Rajz: Szántói Krisztián
Hónapokig is eltartott, amíg egy részben külföldi tulajdonban lévő, Magyarországon működő közepes méretű vállalatnál kiderítették, hogy a veszteséges termelést mi okozza, és a problémát hogyan lehetne megoldani. A menedzsment azért „ügyetlenkedett” sokáig, mert a cég vezetésével a tulajdonos egy külföldi és egy magyar üzletembert közösen bízott meg, ők pedig egymás között próbálták tologatni a felelősséget. Egy, az esethez közel álló elemző szerint a közepes méretű vállalatokra jellemző, tipikus csapdahelyzetről volt szó. A statisztikák szerint ennél a cégméretnél a veszteséges vállalkozások közül a külföldi többségi tulajdonban lévők a menedzsment problémák miatt sokkal nagyobb mínuszokat kénytelenek elkönyvelni, mint a magyar hátterűek. Ám az érem másik oldala bőven ellensúlyozza ezt, ha ugyanis nyereségesen működik egy cég, akkor a külföldi kézben lévők sokkal nagyobb profitot érnek el, mint a magyarok.
STAGNÁLÓ ARÁNYOK. Az Ecostat által közzétett, 2005-ös adatok szerint Magyarországon összesen mintegy 5500 közepes vállalat működik. A szektornak az összesített GDP, illetve a foglalkoztatottak száma alapján egyaránt mintegy 20 százalékos a részesedése. Tehát minden ötödik magyar alkalmazott valamelyik középvállalatnál dolgozik, számuk meghaladja a 450 ezret. E mutatókat tekintve az európai középmezőnyben foglalunk helyet, és kívánatos lenne, hogy a GDP, illetve a foglalkoztatottság aránya is emelkedjen, de a százalékok már évek óta stagnálnak.
Méretes kérdések
LIMITEK
. A középvállalatok statisztikai besorolása az unióban egységes: a foglalkoztatottak számának 50 és 249 fő között, a nettó árbevételnek 7 és 50 millió euró között, a mérlegfőösszegnek pedig 5 és 43 millió euró között kell lennie.
BESOROLÁS. Ha egy cég bármelyik fenti mutatót túlteljesíti, akkor nagyvállalatnak számít. Ha viszont egy kisebb cég akár csak egyetlen feltétel alsó határát teljesíti, akkor középvállalati besorolást kap.
KIVÉTELEK. A középvállalati körbe a mutatóktól függetlenül nem tartoznak bele azok a cégek, amelyek – jegyzett tőke vagy szavazati jog alapján – külön-külön vagy együttesen 25 százaléknál nagyobb mértékben nagyvállalatok, az állam, vagy önkormányzatok birtokában vannak.
A magyar középvállalati kör szerkezetében és történelmi hagyományaiban is sokban különbözik a nyugat-európaitól. A hozzánk üzletileg közel álló Németországban és Ausztriában például a közepes cégek tipikusan olyan családi tulajdonban lévő vállalkozások, amelyek legalább több évtizedes múltra tekintenek vissza, egy-egy jól kidogozott, sajátos üzleti technológiát alkalmaznak, és meglehetősen stabil lábakon állnak. A nyugat-európai lakosság a magyarnál sokkal jobban támaszkodik a helyi középvállalatok termékeire és szolgáltatásaira. Nálunk még nem telhetett el annyi idő a rendszerváltás óta, hogy hasonló helyzet alakuljon ki. A legjobban teljesítők így jellemzően nem magyar családok, hanem kisebb-nagyobb külföldi cégek többségi tulajdonában vannak. Nagyon kevés példa akad arra, hogy ebben a cégméretben egy külföldi befektető kisebbségi résztulajdonnal rendelkezzen egy itteni társaságban. „Ez kissé meglepő, hiszen az európai integrációhoz nagy szükség lenne a vegyes tulajdonú vállalkozásokra, ugyanakkor az adatok arra is utalnak, hogy a magyar közepes vállalatok többnyire nem élnek a szakmai befektetők részleges bevonásával” – mondja Turi Ferenc, a Capitol Consulting Group ügyvezető partnere. Sokkal inkább a 100 százalékos magyar, vagy kizárólagos külföldi részesedés a jellemző.
