Barna Imre

– Először is arra kérem, értékelje a vasárnap zárult fesztivált.

– Úgy vélem, kiemelkedően jól sikerült a rendezvény, meg merem kockáztatni, hogy a könyvfesztiváli szereplések közül a legjobb évet zártuk.

– Nekem ez kevés. Kényeztetne valamiféle számokkal?

Fotó: Dömötör Csaba

– Nézze, egy nappal a zárás után forgalmat még nem tudok mondani. Ez az esemény különben sem a pénzről szól. A nevében is benne van: fesztivál, amely megmutatkozásra ad lehetőséget. Nekünk mint világirodalmi profillal rendelkező kiadónak ez a „karácsony”, szemben az élő magyar irodalom ünnepeként számon tartott könyvhéttel. Mi erre összpontosítjuk erőinket, itt próbáljuk megmutatni magunkat. Például azzal, hogy neves szerzőink közül néhányat idehívunk. Közülük járt már itt fesztivál-díszvendégként Günter Grass, Kertész Péter, Mario Vargas Llosa, Salman Rushdie és Slawomir Mrožek is.

– És ezúttal Umberto Eco. Nehéz volt idecsábítani?

– Közel egy évi munka van benne, de azt hiszem, ő sem bánta meg. Magyarországon Eco hallatlanul népszerű, amit mutat, hogy százméteres sor kígyózott a dedikálásán.

– A szerző fordítójaként, mondana valamit az írófejedelemről?

– Érdekes, hogy nem gondol íróként magára. Tanárként, tudósként jegyzi magát, aki azért írhat azt, amit akar, mert nem főfoglalkozásszerűen űzi a regényírást. A legszívesebben a katedrán áll, de korántsem egoista. Magam úgy ismerkedtem meg vele 1987-ben, hogy ösztöndíjasként elmentem egy szemiotika órájára a bolognai egyetemen. Aznap vendégelőadónak engedte át a katedrát, ő pedig az utolsó padban ült derűsen a diákjai között.

– Nehéz fordítani?

– Nehéz, bár, ha jobban belegondolok, jól lefordítani egy használati utasítást sem egyszerű feladat. Csak éppen unalmas, persze Ecót ellenben hálás. Komoly kaland belebújni a fejébe. Az általa teremtett világ, a könyveit jellemző szerepjáték fel kell, hogy lelkesítsen minden fordítót. Eco ráadásul számon tartja a fordításokat azokon a nyelveken is, amelyeken nem beszél.

– Ezt nem nagyon értem. Mással formáltat véleményt róla?

– Nem, vannak fordítói találkozók, amelyekre eljár, az ott elhangzó beszélgetésekből, a kérdésekből pedig már tud következtetni.

– Arról a közhelyről Ön mit gondol, hogy az internet megöli a könyvet?

– Szó sincs erről. A könyvnyomtatás feltalálása óta egyre többen olvasnak. Könyvtúltermelés van a világon. A könyváruházak polcai roskadoznak. Sokkal inkább az a helyzet, hogy az internet nélkül még kevesebben olvasnának. Magam nem vagyok szkeptikus; hiszem, hogy a könyv szerepét csak a könyv tudja tovább vinni. Évente nagyjából kétszáz címmel rukkolunk elő, úgy, hogy az Európának a nyolcvanas évek derekától, amióta piaci alapokon működik, nem volt ráfizetéses éve.

– Ha cége három legnépszerűbb könyvét kellene megemlítenie, melyikeket sorolná?

– Szabó Magda: Für Elise; Tolkien: A Gyűrűk Ura; Eco: A rózsa neve.

– Azt is elárulja, kinek a neve kapcsán csilingel a legjobban a kassza?

– Ami az Európa szerzőit illeti, Szabó Magdáéra, és persze, mondjuk, Stephen Kingére e tekintetben bizton lehet számítani.

– És Gárdonyira, akinek fő műve, az Egri csillagok lett Magyarország kedvenc könyve az emlékezetes tévés szavazáson? Ugye, Ön sem gondolja, hogy az Egri csillagok a valaha volt legjobb magyar irodalom?

– Nem rossz az. Az a tény, hogy a Harry Potter az élen végzett, számomra hitelesítette a szavazást.

– De egy sötét szoba sarkából nem Gárdonyira nyomta a szavazatokat?

– Nagyon drukkoltam Szerb Antal Utas és holdvilágának. Egy pár szavazatot, bevallhatom, oda osztottam. Olvasta?

– Olvastam és nyomasztónak találtam, úgyhogy nem szerettem.

– Különböző életszakaszokban kell kézbe venni. Vegye rá magát még egyszer, hátha ezúttal mást mondanak a betűk.