Csak egészség legyen, meg térerő – mondhatják a tokaji borászok, mert akkor még a pincét sem kell elhagyniuk, hogy egy laptopról interneten keresztül bevallják az iparűzési adójukat. A hegyaljai város tavaly szeptemberben vezette be a teljes körű e-ügyintézést. Ha a vállalkozók nem csak koccintanak, hanem kattintanak is, a település honlapjáról könnyen az elektronikus formanyomtatványokhoz jutnak, és a végén az Elküld gombot megnyomva, letudhatják kötelezettségeiket. Ugyanakkor a Tokaj által büszkén hangoztatott teljes körűség csak kis jóindulattal fogadható el. Az adót ugyanis ennél az „ablaknál” nem lehet befizetni, ehhez egy banki átutalásra is szükség van (igaz, az akár az interneten is megtehető).
LENYELNI A BÉKÁT. Átláthatatlan és esetleges, hogy a 3200 hazai önkormányzat, és azon belül a 2400 körjegyzőség közül hol és mit lehet elektronikusan, a karosszékből elintézni. Tokaj a fizetési modul hiánya ellenére is üdítő kivételnek számít, ezzel szemben néhány kilométerrel arrébb, a borsodi megyeszékhelyen például még csak a formanyomtatványokat lehet a város honlapjáról letölteni. Vagyis utána ezeket ki kell nyomtatni, és marad a papíralapú ügyintézés. Miskolc tehát egyelőre a nyomtatványbolti zarándoklatot spórolja meg az ügyfélnek.
Az önkormányzatok az egységes e-ügyintézés oltárán nem hajlandóak feláldozni féltve őrzött autonómiájukat. Az országban elvileg akár 2400 különféle fejlesztés is futhat párhuzamosan – bizonyos keretek között minden település szabadon döntheti el, hogy mikor milyen informatikai rendszert vesz és kitől. A kormányzat halovány egységesítési törekvései az elmúlt években könnyű prédájává váltak az ellenérdekeltek lobbijának.
Az online ügyintézés 2005 végétől kezdve egyenrangú a hagyományossal, de az ezt kimondó jogszabály gyakorlatilag már születésekor értelmét vesztette. Ha ugyanis egy önkormányzat helyi rendeletben rögzíti, hogy nincs még felkészülve, akkor nem is kell az e-ügyintézéssel bajlódnia. Elgondolkodtató, hogy a helyhatóságok több mint 80 százaléka azonnal ki is vonta magát e kötelezettség alól. Sok esetben puszta zsigeri ellenállásról van szó, nehogy Budapesten szabják meg, mit kell tenni. Szinte biztos, hogy az országban sok olyan kistelepülés van még, ahol a vezetőknek fogalma sincs a szabályozásról, így az említett rendeletet sem hozták meg. Ezek elég nagy bajban lennének, ha kapnának egy hitelesített elektronikus nyomtatványt, hiszen fogadniuk kellene azt.
Ausztria AG
Christian Ihle az osztrák pénzügyi tárca egyik főosztályvezetője, de amikor előadást tart az e-közigazgatásról, a hallgatói könnyen hihetik, hogy egy multicég vezérigaz-gatójával állnak szemben. Ausztria 1998-ban vágott bele az elektronizálásba, és a szisztéma azóta is ugyanaz, érdemben a parla-menti ciklusok sem befolyásolták. A közigazgatási hivatalok informatikai feladatait egyetlen központba szervezték ki, ez intéz mindent, kevesebb alkalma-zottal, mint a korábbi széttagolt rend-szerben. A központ-ban a német SAP-tól vásárolt vállala-tirányítási rendszert telepítették, és minden hivatalt arra köteleztek, hogy ehhez kapcsolódjon. Ha a külügymi-nisztérium vásárol egy nyomtatót, a beszerzést a rendszeren keresztül kell intéznie, a költség pedig azonnal megjelenik mindenhol. A pénzügyminisztérium rögtön látja, hogy a külügy költségve-tésben meghatá-rozott közbeszerzési kerete egy nyomtató árával csökkent. Tíz év alatt 70 millió eurót költöttek a szisztémára, és összesen 330 millió eurót spóroltak vele – s nem saját bevallásuk, hanem két független kutatóintézet számításai szerint.