A termelékenységben és hatékonyságban egyértelműen a külföldi hátterűeknek jobbak a mutatóik. Bár a nyereséges középvállalatok között több mint háromszor annyi magyar cég van, mint külföldi, utóbbiak 262 milliárd forint profitot termeltek 2005-ben, a magyarok viszont csupán 224 milliárdot. Mindezt úgy érik el a külföldi tulajdonosok, hogy összességében csak a középvállalati alkalmazotti kör 27 százalékát foglalkoztatják. A hatékonyságnak köszönhetően viszont az Ecostat adataiból az a beszédes tény is egyértelműen kiderült, hogy a külföldi hátterű közepes cégek kétszer akkora bért fizetnek a dolgozóiknak, mint a magyarok. „Egy nyugat-európai befektető általában azért tudja sokkal hatékonyabban felépíteni a magyarországi érdekeltségét, mert egy otthon már bevált üzleti receptet honosít meg nálunk, hozza a kész technológiát” – véli Turi Ferenc. Figyelemre méltó, hogy a külföldi kézben lévő legnagyobb forgalmú középvállalatok exportja viszonylag csekély, vagyis ezeket a nagyon hatékonyan működő társaságokat elsősorban a belső piaci kereslet kielégítésére alapítják. Ez kedvező az ország szempontjából, de a befektetőknek gyakran okoz problémát, hogy amikor már kinövik a magyar piacot, a fejlődésük megtorpan, mert nincsenek berendezkedve az exportra. A nyugaton bevált üzleti ötletet nincs értelme „visszaexportálni”, legfeljebb a régiós terjeszkedésben lehet fantázia.
Rajtunk múlik az ország sikere
Nagyrészt a középvállalatokon múlik, hogy hosszú távon stabil lesz-e a gazdaság. A középvállalatok ugyanis Magyarországra fókuszálva készítenek stratégiát, a multikét viszont elsősorban a nemzetközi konjunktúra befolyásolja. A kisvállalatok ugyanakkor még gyengék, ki vannak téve a sors szeszélyeinek. Az uniós definíció szerinti középvállalatok magyar viszonyok közt már nagynak számítanak, sok közöttük stabilan áll a lábán, sőt, innovációra is képes, így hosszú távon lehet rájuk számítani. Elsősorban a menedzsment minősége tesz különbséget közöttük. A Budapesti Corvinus Egyetemen végzett felmérés szerint a középvállalati vezetők általában már színvonalas szakmai ismeretekkel rendelkeznek. Ugyanakkor kockázatkerülők – ami persze magyarázható a környezet bizonytalanságával is -, és hiányosak a módszertani ismereteik, legyen szó akár informatikáról, akár teljesítménymérésről.
Fotó: Kalló Iván
Chikán Attila, a Corvinus Egyetem professzora szerint a gazdaságpolitikának elsősorban a középvállalatok számára kellene kedvező feltételeket teremteni, hiszen ezek a stabil gazdaság pillérei. Támogatni kellene a külpiacon való megjelenésüket, s növelni innovációs potenciáljukat – erre számos EU-konform mód van. Például intézményes kapcsolatot kellene teremteni az alap- és az alkalmazott kutatás, illetve az alkalmazott kutatás és a gyakorlat között. Nem tett jót, hogy a rendszerváltás óta számtalanszor átszervezték az ezt szolgáló intézményeket. Elkelne az innováció pénzügyi támogatása is, mert a kockázati tőkében még nincs meg a kellő bizalom. Baj, hogy nincs érdemi vezetőképzés – az egyetem csak az alapokat adja meg, de hiányzik a Nyugaton bevált 3-6 hetes, gyakorló vezetőkre fókuszáló, illetve a néhány napos, a legújabb fejleményeket felvázoló kurzus.
A professzor követendő példának tartja az olaszországi klasztereket, amelyekben az adott régióban, azonos szektorban dolgozó vállalatok mellett részt vesznek az önkormányzatok, tanácsadó cégek, kockázatitőke-társaságok, oktatási és kutatási intézmények. A St. Danielében működő sonkaklaszternek például húszegynéhány kis- és közepes vállalat a tagja, elsősorban a környezetvédelemben és a marketingben működnek együtt. Egy bútorklaszter középiskolát tart fenn, amelyben különös hangsúlyt fektetnek a designra. A székklaszter – amely azt állítja magáról, hogy a világ székeinek 2 százalékát állítja elő – laboratóriumot üzemeltet, amelyben mérik például a strapabírást, az éghetőséget, a kárpit fényérzékenységét, vagy hogy milyen kárt szenved, ha leöntik folyadékkal. Bár Olaszországban évszázados múltja van a céheknek, ez a kapcsolatrendszer a II. világháborúban szétzilálódott, s újra kellett építeni. Ebben fontos fejlődési fázis volt, hogy a kormány 2003-ban úgy döntött, bizonyos támogatásokat kizárólag a klasztereknek folyósít, ösztönözve az együttműködést. Chikán Attila szerint az uniós támogatások elköltésében hasonlóan kreatívnak kellene lennünk nekünk is.
VRANNAI KATALIN