Szerbiában a választások eredménye lehetőséget ad nyugatbarát koalíciós kormány megalakítására – ez volt a Financial Times hathasábos címe január 22-én, a választásokat követő reggelen. Hasonló címeket közölt a világ több vezető lapja. A derűlátás, optimizmus, bár illúziónak bizonyult, mégis érthető volt. Elsősorban azért, mert a várakozással ellentétben az elvakult nacionalizmus fő ereje, a Radikális Párt (SRS) nem tudott elsöprő győzelmet aratni. Így is a legerősebb formáció maradt, de támogatottsága (28,5 százalék) az előző választásokhoz képest csökkent. Mandátumszáma a 250 tagú képviselőházban lényegében nem változott (80-ról 81-re nőtt).
Gömöri Endre, újságíró
ELTOLÓDÁS EURÓPA FELÉ. Az optimizmus másik, talán fontosabb oka, hogy megváltoztak az arányok a két középpárt, a Kostunica miniszterelnök vezette „mérsékelt nacionalista” Szerb Demokrata Párt (DSS) és Borisz Tadics államfő nyitottabb, „európaibb” Demokrata Pártja (DS) között. Az előző parlamentben a mandátumokat tekintve 53:34 arányban Kostunica volt az erősebb, most Tadics oldalára billent a mérleg. A DS – amely eredetileg a 2003-ban meggyilkolt Zoran Gyingyics nemzeti liberális kormányfő pártja volt -, most 65 mandátumhoz jutott, szemben Kostunica és párthívei 47 helyével.
A Balkánon azonban a racionális dolgok is irracionálissá torzulhatnak. Az európai integráció felé vonzódó politikai áramlat megerősödni látszik Szerbiában – de ez egyben meg is nehezíti egy „nyugatbarát” koalíció létrehozását. Kostunica és Tadics pártja egyaránt az Európai Unió előszobájába igyekezne. Csak éppen (az Economist belgrádi tudósítóját idézve) „a szerbek Európára már szavaztak, de Koszovóra még nem”.
Nem is tehették. A választás január 21-én volt. Martti Ahtisaari finn ex-elnök, a Koszovó jövőjére vonatkozó ajánlások kidolgozására hivatott ENSZ különmegbízott azonban az előzetes menetrend szerint csak 26-án ismertethette tervét Bécsben az amerikai, brit, német, francia, olasz és orosz összetételű, hathatalmi „kapcsolattartó csoporttal” (Contact Group). Erre a sajátos időzítésre azért került sor, mert Moszkva ragaszkodott ahhoz, hogy Ahtisaari csak a szerbiai választások után hozza nyilvánosságra javaslatát.
A Kreml azért választhatta ezt a taktikát, mert a finn politikus 2006 eleje óta tartó bécsi megbeszélésein világos és mereven ellentétes frontok alakultak ki: 1. A Kostunica-kormány januárban beemelte a szerb alkotmányba azt a tézist, hogy Koszovó tartomány Szerbia „elidegeníthetetlen része”.
2. A 90 százalékban albán többségű, és 1999 óta az ENSZ által irányított Koszovó miniszterelnöke, Agim Ceku válaszként megismételte, hogy Koszovó függetlenséget akar, s „illúzió, hogy valaha is újra Szerbia része legyen”. 3. A Contact Group tagjai közül csak az oroszok állnak a szerbek oldalán, a többi öt a függetlenséget támogatja. 4. Feltételezhető, hogy Moszkva a radikálisok és Kostunica jobb választási eredményétől pozíciójának erősödését várta, ezért igényelte, hogy az Ahtisaari-jelentés ismertetését halasszák a választások utáni időpontra.
Ilyen előzmények után a finn államférfi a várakozásnak megfelelően olyan tervet közölt, amely a „függetlenség” szót nem említi – de az orosz igényekkel szemben mégis elindítja Koszovót a függetlenség felé. E szerint Koszovó államközi szerződéseket köthet, beléphet az ENSZ-be és más nemzetközi szervezetekbe (Világbank, IMF). Ha a tervet a Biztonsági Tanács jóváhagyja, más államok is elismerhetik Koszovót mint az ENSZ tagját. A javaslat hangsúlyozza, hogy biztosítani kell a szerb kisebbség jogait, beleértve a kettős állampolgárság és a közvetlen belgrádi kapcsolat lehetőségét. S végül: Koszovó továbbra is ENSZ-felügyelet alatt áll majd – a misszió megsemmisíthet törvényeket, elbocsáthat helyi vezetőket -, s a NATO-erők is Koszovóban maradnak.
Az Ahtisaari-jelentés elmélyítette a szakadékot Moszkva és a Contact Group többi tagja között. Az oroszok tovább halogatnak. Most az új szerb kormány hivatalba lépéséig vitatnák tovább a Koszovó-problémát. Ez több hónapot is igénybe vehet.
ÚJ KONFLIKTUSOK VESZÉLYE. A félre nem érthető Moszkva-Belgrád összjátéktól függetlenül a Koszovó-kérdés komoly konfliktusok veszélyét rejti magában. Világpolitikai szinten az a kérdés, mi történik, ha Moszkva a Biztonsági Tanácsban vétót emel, és így blokkolja az egész folyamatot. Regionális szinten pedig az, hogy mi történik, ha a Balkán közepén mégis létrejön egy második albán állam. És ha létrejön, akkor mi lesz, ha a független Albánia és a független albán Koszovó később egyesülni akar? És ha válaszként a Belgráddal mindig lojális Boszniai Szerb Köztársaság „visszatér” Szerbiához? És ha így lesz, akkor hogyan reagál Bosznia felosztásának másik főszereplője, Horvátország?
Vajon a magyar diplomácia feltette már magának ezeket a kérdéseket? Félek, hogy nem. Pedig Bosznia-Hercegovina mellett mi vagyunk a térség egyetlen országa, amelynek a horvátokkal és a szerbekkel is közös határa van. Igaz, Albániával, meg Koszovóval nincs. De ez nem mentség.