Ez Németország nagy pillanata – e lelkes szavakkal üdvözölte William Drozdiak, a német kapcsolatokkal foglalkozó amerikai non-profit szervezet, az American Council on Germany elnöke azt, hogy 2007 első felében a német kormányfő, a kereszténydemokrata Angela Merkel, a szociáldemokratákkal kötött nagykoalíció vezetője tölti be az Európai Unió soros elnöki tisztségét. A lelkendezés annyiban meglepő, hogy az immár 27 tagállamot számláló EU adminisztrációjának rutinlépéséről van szó: a hathónaponként esedékes váltás menetében egyszerűen most került sorra Németország.
Mégis, jó oka van annak, hogy nem a szokásos közöny fogadta Merkel fellépését az unió élén. A felfokozott érdeklődést elsősorban az magyarázza, hogy az EU három vezető országa közül kettőben biztosan vezetőváltásra kerül sor. Merkel elnöki időszakában derül majd ki, hogy a szocialista Ségolène Royal, vagy a konzervatív Nicolas Sarkozy lesz-e az Elysée, a francia elnöki palota lakója. Az sem lehetetlen, hogy már e félévben távozik a színről Blair brit kormányfő, hogy átadja helyét kijelölt utódjának, Brown pénzügyminiszternek. Az év végére csak Merkel marad állva az unió mai (Chirac-Blair-Merkel) triumvirátusából.
Gömöri Endre, újságíró
IRÁNYÍT, VAGY CSAK BEFOLYÁSOL? A francia váltásnak különös jelentősége van. Évtizedeken keresztül a francia-német páros határozta meg az unió politikáját. Pontosabban: a német egység megszületéséig – amely ellen Mitterand francia elnök annak idején elkeseredett és eredménytelen harcot vívott – a németek „hátán” a franciák. (Ezt tükrözték az olyan megjegyzések, hogy „német motor francia kormánnyal”, vagy brutálisabban: „francia zsoké német lovon”.) Párizs privilegizált helyzetének az egységes Németország létrejötte véget vetett ugyan, de Schrödert és Chiracot mégis összekapcsolta az euró, a mind nehezebben finanszírozható jóléti állammodell, külpolitikában pedig az iraki háború bírálata. Blair mindhárom ügyben más úton járt.
Merkel első gesztusaival máris jelezte: meggyőződése szerint elsősorban Németország képes arra, hogy az egész unió politikáját befolyásolja – és ezért akár konfliktusokat is hajlandó vállalni. Így mandátuma központi céljává nyilvánította a 2005-ben a franciák és hollandok által elutasított EU-alkotmány azóta is stagnáló ügyének napirendre tűzését. El akar indítani egy olyan folyamatot a következő hat hónapban, amelynek eredményeképpen az EU „2009-ig írott alkotmányt kap”. London nyomban közölte: az alkotmányt úgy kell módosítani, hogy azt parlamenti szavazással is ratifikálni lehessen, miután egy brit népszavazás bizonyosan elutasítaná. Ezzel szemben Royal, a francia szocialista elnökjelölt új népszavazást akar, viszont „szociálisabb alkotmány szöveget” is javasol. Ilyen módosítás azonban mind Brown, mind (az új népszavazástól is húzódozó) Sarkozy számára elfogadhatatlan.
Mindenesetre Merkel kezét vélik látni az alkotmány ratifikálásán már túl lévő 18 tagállam eheti madridi találkozója mögött, amelynek feladata: fokozni a nyomást Párizsra és Londonra. Merkel üzenete: „történelmi kudarc”, ha az alkotmányt az EU a jelenlegi formájában nem emeli törvényre, „és addig nem lehet szó új tagok felvételéről sem”.
OROSZ ÉS AMERIKAI VISZONY. Bármit hozzon is a jövő, az alkotmány újrakezdődő vitája azt is eldönti majd, hogy Merkel Németországa vezeti-e az uniót – vagy csak befolyásolja. A kancellárnak van még két „nagy pillanata”. Mindkettő az EU-n kívüli német kapcsolatrendszert határozza meg. Lényegük az, hogy Merkel mind orosz, mind amerikai viszonylatban szakít Schröder külpolitikai örökségével.
Putyin orosz elnökhöz Schrödert olyan baráti kapcsolat fűzte, amelynek volt bizonyos politikai értéke Berlin számára. A viszony egészségtelen mellékterméke volt azonban az ex-kancellár „betagozódása” a Gazprom gépezetébe: szerepe a közvetlen orosz-német gázcsővezeték építésének felső irányításában. Merkel racionális alapra igazította vissza ezt a kapcsolatot. Amikor Schröder emlékiratában Putyint „hibátlan demokratának” nevezte, Merkel így reagált: „Ezt nem mondanám, én azt a kifejezést használom, hogy stratégiai partnerei vagyunk Oroszországnak.”
Az orosz kapcsolat ilyen értelmű felülvizsgálása megkönnyítette a bizalmi viszony helyreállítását Washingtonnal, különös tekintettel arra, hogy a francia elnökválasztás és Blair távozása miatt az amerikai diplomácia bizonytalannak érzi brit és francia kapcsolatainak közvetlen jövőjét. Az új helyzetet tükrözik Kurt Volker, az „európai és eurázsiai” ügyekért felelős amerikai külügyi államtitkár-helyettes szavai: „Pillanatnyilag Angela Merkel a nagy európai játékos. A Bush-kormányzat őt tartja annak a kulcsszemélyiségnek, akin keresztül párbeszédet folytathat az Európai Unióval.”
Íme: a németek – és Angela Merkel kancellár – nagy pillanatai. A kérdés már csak az, ezek a pillanatok tovább tartanak-e hat hónapnál.