A régió ma nyugodtabbnak és stabilabbnak látszik, mint az elmúlt közel húsz évben bármikor. Ám a térség továbbra is feszültséggel teli.
Az egyre öntudatosabb Dél-Korea elindult azon az úton, hogy függetlenné váljék támogatójától, az Egyesült Államoktól. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség 2005-ben megvádolta a szöuli kormányt, hogy csekély – de az atomfegyver előállításához majdnem elegendő – mennyiségben uránt dúsított. Szöul tagadta ezt, mondván: a kísérleteket kutatók végezték a kormány tudta nélkül, „tudományos céllal”. Dél-Korea új külpolitikája kiterjedhet a Kínához való közeledésre is. Koreai nacionalisták a pekingi állásponthoz csatlakozva tiltakoznak az ellen, hogy Japán magának követeli a Kelet-Kínai-tenger és a Japán-tenger mélyén lévő szénhidrogén-készleteket. A dél-koreaiak újabb nemzedékei, akiknek már nincs személyes emlékük a koreai háborúról, rossz szemmel nézik, hogy Washington – szerintük – igyekszik megtorpedózni Szöul Észak-Koreával kapcsolatos „napfénypolitikáját”. Eközben Japán, amelyet leginkább az észak-koreai rakétaarzenál aggaszt, továbbra is ellenzi a térség nukleáris fegyverkezését, katonai stratégiájában pedig az Egyesült Államokkal való szövetségre, nem pedig az önmagában elégséges haderőre épít.
EURÓPAI TANULSÁG. Mindent egybevéve tehát a mostani nyugodtabb északkelet-ázsiai helyzet még törékeny alap a hosszú távú béke és prosperitás biztosításához. A térség azonban tanulhat valami fontosat Nyugat-Európától, amelynek két nagyhatalma, Németország és Franciaország hetven év alatt három nagy háborút vívott egymással: konfliktust tartósan megoldani csak úgy lehet, ha a szomszédos országok létrehozzák a gazdasági, politikai és biztonsági együttműködés formáit és a közös érdekeket szolgáló regionális intézményeket.
A mai egyesült Európa szülőatyjai sem a nemzeti szuverenitás eltörlésének követelésével kezdték. Robert Schuman egyszer arról beszélt, hogy „Európát nem egy nap alatt, és nem is egy átfogó terv alapján fogjuk felépíteni, hanem azokkal a gyakorlati vívmányokkal, amelyek megteremtik a közös cél értelmét”. Így a későbbi EU nem valami nagyszabású összeborulásból, hanem a hadiipari termelésben leginkább érintett két ágazat, a szénbányászat és az acélipar uniójából született. Csak a gazdasági integráció után következhettek az első komoly erőfeszítések a politikai integrációra.
KELET-ÁZSIA MÁR LÉPETT. Kelet-Ázsiában is a piac mozdítja elő ma az egységesülést. A Délkelet-ázsiai Országok Szövetsége (ASEAN) arra készül, hogy elfogadja az ASEAN-chartát, s kialakulóban van a Kelet-ázsiai Gazdasági Csoportosulás (EAEG), amelynek a tíz ASEAN-ország mellett Kína, Japán és a talán egyesített – és atomfegyvermentes – Korea lehet majd tagja. E projekt első fázisa az ASEAN és Kína közti szabadkereskedelmi térség létrehozása, amely a 2004-ben kezdődött tárgyalások eredményeként 2010-re valósulhat meg. De folynak már a megbeszélések az ASEAN-t, Japánt és Dél-Koreát magában foglaló szabadkereskedelmi térségről is, és tavalyelőtt India is jelezte érdeklődését az ASEAN-nal való ilyen jellegű együttműködés iránt.
Északkelet-Ázsiának ugyanakkor nincs hasonló regionális szervezete, így ott a nagyhatalmak együttműködése szükséges a törékeny stabilitás fenntartásához. Kívánatos volna, ha Dél- és Észak-Korea ugyanúgy saját kezdeményezésre tenne erőfeszítéseket a megbékélésért és a közös jövőért, mint Németország és Franciaország 1952-ben. Megint a gazdaságnak kell a politika előtt járnia a két ország közti kereskedelem, beruházások, idegenforgalom és technológiatranszfer formájában. Az elkövetkező években a politikusoknak azon kell dolgozniuk, hogy a térség számára stabilitást hozó Pax Americanát felváltsa a Pax Asia-Pacifica, vagyis hogy a régió minden nagy országa és blokkja közösen vállaljon szerepet a biztonság fenntartásában.
A szerző 1992 és 1998 között a Fülöp-szigetek elnöke volt
© Project Syndicate, 2007