A téma szakértői szerint üdvös lenne, ha az oktatáspolitika nem próbálná részletesen szabályozni a szakmai összetételt, hanem inkább arra koncentrálna, hogy mindenki elsajátítsa a boldoguláshoz szükséges alapkészségeket.
Az oktatáspolitikusoknál általában jobb döntéseket hoznak (hoznának) azok, akik számára a tét a saját sorsuk.
Közmegegyezés van kialakulóban arról, hogy mi a magyar oktatás egyik legfontosabb problémája, s mi a teendő: az oktatás „nem felel meg a munkaerő-piac elvárásainak”, ezért a középfokú szakképző oktatást és a felsőoktatást „össze kell hangolni” az igényekkel. A felsőoktatásban túlképzés, a szakmunkásoktatásban alulképzés van. Egy napilap cikke szerint „Magyarországon ma a feje tetején áll a képzettségi piramis: az alapot alkotó szakmunkások számának kellene a legnagyobbnak lennie, fölöttük a technikusok, a csúcson pedig a diplomás munkavállalók állnának. Ez ma nálunk lényegében fordítva van” (Napi Gazdaság, 2006. augusztus 4.). Állítólag nagy baj van az oktatás szakmai összetételével is. Mint olvasható, „a diákok egyszerűen nem veszik figyelembe a munkaerőpiac igényeit, továbbra is az elosztói szakmák – jogász, közgazdász – népszerűek, holott ilyen diplomával egyre nehezebb elhelyezkedni. Viszont a kívánatosnál kevesebben jelentkeznek azokra a termelői szakokra (…), amelyek elvégzése után jó eséllyel találnának maguknak jó állást” (HVG, 2006. augusztus 4.). Mindez nemcsak a sajtóban hangzik el nap mint nap, hanem része lett a reformprogramoknak is. Ezek szerint a felsőoktatásban csökkenteni kell a létszámot, főleg a jogász-, bölcsész-, agrár- és pedagógusképzésben, növelni kell viszont a műszaki, természettudományi és orvosképzésben. Továbbá: a középfokú szakképzésben előrehozták és növelték a szakmai képzés súlyát, és az irányítás – a munkaerő-piaci igények jobb képviselete érdekében – átkerült a Szociális és Munkaügyi Minisztérium felügyelete alá. Vajon egy jobb minőségű oktatás irányába mutatnak-e ezek a lépések?
Kétségtelen, a hazai oktatási rendszerrel nagy bajok vannak. Nagymértékben e bajoknak tudható be az alacsony foglalkoztatás, a lehetségesnél lassabb gazdasági növekedés, és a társadalmi szempontból igazságtalan egyenlőtlenségek konzerválódása. Az oktatásból kilépők jelentős része valóban nem rendelkezik a munkaerőpiac által igényelt készségekkel és képességekkel, és mélyreható reformok nélkül ez a jövőben sem lesz másképpen. A kurrens reformprogramok sok valódi problémát is felsorolnak, és a javasolt intézkedések egy része helyénvaló is. Sokan azonban meghatározott szakképzettséget értenek a munkaerőpiac által igényelt készségeken és képességeken, a bajok okát ezért a szakmai összetételben látják. Ha valaki emellett még az állami tervezés sikerességében is hisz, könnyen eljut a logikus következtetéséhez: a képzési struktúrát – központi naturális tervezés útján – össze kell hangolni a valahogyan meghatározott munkaerő-piaci igényekkel.
SIKERTELEN TERVEZÉS. Mindez azonban teljesen megalapozatlan. A magyar oktatási rendszerben a fő gondot nem a túlképzés, és nem is a szakmastruktúra összetétele jelenti. Az állami naturális tervezés pedig szintén nem túl sikeres. Így a javasolt intézkedések is hibásak, de legalábbis feleslegesek, ráadásul elterelik a figyelmet és az erőforrásokat a valóban szükséges reformokról.
A hazai közbeszédben a túl- illetve alulképzésre önmagában bizonyítéknak tekintik az érettségizettek és diplomások számának növekedését, illetve a szakmunkások számának csökkenését. Íme két példa: „Jelenleg 60 ezren tanulnak szakképző iskolában, a kilencvenes évek elején még 150 ezer diákra számíthatott a munkaerőpiac. (…) ha nem sikerül megállítani a kedvezőtlen beiskolázási folyamatot – hat-nyolc év múlva 350 ezer szakképzett munkás hiányával kell megbirkóznia a gazdaságnak” (Népszabadság, 2006. augusztus 17.). „Ma a felsőoktatást túlképzés jellemzi (…). 1990-ben a 18-23 éves korosztály 13 százaléka tanult a felsőoktatásban, ma 43 százalékuk” (Magyar Rektori Konferencia ülése, EducatioPress 2006. október 5.).
