Mindenesetre a titokzatos francia feuilletont, ami lapocska, levelecske jelentésű, a zsurnáliában és az irodalomban leváltotta.
Föjton, mondogatom a júniusi kánikulában, föjton, s arra gondolok, hogy már-már harminc éve utáljuk egymást ezzel a formátlan formával, ezzel a pár flekkes járókerettel. Bonyolult viszony a miénk, hisz’ nem színtiszta utálat, inkább valami mileszmár-jellegű jeges rémületbe torkolló ingerültség. Hát igen, utálom, míg meg nem írom, aztán elég jóban vagyok vele a következő leadásig.
Rajz: Tettamanti Béla
Úgynevezett tévéjegyzetekkel kezdődött a nyolcvanas évek elején, a tévé, műsorral vagy anélkül, nem volt egyéb, mint a szöveg médiuma, tényleg médium, semmi több, írás- és irónia-gyakorlatok Pécsett, a hajdani Dunántúli Naplóban. Aztán alkalmi tárcák következtek, megnyitók, előszók, literátori kismunkák, majd a hajdani, Dérczy Péter-féle Magyar Naplóban évekig írtam egy Se dobok, se trombiták című sorozatot, később egy fikarc címűt a Beszélőben és az Élet és Irodalomban – itt jegyzem meg, törökül a tárca: fikra, persze erről akkor fogalmam se volt -, volt aztán egy laza tolltartó jelzetű dolog szintén az ÉS-ben, ehhez képest ez a havi nyelvhús – mit mondjak, sétagalopp.
De hogy szeretek-e sétagaloppozni, máig nem tudom. Tán jó, de hogy szeretek-e?
Az első pár évben nagyjából kitanultam – nem, nem a műfaj, inkább a magam prózai szabályait. Kitapasztaltam és beláttam, hogy számomra minden a papíron dől el, nincs mit előre kigondolni, el kell kezdeni, bele kell vágni, aztán majd csak lesz valahogy. Előbb-utóbb lesz is. Megjegyzem, nem túl szerencsés ilyesmi nyegleségeket írni a saját rovatomban, egyáltalán profanizálni az írást, az irodalmat az olvasó előtt, de én nem „az” irodalomról, nem a kollégák irályáról beszélek, hanem kizárólag a magaméról, magamat profanizálom, ha. Nekem eléggé központi tapasztalatom, hogy az írás halálos komolysága, szentsége csupa-csupa komolytalanságból, profániából áll össze.
Káromkodásból a katedrális, s viszont.
Az, hogy „majd csak lesz valami”, azt is jelenti persze, hogy nem hagyhatom abba, mondván, nincs kedvem, nem jut az eszembe semmi, hisz’ leadás van, lapzárta van. Ígéret van, amit be kell tartani. Tehát addig ott ülök, addig dolgozom vele, rajta, magammal, míg be nem kattan, magától értetődő nem lesz, mintha világéletemben így és csak így akartam volna megírni.
Hajdan írógéppel nehezebb volt és egyszerűbb. Az első féloldal a színtiszta tapogatózás tere és ideje, a semmi körüljárása, a kétségbeesés, tétova karocskák a fehér papíron, topogás a szó szoros értelmében, aztán lassan fölrémlik valami lehetséges irány, akkor az ember új papírt fűz be, s gépeli újra elölről, most már némi sejtéssel, s tartva valami felé. A híg anyag, a nyelv kicsit sűrűsödik, akad valami szereplő, s ha van hős, van téma is, mely megcsinálja önmaga hangulatát, már-már a mondandót, s akkor az ember, konkrétan én: kezdi újra. Új papír és megint új, s egyszer csak végigírja, már csak azért is, hogy lássa a végét.
Akkor viszonylag megnyugszik, a hal feldobta magát, ott van a horgon, lehet befűzni új papírt, s átírni még néhányszor, hogy olyan legyen, mintha ott és akkor első fogalmazásból lenne „ilyen”. Nagyjából ez történik számítógéppel is. Bár itt könnyebb javítani, annyival nem kevesebb a ráfordított idő, hisz’, ráadásul, a fecseghetnéknek is ellen kell tartani. A tárca amúgy is szeret fecsegni…
Azzal kezdtem, hogy utálom és persze szeretem. Föjton háborúzunk, liezonba keveredünk, viszonyunk stabil és viharos. Hogy a tárca, mint olyan, hozzám hogy viszonyul, nem igazán tudom. Mikor kész, mikor azt mondjuk, hogy „kész”, akkor rábólint, megengedően morog és dünnyög, de ilyenkor, miközben dolgozom vele, illetve dolgozik velem, nagyon utál. Persze ilyenkor én is, aztán ha kész, rábólintok én is. Dünnyögök, morgok. De ezt nem kell tudni az olvasónak.