Az államfő és a politikai pártok közötti nézeteltérés a rendszer természetes része; a pártok a pluralista demokráciát, a köztársasági elnök a nemzeti egységet hivatott megjeleníteni. Nézőpontjuk azért más, mert ez volt az alkotmányozók alaptörvénybe foglalt akarata.
ALAPJOGOK VÉDELMEZŐJE. Sólyom László évadnyitó beszéde kiemelkedő jelentőségű volt az államszervezet demokratikus rendje feletti „őrködés” követelménye szempontjából. Nem véletlen, hogy az elnök azt éppen az Országgyűlésben mondta el. A rendszerváltás óta egyetlen elnök se fejezte ki ilyen tiszta egyértelműséggel az alkotmányos alapjogok védelmének szükségességét. Sólyom elítélte mindazon törekvéseket, amelyek a radikális jobboldal fellépése láttán a szólásszabadságot szűkíteni kívánták. Mindenki szabadsága nem csorbulhat azáltal, hogy néhányan alkotmányellenes nézeteket hangoztatnak. A demokrácia abban is különbözik a diktatúrától, hogy nemcsak a kormányt lehet szidni, hanem a rendszert is. A hatóságoknak a szabadságjogok oldalán kell állniuk, nem avatkozhatnak be addig, amíg a tüntetők erőszakot nem alkalmaznak másokkal szemben. Mi több: az állam erőszak-monopóliuma nem jelentheti azt, hogy e monopóliumával a rendőrség visszaélhet.
Az erőszak az a Rubicon, amelynek átlépésével a tüntetés bármely résztvevője kívül helyezi magát a demokratikus jogállam keretein. Aki ilyet tesz, nem hivatkozhat a szólásszabadságra, mert az nem legitimálhat erőszakot, sőt nem védheti az erőszakra való felszólítást és az erőszakkal való közvetlen fenyegetést sem. Ha a Duna partján összeverődő „civil” csoportosulások tagjai fenyegetően azt üvöltik a homoszexuális felvonulás résztvevői felé, hogy „a buzikat a Dunába, a zsidókat meg utána!” – miként ez Budapesten megtörtént -, akkor a rendőrségnek fel kell lépnie a fenyegetés ellen. Aki kilép a demokratikus tüntetési kultúra keretei közül – legyen szó tüntetőről, ellentüntetőről, vagy rendőrről -, az törvényt sért.
A törvénysértést tehát tettek alapozzák meg, nem pedig a velük kapcsolatos előzetes várakozások és félelmek. De nemcsak jogi választ lehet adni a szélsőségekre, hanem – sokkal inkább – politikait. Felelős politikusok határozott megnyilvánulása és a demokrácia mellett elkötelezett civilek aktív fellépése például ebbe a körbe tartozik.
Sólyom kimondta, hogy a radikális jobboldal „ideológiává és programmá teszi az emberek közötti megkülönböztetést, s mivel ez az emberi méltóság eszméjével szemben áll, elfogadhatatlan”. Konkrét szervezeteket is megnevezett (a MIÉP-et és a Jobbikot), amelyek együtt ugyan a szavazatok csupán 2 százalékát szerezték meg, de Sólyom nem hagyott kétséget afelől, hogy eszméiket antidemokratikusnak, tehát elfogadhatatlannak tartja. Igazi bibói gondolatok ezek, amelyeket demokratáknak üdvözölniük kell. Nyilván elgondolkoztatják a Fidesz vezérkarát is, hiszen Orbán pártelnök – az egykori Bibó kollégista – annak ellenére kiállt az államfő mellett, hogy pártja számos képviselőjét a Jobbikkal közös jelöltként indította az önkormányzati választásokon.
Az alkotmányos alapjogok határozott védelme a köztársasági elnök erőssége, és ez nem lephet meg senkit, aki ismeri Sólyom László korábbi tudósi és alkotmánybírói munkásságát, elkötelezettségét. Az elnök sokat emlegetett „magányossága” nem ebből fakad, hanem abból az alkotmányos követelményből, amely szerint az ő feladata kifejezni a „nemzet egységét”. Hogyan lehet ezt ennyire polarizált helyzetben megtenni? Hiszen csak azt lehet „kifejezni”, ami létezik. Ha nincs nemzeti egység, a köztársasági elnök gondban van.
NORMATÍV MEGFOGALMAZÁSOK. Az államfő e problémát úgy igyekszik feloldani, hogy normatív morális állításokat fogalmaz meg. Ha empirikusan nincs (vagy csak nyomokban van) nemzeti egység, akkor úgy véli, a nemzeti egység mércéjét az általa képviselt erkölcsi alapelvekhez kell igazítani. Ha a nemzeti egység megbillen, akkor az elnök által deklarált morális válságból erkölcsi kiutat kell találni. És ez az a pont, amikor az elnök – értelemszerűen – konfliktusok középpontjába kerül. Sólyom a nemzeti egységet nem egyszerűen személyiségével, karizmájával, érzelmeivel, esendőségeivel, vagy a legkisebb közös többszörös felmutatásával fejezi ki – ahogy egyik elődje, a nép által nagyon kedvelt plebejus államfő, Göncz Árpád tette -, hanem tudatos, morális iránymutatással.
Ebben az alapállásban viszont óhatatlanul megmutatkozik valamiféle arisztokratikus fensőbbségtudat, hiszen az elnök így nem egyszerűen kifejezi a nép létező szándékait, hanem példát kíván mutatni a népnek. Ahogy egykor alkotmánybíróként a „láthatatlan alkotmány” szellemét védte, úgy most az általa mérceként emelt „láthatatlan egységet” képviseli. Nem azt fejezi ki, hogy milyen a „létező” nemzeti egység, hanem azt, hogy milyennek kellene lennie. Sólyom számára az államfői megbízatás mindenekelőtt morális pozíció.
Sólyom László beiktatása után azt nyilatkozta, hogy nem akar „szeretett elnökünk” lenni. Nem is lett az. Alkata, habitusa sem erre a szerepre predesztinálja. De azt hiszem, az utókor szemében jóval jelentősebb elnök lesz annál, mint ahogy kortársai ma megítélik.
A szerző politikatudós, a CEU professzora, volt kulturális miniszter.