A rendszerváltás

A világtörténelem legtöbb nagy fordulatához hasonlóan a kelet-európai rendszerváltozásokat is több külső és belső tényező összetalálkozása, és ezek egymásra hatása idézte elő. Alapvetőnek a nemzetközi erőviszonyok átrendeződése, vagyis a II. világháború vége óta tartó szovjet-amerikai rivalizálás amerikai győzelemmel történt befejeződése tekinthető. Ehhez hasonlóan fontos szerepet játszott az állami és társadalmi tulajdonon alapuló központi tervgazdálkodás történelmi veresége is a magántulajdonra és a piaci mechanizmusok automatizmusára épülő kapitalizmussal szemben. S végül fontosak voltak azok az egyéni kezdeményezések és belső társadalmi mozgalmak is, amelyek – a kínálkozó lehetőségeket kihasználva, sőt azokat olykor megteremtve – a rendszert belülről bomlasztva és/vagy reformálva járultak hozzá a változáshoz.

A parlamentarizmus és a jogállamiság évszázados hagyományainak, valamint a Kádár-korszak gazdasági reformjainak, kulturális liberalizmusának, politikai toleranciájának és a társadalom polgárosodásának köszönhetően Magyarország – Lengyelországgal együtt – mindvégig e folyamat élvonalában haladt. A hazai átalakulás másik jellegzetessége annak békés jellege volt. A forradalmi jelentőségű változásokat – a térség sok államától eltérően – egyetlen puskalövés sem kísérte. A rendszer és az ellenzék vezetői 1989. június 13-a és szeptember 18-a között állapodtak meg a békés átmenet részleteiben az úgynevezett Nemzeti Kerekasztal mellett. A Harmadik Magyar Köztársaságot 1989. október 23-án kiáltották ki, az első szabad választásokat pedig 1990 tavaszán tartották.
Romsics Ignác

Pokorni Zoltán
a főváros XII. kerületének polgármestere, a Fidesz alelnöke, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének egykori ügyvivője
Mindig az első szerelem a legszebb. Így vagyok én is életem első pedagógustüntetésével, amelyet 1988 novemberében szerveztünk. Tapasztalatok híján előtte hálózatos (Szabad Kezdeményezések Hálózata, az SZDSZ elődszervezete – a szerk.) ellenzéki ismerősöktől kérdeztük, mire kell figyelni. Lepedő, seprűnyél, nem zsugorodó akrilfesték, a tüntetés előtti napokban senki nem alszik otthon, a transzparenseket nem tartjuk egy helyen – hangzottak a tanácsok. Beke Kata, a későbbi Antall-kormány művelődési és közoktatási államtitkára, a rendezvény egyik szónoka hozott lepedőket, Horn Gábor, jelenleg a Miniszterelnöki Hivatal koordinációs államtitkára szerezte a megafont, az akkori német nagykövetség kulturális attaséjának – egyébként fűnyírásra használt – hosszabbítóját kaptuk kölcsön a hangosításhoz.

Az Ellenzéki Kerekasztal és az MSZMP a Parlamentben.

Éjszaka sokszorosítottuk a felhívásokat a Toldy Ferenc Gimnázium kémiatesztekhez használt stencilgépén, jómagam kezdő tanárként, együtt a hetven körüli magyar szakos kollégával, aki a gépet tekerte. Mindegy volt az életkor, az ész, a tapasztalat, ebben a dologban mindenki kezdő volt. Később aztán sokfelé mentek szét ezek az emberek, de ezekben a hónapokban a korunkban, társadalmi státusunkban, anyagi helyzetünkben mutatkozó eltérésekkel együtt is nagyon szépen és barátsággal tudtunk együtt dolgozni. Ez a jó értelemben vett, erkölcsi engedményeket nélkülöző közös cselekvés nekem, a hetvenes évek diákjának, nem adatott meg: minden ilyesmi gyanús volt, KISZ-es buzgómócsingoskodásnak tűnt.

Akkoriban úgy tettünk, mintha egy normális országban lennénk, éltünk az általunk feltételezett jogokkal még akkor is, ha ezek valójában nem is léteztek. Attól lesz egy ország normális, még ha nem is az, ha én magam úgy élek benne, mint egy normális országban. Sok barátság is indult ezekben a hónapokban. Volt, ami megmaradt, de sokat szétzilált a politika. Az Antall-kormány megalakulásakor az említett különbségek felerősödtek, feszítővé váltak: akik szerepet vállaltak a kormányban, rosszul fogadták a kritikáinkat. Ma már látom, hogy nem volt méltányos egy normális, demokratikus ország szokványos követelményei elé állítani őket.