A másik központi próbálkozás az volt, amikor minden érintettnek előírták, hogy az e-ügyintézésre kedvet kapó polgárokat az úgynevezett Ügyfélkapun keresztül kell azonosítania. Ez a kormányzat elektronikus azonosító és ügyfélbeléptető rendszere, ahol minden állampolgár az okmányirodákban beszerezhető jelszóval és egy PIN kóddal azonosíthatja magát, s ennek segítségével indíthatja, vagy intézheti bizonyos közigazgatási ügyeit az interneten keresztül. (Az Európai Unió az egységes színvonalú elektronikus elérés biztosítása érdekében 2001-ben meghatározta a 20 leggyakrabban igénybe vett közszolgáltatást; nálunk a speciális jogi és közigazgatási környezetnek megfelelően ezek száma 27-re nőtt.) Az Ügyfélkapuhoz eddig 540 ezer magánszemély csatlakozott, és bár az önkormányzatoknak is lehetősége van erre, csak kevesebb mint 40 jelezte ebbéli szándékát. A helyhatóságokat az autonómia miatt azonban nem lehet kötelezni a belépésre, tehát manapság a félmillió potenciális e-polgár arra várakozik, hogy az önkormányzatok 99 százaléka lenyelje a békát, és „besétáljon” a központosított rendszerbe.
„Az Ügyfélkapu és a kapcsolódó központi rendszerek 2004 óta 2-3 milliárd forintos fejlesztéssel jöttek létre” – tudtuk meg Bódi Gábortól, az Elektronikuskormányzat-központ főosztályvezetőjétől. Pontos adatot azért nem lehet tudni, mert az egyes hivatalok saját belső fejlesztései részben lefedik az e-ügyintézésre költött összegeket.
Az Egységes Kormányzati Gerinchálózat (EKG-hoz) való kapcsolódás azt is jelenti, hogy a település internetszolgáltatója a magyar állam. Ez pedig nem feltétlenül reális alternatíva, hiszen köztudott, hogy a polgármesterek és a közgyűlések „mindenki számára előnyös, egyedi feltételekkel” tudnak megállapodni egy-egy piaci alapon működő internetszolgáltató társasággal. Jelenleg tehát van egy lényegében „üresben járó” országos állami gerinchálózat, amelyhez csupán 1300 hivatal csatlakozott, a többség pedig nem akarja ezt használni, helyette kereskedelmi, szabadpiaci feltételekkel internetezik, és ezen keresztül csatlakozik a központhoz (vagy tervez csatlakozni). Ám ezt sem önszántából, hanem azért, mert nem kerülheti ki, ha bármiféle e-ügyintézést szeretne nyújtani.
A kép borús, de egyenesen viharossá válik az elmúlt évek központi támogatási politikáját nézve. A Gazdasági Versenyképesség Operatív Program (GVOP) pályázataival 47 település vagy kistérség vágott bele az e-ügyintézés alapjainak lerakásába. A kiírás azonban meglehetősen szabadon kezelte a technikai paramétereket, és ez most megbosszulja magát. Az állami támogatás lehívásában jó üzletet látó informatikai cégek számos önkormányzatot kerestek meg az ajánlataikkal, minden munkát átvállaltak, „beálltak mögéjük”, a helyhatóságok pedig pályáztak a pénzre. A cégek a legkülönfélébb technológiákat telepítették a különböző helyeken, mindegyik azt, amelyik számára megérte, vagy értett hozzá. Így megint szigetszerű fejlesztések jöttek létre, és ha a jövőben ezeket egységesíteni szeretnék, akkor költeni kell majd rájuk. Sok önkormányzat szinte meg sem nézte, milyen szerződést írt alá, és most szembesül azzal, hogy vállalta: a rendszer üzemeltetésének magas díját még évekig fizeti.
MILLIÁRDOS TENDEREK. Információink szerint a GVOP-kudarcok hatására a kormányzat most átszabja a támogatási rendszert. A hírek szerint már eldőlt, hogy a jövőben az uniós forrásokból csupán 7 regionális informatikai központ kaphat támogatást. Ezek kiépítőit és üzemeltetőit pályázaton választják majd ki; még az idén milliárdos nagyságrendű tenderekre lehet számítani.
Nagy összegű tenderekből az ősszel amúgy sem lesz hiány. Uniós pénzekből az Ügyfélkapu mögött álló informatikai rendszer kapacitását is bővíteni tervezik, és egy másik beruházás keretében illesztenek hozzá egy elektronikus fizetési modult, amelyet információink szerint várhatóan leghamarabb 2009-ben élesíthetnek be. Ez azt teszi majd lehetővé, hogy az ügyfelek fizetni tudjanak a hivataloknak, például egy ingatlan tulajdoni lapjának másolatáért ne kelljen bemenniük a földhivatalba.
Az igazi áttöréstől mindenesetre még messze van az ország, ehhez ugyanis az önkormányzati anomáliák mellett a nagy központi adatbázisok átjárhatóságát is meg kellene oldani. E minőségi ugrásnak természetesen nem informatikai, hanem anyagi és szervezési akadályai vannak. Pénzt most az uniós támogatástól remélnek, de ez önmagában még nem lesz elég, mert az ügyek eljárási szabályait is meg kell változtatni. Ez pedig a bürokratikus magyar közigazgatásban egyelőre elképzelhetetlenül nehéz feladatnak tűnik.