Globális sivatag

Jelenet a filmből. Fotó: RedDot/Corbis

Az amerikai turista a buszon meglőtt feleségét az arab falu egy viskójában helyezi el, a mentőautóra várva. A bébiszitter, mivel nem tudja kire bízni az amerikai kisgyerekeket, magával viszi őket Mexikóba a fia esküvőjére. A süketnéma, zárkózott japán tinédzsernek ritka rossz napja van – fejébe veszi, hogy ma már végre megszabadul a szüzességétől, vagy kiugrik az ablakon. A hibák újabb rossz döntéseket hoznak magukkal, a következmények egyre nyomasztóbbak, közben a szálak összeérnek, a négy különböző történet lassan egymáshoz kapcsolódik. Ami közös: a nyomorúság, a tehetetlenség.

Sivatag az élet – sugallja a mexikói rendező, Inárritu harmadik filmje, a Bábel. Mindegy, hogy a hősök az amerikai-mexikói határ délibábos pusztaságán tévelyegnek szomjasan, vagy a marokkói viskóban várják a soha meg nem érkező mentőautót – de persze sivatag Tokió is, felhőkarcolóival, fényeivel, a tömeggel, a high-tech szórakozóhelyek magányával.

A Golden Globe-on a legjobb film díját elhozó (és az Oscaron is jelölt) mozi egyszerre közhelyesen aktuális és torokszorító. Gyönyörűek a képek, már ha tudunk figyelni rájuk, miközben aggódunk az egyre nagyobb csávába került szereplőkért. Tökéletesre csiszoltak az átkötések a négy történetszál között. Félrevezető viszont a cím, ami azt sugallná, hogy nem értjük meg egymást. Bár a filmben a japán jelnyelvvel együtt összesen hét nyelven szólalnak meg a szereplők, a problémák zöme mégsem kommunikációs természetű. A Bábel hibái dacára is elgondolkodtató, nyomasztó, realisztikus vízió. Aki a moziból nézi, az feltehetően a világ szerencsésebb felébe tartozik.

Bábel (Babel) › Színes amerikai filmdráma, 142 perc › Rendező: Alejandro González Inárritu › Szereplők: Cate Blanchett, Brad Pitt, Gael García Bernal