Fodor Gábor
környezetvédelmi és vízügyi miniszter, a Fidesz egyik alapítója
Hihetetlen sebességgel és teljesen kiszámíthatatlanul zajló események sorozata volt a rendszerváltás. A réginek vége van, ezt tudtuk, de azt nem lehetett előre látni, hogy egy vagy tizenöt év alatt futnak ki a dolgok. Amikor 1988. március 30-án harmincheten létrehoztuk a Fideszt, fogkefével, törülközővel szerelkeztünk fel arra az esetre, ha bevinnének a rendőrök. Utólag kiderült, az MSZMP vezetése két pártra szakadt: az egyik tábor a lecsukásunk mellett érvelt, a másik csapat viszont attól tartott, az őrizetbe vétellel épphogy mártírt csinálnak belőlünk. Végül jó néhányunkat becitálták a rendőrségre, de a többieknek is jutottak kisebb-nagyobb vegzálások.

Én akkoriban fejeztem be az egyetemet, s álláskereső fiatalként kapóra jött egy kedves tanárom ajánlata, aki arra buzdított 1988 májusában, maradjak mellette a tanszéken tanítani. A rektor viszont hallani sem akart az egészről, amolyan horgerantalosan közölte: garantálja, amíg lehetőségében áll, mindenáron megakadályozza, hogy taníthassak. Akkoriban azt hittem, ezzel a bélyeggel kell leélnem az életemet, de öt hónappal később felhívott az egyetem dékánja, és megkérdezte, volna-e kedvem náluk tanítani. Ez nagyjából arra az időre esett, amikor életem első autóját – egy kilencéves, ócska ezerkettes Ladát – harmadszorra törték fel. Ekkor már nem rámolták ki, mivel, a két korábbi esetből tanulva, szereltettem bele riasztót. De elég sok kiadással járt az elemelt felszerelések pótlása. Egy évvel később 8 ezer forintot hozott a postás egy vadidegen embertől. Egy napra rá jött egy levél, ugyanattól a feladótól, amelyben bevallotta, ő volt az, aki többször is feltörte az autómat. A bíróságon szembesült azzal, hogy egy általa tisztelt Fidesz-alapító az egyik károsult, s már akkor eltökélte, hogy törleszti az adósságot.

Lothar de Maizière
az NDK első és egyben utolsó demokratikusan választott miniszterelnöke a magyar rendszerváltásról, Antall Józsefről és másokról

Mi, keletnémetek már a nyolcvanas években csodáltuk a magyarokat, akik nálunk sokkal nyitottabbak voltak a Nyugat felé, főleg Németh Miklós kormánya idején. A magyarok nyugaton tanulhattak, Németh például a Harvardra járt, erre nálunk nem volt példa. Még 1988-ban ott voltam a Debreceni Református Kollégium 450 éves ünnepségén, ahol a templomban Pozsgay Imre államminiszter beszélt, és viszonylag nyíltan szidta az oroszokat. Ez akkor nálunk duplán elképzelhetetlen volt: egy politikus, aki a templomban szónokol, és az, hogy az oroszok ellen beszél.

Antall Józseffel többször találkoztam Moszkvában, a Varsói Szerződés megszüntetéséről szóló tárgyalásokon. Ő nagyon következetesen a kilépés mellett foglalt állást. Négyen küzdöttünk a varsói szerződés megszüntetéséért: Václav Havel, Tadeus Mazowiecki, Antall és én. Mazowiecki és Antall sokban hasonlítottak, mindketten komoly, filozofikus emberek voltak, jól kijöttek egymással. Havel inkább mókamester volt.

Később 1990-ben, a soproni Európa Napon Antall testőrei összeverekedtek az enyémekkel, mindkettőnket mindenáron meg akartak védeni a másik testőrei is. Nekünk kellett szétválasztani őket.

Antall nagyon komoly, kötelességtudó ember volt, hatalmas tudással rendelkezett arról, hogyan ágyazódnak az események a történelembe. Nem tudott laza lenni, mindent komolyan vett, a felelősség nagyon a vállára nehezedett. Persze egy ilyen átmeneti állapotban nem könnyű vezetni egy országot; én tudom, miről beszélek… Nagy sorscsapásnak tartom Magyarország számára, hogy olyan hamar meghalt; okos, következetes demokrata volt.

A magyarok a német egyesüléshez elsőként járultak hozzá. Horn Gyula neve számunkra összefonódott a határ megnyitásával – nem túlzás azt állítani, hogy nélküle a berlini fal nem omlott volna össze. Egyszer később meghívtuk a német egység évfordulójára, ahol mi az egyesülés nehézségeire panaszkodtunk. Horn felajánlotta, hogy elcseréli a magyarok problémáit a mieinkre. De senki sem akart cserélni vele…

Fotók: MTI, Szigeti Tamás