Alaposan belecsapott a lecsóba a hatóság, amikor ilyen merész döntést hozott – így kommentálta az egyik elmarasztalt biztosító ügyvédje a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) tavaly év végi határozatát, amellyel összesen csaknem 6,8 milliárd forintra büntetett meg öt biztosítót, alkuszt, illetve a gépjármű-márkakereskedők szövetségét (lásd a táblázatot). E rekordbírság hivatott elégtételt szolgáltatni azoknak – s ilyenek nem kevesen voltak -, akik évek óta egybehangzóan állították: megengedhetetlen, ami az autóbiztosítási piacon folyik (Figyelő, 2006/43. szám).
A GVH Versenytanácsa bizonyítva látja, hogy a szegmens két legnagyobb szereplője, az Allianz Hungária Biztosító (AHB) és a Generali-Providencia (G-P) évente előre megállapodott a márkakereskedőkkel abban, hogy a többi piaci szereplőnél magasabb javítói óradíjat fizetnek a ma már elsősorban a javításokból élő autókereskedőknek. Cserébe viszont elvárták, hogy azok minél több biztosításukat adják el az autóvásárlóknak. Ezzel pedig „korlátozták más biztosítók hozzáférését ehhez a biztosításértékesítési csatornához”. Az utóbbiaknak csak a rossz jutott: a magasabb óradíjat ők is kénytelenek voltak megfizetni, ám termékeiket nem részesítették előnyben, sőt, némelyikük a márkakereskedőknél egyáltalán nem tudott biztosítást eladni.
BÍRÓSÁGI SZAKASZ. Az ítélet még nem jogerős, a vitát a jogászok folytatják majd a bíróságon, így egy-két éven belül aligha várható, hogy a versenyhivatal határozata jogerőre emelkedik. Az elmarasztaltak meg vannak győződve róla, hogy az ő álláspontjuk a helyes, s bár még nem kapták kézhez a GVH határozatát, azt már tudják, hogy perelni fognak. Fejes Gábor, a Rein és társai Freshfields Bruckhaus Deringer ügyvédi iroda ügyvédje győzelemként értékeli, hogy a GVH-t sikerült meggyőzni: az AHB és a G-P között nem létezett „horizontális” és a javítói díjakat magasan tartó megállapodás. A hatóság ejtette a Magyar Biztosítók Szövetsége (Mabisz) elleni gyanút is, miszerint a biztosítók szakmai szervezetükben dugták volna össze fejüket, s állapodtak volna meg az egységes díjakról. A G-P védője szerint a GVH ebben az esetben olyan döntést hozott, mint egy orvos, aki ha fáj a páciens ujja, akkor az egyszerűség kedvéért tövig levágja a karját. „A versenyjogban fontos figyelembe vennünk a piaci súly megítélésénél a 30 százalékos határt. Így jogilag nem vehető egy kalap alá az 50 százalékos piaci részesedéssel rendelkező AHB és a 20 százalék körüli részt kihasító G-P” – fejtegeti az ügyvéd. Egy másik jogi szakember szerint – az „arisztotelészi kiegyenlítő igazság nevében” – nem mindegy, hogy egy exkluzív szerződést egy kis piaci szereplő, vagy egy nagy súlyt képviselő köt meg.
Az AHB-nél ezzel szemben azt állítják, ügyfeleiket nem érte kár. Az eljárás során – így az érvelés – bizonyították, hogy az általuk elfogadott óradíjak megfelelnek a piacon kialakultaknak, díjaik reálértéken csökkentek, mivel a fogyasztóknak többletszolgáltatást adtak, és a javítópartnerek „gyorsabban és jobb minőségű” szolgáltatást nyújtottak. Sőt, emlékeznek rá, hogy 1999-ben az Autójavítók és Autókereskedők Szakszövetsége, majd egy autójavító cég éppen azért perelte be őket, amit most a GVH elvárna tőlük, nevezetesen, hogy túl alacsonyan akarták tartani az óradíjakat.
Zavodnyik József, a Versenytanács tagja viszont állítja, a jókora szekrényt megtöltő iratanyag egyértelműen bizonyítja, hogy az autósoknak nem tisztességes piaci verseny következtében kellett magasabb rezsióradíjakat fizetniük. A magasabb díj miatt drágábban mérték a biztosítást, de emellett közvetlen kár is érte a biztosítottakat. Egy casco-szerződés ugyanis minden esetben tartalmaz – akár több 100 ezer forintos – önrészt is, s így a saját zsebből fizetendő költségtételt is a mesterségesen magasan tartott rezsióradíjjal számolták ki. Zavodnyik szerint mindez piacelemzéssel is kimutatható. Mivel lenne egyébként magyarázható, hogy az elmarasztalt két biztosító az év végi kampányban rendre veszített piaci részesedéséből, év közben, a márkakereskedések jóvoltából azonban kompenzálni tudta az elvesztett szerződéseket?
CÉLJUTALÉKOK. Ugyanígy vélekedik az egyik, a Figyelőnek név nélkül nyilatkozó, a vizsgálatban nem érintett alkuszcég vezetője is. Szerinte a piaci folyamatokból pontosan levezethető, hogy az ügyfélérdekek képviseletére és a verseny generálására felesküdött három alkusz (az Opel, a Peugeot és a Porsche biztosítási brókercégek) nem tártak megfelelő választékot a betévedő ügyfelek elé. Feltehetően annak a cégnek a biztosítását „tették legfelülre”, amelytől a legmagasabb jutalékot remélték. A GVH szerint a két biztosító az alkuszok díjazásánál sávosan kialakított céljutalékot alkalmazott. Vagyis a versenytörvényt megsértve azt mondták: minél több biztosítást adsz el, annál magasabb lesz a jutalékod. Ebben a pillanatban pedig az alkusz már nem abban lesz érdekelt – ami pedig a biztosítási törvény szerint a dolga lenne -, hogy az ügyfél érdekében, a számára legkedvezőbb biztosítást megtalálja, hanem abban, hogy azét adja el, aki a legtöbbet fizeti érte. A GVH-tól származó információink szerint a márkakereskedések 2-4 biztosító ajánlatát terítették ki az autóvásárlók elé, ami pedig elég sovány választék ahhoz képest, hogy a piac ma már 13 szereplős.
„Az alkuszi céljutalék versenyjogilag nem megengedhető” – állítják a GVH-nál. Zavodnyik szerint a biztosítási alkusznak lényeges szerepe van a verseny generálásában, s maga a verseny és az ügyfélérdekek képviselete sérülhet, ha megállapodásban rögzítik, hogy az adott biztosító felé több szerződést értékesítő brókernek magasabb jutalék üti a markát. Az AHB ezzel szemben – lapunkhoz eljuttatott álláspontja szerint – azt állítja: a céljutalék általános gyakorlat a magyar biztosítási piacon, s „a teljesítmény elismerése helyes és piacösztönző eljárás”.
Az a 2,5 millió autós azonban, aki az érintett cégekkel kötött biztosítást, valószínűleg akkor sem számíthatna kártérítésre, ha bebizonyosodna, hogy az utóbbi években a szükségesnél magasabb díjat kellett fizetniük. „Ehhez ugyanis négy feltételnek kellene teljesülnie” – hívta fel rá a figyelmet Kovács Kázmér ügyvéd. Jelesül: be kell tudni bizonyítani a jogellenes magatartást, illetve a károkozás tényét, ki kell mutatni a kettő közötti ok-okozati összefüggést, s végül meg kell tudni határozni a kárigényt is.