Meg bort hozni nagy demizsonokban karácsonykor a széles rokonságnak, barátoknak. A sok zötykölődéstől gyakran megtört a bor, mire Pestre értem vele, pedig a pincében szőke volt még, magyaráztam mindenkinek, aki kegyes jóindulattal elfogadta vérrel-verejtékkel felszállított boromat.
A szigligeti alkotóházba – egykori Esterházy-kastély – kéthetes turnusokban érkeztek az írók, fordítók, akik programszerűen iktatták ottlétük idejére a kedélyes pinceszert Görgeynél. Alig abszolváltam az egyik turnust, már jött a másik. Na már most, aki még nem tartott a vállán, borospincében órákig ácsorogva, pincehideg borral teli hébért (lopót), mutatóujja bögyével tapasztva be a hébér csövét, hogy amint az egyik vendég pohara kiürül, nyomban belezubogtassa az utánpótlást – az nem tudja, milyen egy sarkvidéki jéghegyet a mutatóujjunkkal visszatartani, nehogy elinduljon. Később meg kellett válnom a csodás Tusculanumtól, de nekem harminc év után is reumás a mutatóujjam.
Fotó: Kalló Iván
Amikor az első saját szüretelés után két hordónyi mustot be akartam adni a badacsonyi állami pincébe, megmérték a must fokát, aztán jóindulatúan azt mondták: vigyem szépen vissza, rakjak bele ennyi meg ennyi kristálycukrot, utána szóba állnak velem. Ilyen állapotban volt a szegény magyar bor akkoriban. És innét kellett visszavarázsolnia tiszteletreméltó, kiváló borász pioníroknak az elmúlt két évtizedben. Imponáló sikerrel. Kalapot kell emelni következetes elszántságuk láttán. De amikor jó pár éve egy nagy német importőrrel beszélgetve felhívtam a figyelmét, hogy a magyar bor röneszánszát éli, azt mondta: tudja, de valahányszor megtetszik neki egy borunk és rendelne belőle jókora mennyiséget, kiderül, hogy ennek csak kis töredéke létezik. Azzal pedig ő nem tud mit kezdeni.
A jelek szerint erre az anomáliára talált megoldást az egri Monarchia nevű nemzetközi borászat, neves szakemberek összefogásával. Ha ugyan jól értettem azon a pompás bemutató vacsorán, melyet a Fortuna utcai méltán nagyhírű Pierrot Étteremben rendeztek. Borkavalkád és ételköltészet szövetkezett, rafinált hozzáértéssel korcsolyáztatva a nagyszerű borokat a hozzájuk komponált fogásokon. A Pierrot konyhájáról köztudott, hogy a legjobbak közé tartozik, de ez alkalommal a chéf különlegesen kitett magáért. Köszöntő italként a Magyarországon kevéssé becsült Zöld Veltelinit kínálták. Én nagyon szeretem gyümölcsös frissessége miatt, olyan, mint orchideák és amarillisek között egy mezei virágcsokor. Elégedetten vettem tudomásul, hogy egy ilyen előkelő bortársaság is becsüli. A rostonsült Szent Péter halfilé Chardonnay habbal, tejszínes parajágyon könnyű volt és omlatag, természetesen Monarchia Egri Chardonnay-val (2004) öntözve. A Chardonnay elég „általános” bor, de ez izgalmasabb, fűszeresebb az átlagnál. Következett egy rafinált, kacsával és vargányával töltött ravioli rozmaringmártással, fantasztikusan illett hozzá a 2005-ös Monarchia Rosé Art, valóságos „gyümölcskosár”, ahogy a tudós szóvivő bemutatta. Roston sült libamáj követte alma és lilahagyma chutney-val: finom ízek, de a máj az én ízlésemnek túl nyers maradt, 2003-as Rhapsody in Red társult hozzá.
Következett a vacsora csúcspontja, étekben is, borban is. Bélszín kucsmagombamártással, szarvasgombás burgonyafánkkal. Ilyen vastag bélszínt ilyen puhára pácolva-aromásítva tán még sosem ettem. A 2003-as Nimród III. Cuvée pedig igazi mestermű, ahogy elmondták, a világ legnagyobb vöröseihez kíván társulni. (Nagy díjak birtokosa.) Élmény kortyolgatni, de amikor kiderült, hogy összesen 1500 palack készült belőle, elakadt a torkomon a korty egy pillanatra. Végül a pisztáciás grillázzsal töltött csokiraviolihoz a kései szüretelésű Tokaji Furmint a Demeter-pincéből méltó befejezése volt a mesterszakács és a nagy borok ünnepi találkozójának.