A nekrológírók régóta készültek erre a rosszul sűrített pillanatra, amikor a kritikusok után végre kiderül az ő alkalmatlanságuk is. Mindenféle plánokról, tűélességekről, rafinált mélységekről kell írniuk, vagyis arról, amit megpróbáltak megtanítani nekik a főiskolán, de „valahogy” mégsem sikerült.
Ingmar Bergman (1918-2007.)
A keserű tapasztalatok ellenére változatlanul bíztam a halhatatlanságban. Chaplin meghalt?! Ugyan, kérem szépen. Grouchot elvitte a fene?! Bruhaha. Darvas Iván egy stop-trükkel visszalépett a szekrénybe, és soha többet nem mondja: „ddde, uuraim!”A film maga a halhatatlanság, aki egyszer megjelent egyetlen kockán, mindörökké, ámen.
Antonioni és Bergman, Bergman és Antonioni (nem volt sorrend a munkában, nincs az élet folytatásában se) jelen van, földi maradványaik ott sorakoznak a polcon, le lehet venni őket. Rituális pillanatok ezek, többen megesküsznek arra, hogy újranézik az Antonioni- vagy Bergman-teljest, annak ellenére, hogy a tévében éppen a Palira vett a csajom megy. A magam részéről nem nagyon hiszek a gyertyagyújtásos dévédézésben, amikor az ember kipukkant egy bánatvörösbort, lehúzza az íriszt fekete-fehérre, és átadja magát a tiszta művészeteknek. Máshogy csinálom, talán úgy, ahogy más.
A Nagyítást nem túl finom mozdulatokkal elővettem, az sem mindegy, honnan. A Blöff és a Kiss Kiss Bang Bang között parkolt, nem a legjobb parcellában. A plasztik védő alatti borító maga a film. Vörös alapon fekete, körülvágott képen Hemmings fotózza Redgrave-t; törtfehér betűkkel írták rá, hogy Nagyítás, kisebbel azt, hogy Blow-Up. A rövid emlékeztető a kvízkorban szükséges. Julio Cortazaré az alapnovella, igen, az eredetire rá sem lehet ismerni, a producer pedig: nem, nem Laurentiis, marhaság, hanem igen: Carlo Ponti.
Michelangelo Antonioni (1912-2007.)
A nagy, egybefüggő zöld felületeken átlépve beugrottam a 93. percbe, miért is ne, Antonioni is szereti az ilyesmit. Bírta, ha – szó szerint – beleestek a filmjébe, maga is úgy tett sokszor, mintha improvizálna, ezért külön élvezte, ha valaki nem az első snittől csatlakozott, hiszen ki tudja, mit csinált, hogyan készült a részvételre. Hemmings ebben a jelenetben a közelharcban megszerzett gitárcsonkot dobja el, mintegy a popkultúrával szakít, ami pont most kezdődött. Egy ugrás megint, a vége-teniszezős részre – tudják, persze, hogy tudják, hm -, amiről a filmklub után annyit vitatkoztunk. Végeredmény ma sincs, és nem lesz holnap se. Antonioni nem a zöld asztalnál újratárgyalható végeredményekben, hanem a lezárt részeredményekben hitt.
Van-e kedve valakinek egy Antonioni után még egy Bergmanhoz a gyász eme fájdalmasan szomorú, ám a mardong építésének mégis ünnepélyes pillanataiban? Mindenki azt hiszi, Bergman soha nem nevetett, de én láttam egyszer hahotázni Cannes-ban, Blue Pony volt a bár neve, talán. Bergman szabadidős volt éppen, nyilván nem a Suttogások és sikolyok járt a fejében. Az csak később, most jött el az ő életében, mert arról szól, amire mindenkinek készen kell lennie. Ennek a filmnek is lehet az alapszíne a vörös, ami a Nagyítás törtfehérjével szemben a rikító fehérrel párosul, és azt üzeni, hogy egyáltalán nem kell szentimentálisnak lenni, a halál nem ér annyit. A halál ironikus, annyira az, hogy nem is létezik.