Erről szól „A vígszínházi csata” című feledhető regénye, mely elképzelhetetlen mennyiségű kiadást ért meg a szocreál egyik főműveként. Kedélyes, nagyotmondó ember volt. Sok történet keringett róla. Az egyik úgy szólt, hogy a New York-palotában járván, melynek a rendszerváltásig minden emeletén különböző könyvkiadók és lapszerkesztőségek sorjáztak, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójánál tárgyalt, majd a Körútra néző ablakhoz lépve azt mondta: „Ezen az ablakon dobtam ki az utcára három német fasisztát 1945-ben!” Mit tesz Isten, az illetőnek félóra múlva dolga akadt egy másik igazgatóval két emelettel lejjebb, s ahogy belépett, Illés Béla, ezúttal egy Dohány utcára néző ablaknál, azt mesélte: „Látod, pont ezen az ablakon dobtam ki az utcára három német fasisztát 1945-ben!” A többi ablakról nem maradt fenn híradás.
Illés Béla találta fel Guszevet. Az 1849-ben hazánkba bevonuló cári sereg tisztjét, akinek magyarbarát tetteit ő kutatta fel és ő írta meg, dokumentumokkal alátámasztva. Végül kijárta, hogy a Sas utcát kereszteljék át Guszev utcává. Évtizedekig tapostuk a Guszev utca aszfaltját, mígnem kiderült, hogy a derék cári őrnagy soha nem is létezett, Illés Béla találmánya csupán. De már kínos lett volna visszakeresztelni, így Guszev emléke, mint a szovjet-magyar barátság előfutára, élt tovább.
Fotó: Kalló Iván
Most megint Sas utca a Sas utca. A méltán elfelejtett szerző akkor jutott eszembe, amikor múltkorában, ügyeinket intézvén, ebédidőben beültünk a párommal egy eddig még nem látott, új étterembe. Hol? A Sas utcában. És amíg az első fogásra várakoztunk, én felidéztem neki Illés Béla és a Guszev utca történetét. Mert ő is abszolút újszülött. (Lassan mindenki az lesz körülöttem, ez az őrjítő tapasztalatom.)
A hely neve, ahová betértünk: Dió. Nevéből ítélve ez olyan kis kuckós fészek lehet, gondoltuk, majd beléptünk egy kifejezetten pompőz étterembe. Nem proccos, de nagyon igényes, minden elem a belsőépítészt dicséri. A fekete falakon áttört fafaragás, nemes fából, ornamentikája a magyar szecessziót idézi. A boltíves mennyezet ó-arany, kecsesen modern csillárokkal. A belső falon oroszlánfejes díszkút, körülötte tükrökből és színes üveglapokból kompozíció „á la Vasarely”. Az asztalon megnyugtató damaszt szalvéta, semmi papírfecni. De miért Dió? Találgattunk. Ha mondjuk egy olasz turista meglátja a „Dió” feliratot, nyilván azonnal betér Istenhez vacsorázni, legfeljebb csodálkozik, hogy a magyarok az Istent hosszú ó-val írják. Vagy a szomszédos Bazilikából átugrik ide… De ne hülyéskedjünk, rendeljünk inkább!
Rokonszenves, hogy a nem éppen legolcsóbb kategóriába sorolható étlapnak van egy kis kétoldalas ebédbetétje, mely a régmúltra emlékeztet (zónaételek). Nyilván most is a környék hivatalnokainak szánva (mint régen), 1100 forintos finom, tisztes ételekkel, a mangalicaflekkentől a tojásos galuskáig, salátával (de jó is az!).
De mi többet akartunk markolni. A vonzó Dió-katonákból mi a kukoricás rösztit választottuk snidlinges tejföllel. Előételnek a lencsés búzakása juhtúrós vargányával csak azért nem kapja a legmagasabb kitüntetést, mert akkor mi marad a zsályás-birsalmás sütőtök krémlevesnek pirított tökmaggal. Mestermű. Utána tökmagos vajhal dukál, sáfrányos-fahéjas mézmártással, parajos kölessel, folyami rákkal, roston sült padlizsánnal. Remek, de legközelebb füstös libamellet eszem puszedlimártással, párolt búzával, áfonyás-káposztás rétessel. Eközben a párom tárkonyos kecskegidaragút majszolt tejfölös lángossal, sült-szalonnás párolt káposztával. Édességre sajnos nem maradt helyünk, pedig… no, majd legközelebb. Azt hiszem, Budapest egyik legjobb, legkarakteresebb éttermében jártunk.