacot kezükben tartó roma vállalkozók nevezik: Retró Peti tulajdona. A boltbéli ingóságok egy része örökölt holmi, amelyekhez a tulajdonos jó állapotú egyedi bútorokat és lakáskiegészítőket vásárol. „Az így kikerekedő gyűjtemény célja, hogy újabb esélyt adjon az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek bútorainak, és megmutassa, voltak értékek akkor is” – vezet be üzletpolitikája alapjaiba Langh. Ma ugyan még nem ebből a vállalkozásából él, de meggyőződése, hogy lesz még itt tülekedés a designdarabokért. Ebben azóta biztos, hogy a kilencvenes évek elején meglátta a londoni The Times című napilapban a következő főcímet: Back to the 50’s. Nyugaton az emberek szerinte azért ébredtek korábban, mert hamarabb kirostálták a lakásukból e három évtized bútorait, mint nálunk. A kontinens innenső felén az új bútor hiánycikk volt, tehát nyűttük azokat, ameddig lehetett. Míg Bécs, Párizs, London, New York hemzseg a múltbéli – nem utángyártott – lakberendezési tárgyakat kínáló üzletektől, a Benczúr utcai Gallery567-nek egyelőre nincs érdemi konkurenciája.
Az üzlet vásárlói ma a média, a reklám és a film világából érkező, a retro divatja iránt fogékony fiatalok, akik első lakásukat innen próbálják berendezni. Rajtuk kívül szívesen csemegéznek a kínálatból a yuppie-k, a brókerek, az itt élő külföldiek, ingatlanközvetítő és ügyvédi irodák tulajdonosai, akik felismerték, hogy a régi, a letisztult vonalú tárgyak könnyen összeilleszthetők sok egyéb stílussal. Mások számára ez a korszak még tabu. Túl frissek a hozzájuk fűződő élmények, így sokan feledni próbálják ezt a tárgykultúrát. Mindez Retró Peti szerint „azért baj, mert aki nem tudja honnan jött, az nem tudja hová tart”.
Bambi nem öregszik
„Nosztalgia nélkül lehet élni, de minek?”
Budapesten a legautentikusabb szocreál hangulatot ma alighanem a Bambi Presszó kínálja. Az 1962-es alapítású – és azóta a tisztasági festéseket leszámítva lényegében mindmáig érintetlen – vendéglátó-ipari egység úrnője 1968 óta Oszfolk Ottóné. A presszóromantikát éltető tulajdonos vasmarokkal tart rendet a Külügyminisztériummal átellenben lévő, Frankel Leó utcai birodalmában. A játékautomaták beállítását kínálgató vállalkozókat messzire zavarja, miként a Bambit megvenni szándékozóknak is ajtót mutat. „Ha eladnám, sem lehetne mit kezdeni a helyiséggel. A ház alapító okirata szerint itt csak presszó üzemelhet, a lakók minden másba belekötnének.”
A Bambi tehát marad, ráadásul eredeti formájában, mert Oszfolk Ottónét soha nem érintette meg a divat. A tisztaságra viszont mindig ügyelt. Keze nyomán a piros műbőr székek hibátlan állapotúak, a törtmozaikos járólap, bár viseltes, tiszta, a kisvárosi idillről üzenő fali kerámiafantáziában, a csipkefüggönyökben és terítőkben sincs hiba. A tulajdonos ebben a mai formájában, az „Ittas egyéneket nem szolgálunk ki” táblával, a régi pulttal és bútorokkal szeretné levédetni a helyet. Az ötletet a lánglelkű városvédőtől, Ráday Mihálytól kapta, s tervei szerint legkésőbb februárban el is indítja a procedúrát. Bízik benne, hogy addigra sikerül beszereznie egy klasszikus karos kávégépet is. Az sem baj, ha működésképtelen. Legfeljebb kiállítási tárgy lesz, ahogyan sok minden más. „Nosztalgia nélkül lehet élni, de minek” – fogalmazza meg egyetlen mondatban üzleti, egyben életfilozófiáját a tulajdonos, akinek véleményét sok városlakó osztja, fiatalok és öregek egyaránt.
A siker része az is, hogy a Bambiban a gasztronómiába sem szivárogtak be a reformok. Igaz, a kiszolgálásba sem. A kávét régi üvegpohárban, a teát pöttyös bögrében szolgálják fel. Mellé választható tojásrántotta, melegszendvics, debreceni, pogácsa, Ischler vagy rétes. A számla is baráti, a végösszegben sincs nyoma a rendszerváltozásnak. Ám az is a múltat idézi, hogy a pénzt szerfölött egykedvű pincérek veszik el. Itt a vendég elégedjen meg a baráti árakkal, barátságos mosoly nem jár melléjük. Minden jel arra utal, hogy a Bambi a humánerőforrás-képzésben is igazodik az egykori szocreálhoz.