Ipari park a romániai Pécskán. Magyarországról is verbuválnak.
Mindössze 15 kilométer és egy országhatár választja el a Békés megyei Battonyától a 13 ezer lelkes Pécskát. A városi címmel csupán három éve büszkélkedő romániai település nagy fába vágta a fejszéjét: külföldi befektetők bevonásával olyan ipari parkot alakított ki, amelybe kimondottan Magyarországról várnak munkásokat. A sajátos elképzelés oka, hogy míg Románia nyugati fertályát komoly munkaerőhiány sújtja, Battonyán például – és ez a Viharsarokban egyáltalán nem megy ritkaságszámba – a munkaképesek több mint 20 százaléka nem talál magának rendes és rendszeres elfoglaltságot. Ez év tavaszán az egyik potenciális pécskai „telepes” – az olasz befektetők által alapított, autókarosszériákban utazó Silmet Romania SRL – verbuválni is kezdte Battonyán a műszaki végzettséggel rendelkezőket. „Nagy szervezés folyt, de mivel nincs konkrét munkaügyi megállapodás a két ország között, az elképzelés dugába dőlt” – közölte a Figyelővel Karsai József polgármester. Dacára annak, hogy a közel félszáz érdeklődőből 15-öt kiválasztottak, március óta nincs fejlemény az ügyben.
MUNKA, ERŐ, VISZONYOK. Antal Péter, Pécska alpolgármestere szerint előrelépés azért sem történhetett, mert bár az ipari parkban szeptember elején nyitja meg kapuit az első üzem, a Silmet csak jövőre indítja be a munkát. Az olasz érdekeltségű vállalkozás még a gyártócsarnokot sem építette fel. Azt a román település alpolgármestere sem tagadja, hogy a munkaerő-piaci gyakorlat meglehetősen nehézkes és hosszadalmas (Mazsolázgatás – Figyelő, 2007/2. szám). Ám hiába a bukaresti hatóságok kvázi ellenállása, a befektetőket az olcsó munkaerő, a kézben tartott infláció, a villámléptű román gazdaság éppúgy vonzza, mint az – egyelőre alacsony – ingatlanárak. Egy zöldmezős beruházás területének négyzetméteréhez akár 10 euróért is hozzá lehet jutni, bár a frekventáltabb részeken már a 40-50 eurós ár sem ritka. Szintén csábítóak a barátságos közterhek (lásd a táblázatot lejjebb).
Mozgáskultúra
Battonyán csak a legnagyobb nemzetköziutas-szállítással foglalkozó román cég, az Atlassib jellegzetes távolsági buszaiból harminc-negyvenet látni naponta, amelyek hozzák-viszik az Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában dolgozó román vendégmunkásokat. Becslések szerint 2,0-2,5 millió román állampolgár vállal munkát távol a hazájától, az otthoniakat jócskán meghaladó fizetésekért. „Amíg az olaszországi bér ötszöröse az itteninek, aki kint jut munkához, nem fog hazatérni” – vélekedik az aradi ipari parkban megtelepedett egyik könnyűipari cég műszakvezetője. Családi okok miatt a technikusi végzettségű fiatalember momentán nem gondolkodik hosszabb távollétben. Azt persze nem tartja kizártnak, hogy idővel ő is külföldön próbáljon szerencsét, akár betanított munkásként is. „Még legalább tíz év, mire megéri itthon elhelyezkedni” – jegyzi meg.
Mindezek ismeretében a befektetők még arra is hajlandók, hogy a magyar dolgozóknak kifizessék a kötelező 400 eurós minimálbért, miközben ugyanennek a mértéke a román állampolgárokra vonatkozóan 150 euró. Ez is jóval magasabb persze, mint pár éve, elvégre Arad, Temesvár vagy Nagyvárad olyan léptékben fejlődik, hogy csak az nem dolgozik, aki nem akar. És bár Romániában a június végére éves szinten 1,2 százalékponttal, 4 százalékra mérséklődött a munkanélküliségi ráta, keleti szomszédunk belsőbb vidékein rosszabb a helyzet, lényegesen kevesebb a munkahelyteremtő külföldi beruházás. A befektetők egyelőre nem vállalkoznak arra, hogy „mélyebbre” menjenek, főként a messze nem első osztályú helyi infrastruktúra miatt. Az autópálya hiánya például megsokszorozza a valós távolságokat, nem véletlenül szentel a román kormány fokozott figyelmet a közlekedési és egyéb infrastrukturális beruházásoknak. Addig is megpróbálják akár adminisztratív eszközökkel is beljebb csalogatni a tőkét, noha a határ menti érdekek mást diktálnának, ott inkább speciális, a munkaerő-áramlást megkönnyítő helyi szabályozást szeretnének.
MACERA. Horváth László battonyai településmenedzser nagyságrendileg százra teszi azok számát, akik a helyi munkalehetőségek beszűkülése miatt távolabb, főként a Dunántúlon próbálnak megélhetéshez jutni. Ezért jött kapóra az aradi és szeptembertől a pécskai ipari park befogadó készsége – kivált, hogy mindkettő 25 kilométeren belül van -, de a macerás engedélyezési procedúra miatt csak elenyészően kevesen vállalkoznak kinti munkára. Pedig ráférne Battonyára a lehetőség: a város 6,5 ezer lakosából 3,5 ezren vannak munkaképes korban, s ezek közül több mint 700 ember munkanélküli – jellemzően régóta.
Hiába hozott ide a szocialista időkben üzemet a Magyar Optikai Művek, és termelt ki gázt a Mol elődje, az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt, ezek rendszerváltás utáni megszűnésével az alapvetően agrár beállítottságú vidék helyzete kilátástalanná vált. Kiváltképp, hogy a mezőgazdaságban is mind kevesebb lehetőség adódott: az egyik, fénykorában 600 embernek kenyeret adó termelőszövetkezetet felszámolták, és lehúzta a rolót az állati fehérjéket feldolgozó üzem is. Még sötétebbre festi a képet, hogy a battonyaiak közül 4 ezren a létminimum alatt tengődnek (ennek egy főre számított 2006-os értékét a statisztikai hivatal 60,1 ezer forintban állapította meg), ott jártunkkor tömött sor kígyózott a polgármesteri hivatal 5. számú irodája előtt, szociális segélyért.
Miközben Battonya az életben maradásért küszködik, Arad és Temesvár környékén olyan ütemű változások zajlanak, amelyek a Székesfehérvár vagy Győr térségében tapasztaltakhoz foghatók. Ennek köszönhetően idővel javulhat a régió lobbipozíciója, ám – ahogyan Kaba Gábor, a Temes megyei Zsombolya polgármestere nemrég a Népszabadságnak nyilatkozta – egyelőre kevés az esélye, hogy a határ menti térségekben az országos munkaügyi szabályoknál enyhébb regulák lépjenek életbe. A külföldi befektetők türelme mindenesetre véges. A Silmet olasz befektetői például már a határ innenső oldalán is tartottak terepszemlét. „Március óta kétszer is jártak nálunk, de már nem Pécska a téma, hanem az, hogy milyen lehetőségeket tud nekik a battonyai kistérség kínálni” – mondja Karsai József. Ezt az olasz befektetők romániai képviselője nem kívánta kommentálni, mondván: éves szabadságukat töltő munkaadói jóváhagyása nélkül nem nyilatkozhat.
A polgármester szerint a taljánokat – már csak a régió adottságai miatt is – egy mezőgazdasági termékeket feldolgozó üzem érdekelné, amelyhez helyben szakképzett és képezhető, de főképp mozgósítható munkaerő egyaránt rendelkezésre áll. Az egykoron műszerészként, gépkezelőként foglalkoztatott battonyaiak könnyen betaníthatóak volnának az efféle munkákra. A bérekben sincs már nagy különbség, Horváth László szerint a határon túl nem ritkaság, hogy a teljesítményarányos rendszerben dolgozók 250-350 eurónak megfelelő összeget keressenek havonta.
VONZ A STRAND. A pécskai alpolgármester biztos benne, hogy a helyi ipari parkban sokan fognak dolgozni a határon túlról. Míg betanított munkást még csak-csak találni helyben is, szakképzett munkaerő már kizárólag Magyarországról érkezhet. Eközben Battonyán már máson törik a fejüket: a Mollal közösen helyi energiatermelési rendszer létrehozásában gondolkodnak. A csökkentett metántartalmú földgázra alapozott szisztéma próbaüzeme hamarosan elkezdődhet, s optimista becslések szerint akár a jövő évben élesben is működhet a rendszer – mondjuk egy ipari park „szíveként”. Horváth László szerint a hivatalos árnál legalább 40 százalékkal olcsóbb energia talán még a könnyen mobilizálható munkaerőnél is vonzóbb lehet a külföldi befektetők szemében. Battonyán amúgy is lényegesen jobbak – legalábbis egyelőre – az infrastrukturális adottságok, mint a határ túloldalán, nem beszélve a városi termál strandfürdőről.
Szociális segélyért folyamodók Battonyán. Minden ötödik embernek nincs munkája.
Mindezt sok aradi lakos is felfedezte, mint ahogyan azt is, hogy romániai munkahelyük könnyebben közelíthető meg Battonyáról, mint a megyeszékhely egyik-másik kieső városrészéből, például Újaradról. „Öt éve még a diliházat javasoltam volna annak, aki azt állítja, bő két év alatt több mint 200 házas aradi kolónia alakul ki nálunk” – közli Karsai József polgármester. Pedig a helyzet az, hogy Battonyán, ahol pár éve még minden ötödik háztól szabadulni akartak, most kiadó albérletet is csak elvétve találni, nemhogy eladó házat. A sajátos gyarmatosítás egyelőre inkább gondot okoz a városnak: a friss tulajdonukat átmeneti tartózkodási helyként megjelölők ugyanis könnyedén kibújnak a kommunális díjak megfizetése alól, de a polgármester olyanról sem tud, aki vállalkozását battonyai címre jelentette volna be, azaz iparűzési adót róna le. „Miután főként azok vesznek házat, akik panellakásból jönnek, nem nagyon törődnek azzal, hogyan néz ki a portájuk” – teszi hozzá a településmenedzser. Több heti nyomozás kideríteni, kié is az ingatlan, a tulajdonost megtalálni pedig végképp reménytelen, ezért például parlagfű-szennyezés esetén sem lehet eljárni ellenük. Karsai József becslései szerint mindez éves szinten 10-12 millió forintos veszteséget okoz a magyarok mellett romák, románok és szerbek lakta Battonyának.
Ezért is fűz nagy reményeket a polgármester a testvérvárossal, Pécskával közös tervekhez. A foglalkoztatási helyzet javítása mellett közös, uniós égisz alatt zajló mezőgazdasági projektben is érdekeltek, a távlati tervek között szerepel továbbá a megszűnt vasúti összeköttetés felélesztése. Ami ugyanúgy Battonya virágkorának letűnt emléke: az ezernyolcszázas évek második felében még 14 ezres mezőváros akkoriban is Arad és környékének közelségét élvezte. A település csillaga a Párizs környéki békeszerződéseket követő határvágással leáldozott, s azóta a város teljesen a perifériára szorult. Jelenleg úgy tűnik, jövőjének záloga a monarchia feltámasztása – legalábbis gazdasági értelemben. Erre az Európai Unió keretein belül meg is van minden esély.