Ilyen következtetéseket azonban csak abban az esetben lehet levonni, ha a munkaerő-piaci kereslet változatlan. Magyarországon azonban a kereslet azonos irányban, sőt nagyobb mértékben változott, mint a kínálat. Minden rendelkezésre álló adat a túlképzés fikciója ellen szól. A fiatal felsőfokú végzettségűek bére folyamatosan és számottevő mértékben nőtt, a szakmunkásoké pedig stagnált, vagy kismértékben csökkent. A munkanélküli ráták idősora sem utal túlképzésre: az állástalanok aránya a diplomások között mindig jóval kisebb volt, mint a kevésbé iskolázott tömegek körében, és a különbség nem csökken tendenciaszerűen (lásd a grafikonokat). Mindez azt mutatja, hogy Magyarországon a rendszerváltás után megugrott a diplomás munkaerő iránti kereslet, miközben a szakmunkások iránti kereslet egyáltalán nem nőtt. A továbbtanulók és családjaik mindezt felismerték, az intézmények pedig – a mindenkori kormányzatok ösztönzésére reagálva – felszívták a tanulni vágyók tömegeit. A gyors oktatási expanzió nem járt, nem járhatott együtt a színvonal emelkedésével, vagy akár csak szinten tartásával. Az intézmények ugyanis jóval több (és értelemszerűen átlagosan kevésbé jó képességű) diákot próbáltak oktatni jórészt változatlan infrastruktúra, oktatói gárda és oktatási módszerek mellett. Mégis, a friss diplomásokat a piac nemcsak felszívta, de az átlaghoz képest magasabb bért is adott nekik.
A túlképzés miatt aggódóknak bizonyos értelemben persze igazuk van: ez a folyamat nem tarthat örökké. A diplomások munkaerő-piaci esélyeit egy idő után valóban be fogja határolni képzésük sokszor igen alacsony színvonala. Erre azonban nem az a megoldás, hogy visszafogjuk a felsőfokú képzést: a színvonal emelését kell ösztönözni.
Szakok szerinti bontásban sem lehet túlképzésre következtetni a megnövekedett létszámból, mégis sokszor halljuk-olvassuk ezt is. „Magyarországon az elmúlt 15 évben a társadalomtudományok területén a hallgatói létszám mintegy tízszeresére, a gazdasági és a jogi területeken nyolcszorosára emelkedett, ettől jelentősen elmaradt a műszaki és a természettudományi terület, itt mindössze 2,8-szorosára nőtt a létszám. Ezért az oktatási reform változtat a szakok arányán…” (www.nepszava.hu, 2006. júni-
us 2.). A valódi kérdés természetesen itt is az, hogy miként változott egymáshoz képest a kereslet és a kínálat. Erről megfelelő adatgyűjtések, adatok híján keveset tudhatunk, amit viszont tudunk, az nem támasztja alá az iménti idézetet. Éppen ellenkezőleg: a közgazdasági és jogi diplomások az átlagosnál jobb, a természettudományos és műszaki főiskolai végzettségűek az átlagosnál rosszabb lehetőségekre számíthatnak. A fiatalok várható sikerességük miatt választják oly nagy számban a gazdasági és jogi képzéseket, nem divathóbortból.
MUNKAERŐ-PIACI ESÉLYEK. A felsőoktatás ráadásul általában nem egyetlen foglalkozásra készít fel. Pedagógus végzettséggel például nem csak tanár lehet belőlünk, hanem üzletkötő, biztosítási ügynök, újságíró vagy akár oktatási miniszter. Ha a végzetteknek jó munkaerő-piaci esélyeik vannak, akkor nem világos, hogy milyen alapon beszélhetünk egyes szakokon túlképzésről. A képzési struktúrának vannak torzulásai, ám ezek mögött az oktatáspolitika korlátozó intézkedései, nem pedig a fiatalok rossz döntései állnak. A részletes keretszámok miatt sokan először olyan szakon kénytelenek tanulni, ahová könnyebb bekerülni, de rosszabbak a munkaerő-piaci esélyek. Utóbb sokan korrigálják ezt, és olyan (akár második) végzettséget szereznek, amilyet eleve szerettek volna. E kerülőutak miatt a fiatalok hosszabb idő alatt és magasabb költséggel szerzik meg az eredetileg célul kitűzött végzettséget – e költségeket pedig részben az adófizetők állják. Mindennek az oka a keretszámok részletes központi szabályozása, holott ez nálunk felvilágosultabb országokban vagy soha nem volt szokás, vagy már jó ideje kiment a divatból.
Az oktatáspolitikusoknál általában jobb döntéseket hoznak (hoznának) azok, akik számára a tét a saját sorsuk. Az oktatáspolitika elvileg rendelkezhet jobb információkkal, bár Magyarországon nincsenek megbízható munkaerő-piaci előrejelzések. Ezért furcsa dolog hibáztatni a hallgatókat, mondván azok „sajnos még mindig nem veszik kellően figyelembe a munkaerő-piaci előrejelzéseket, és a divatos szakokra jelentkeznek” (Népszabadság, 2006. szeptember 6.). Ha lennének ilyen prognózisok, akkor is az információszolgáltatás, nem pedig a döntések paternalista korlátozása lenne a követendő út az állam számára. Sok országban végez felvilágosító munkát az oktatási kormányzat, a döntések korlátozása nélkül – természetesen megfelelő adatfelvételi és kutatási háttérrel.
A középfokú szakképzési struktúra „torzulásai” szintén nagy nyilvánosságot kapnak. Kamarai, munkáltatói panaszokkal is szokás érvelni, amelyek szerint meghatározott szakmákban nincs megfelelő mennyiségű munkaerő: „A fejlesztési tervvel kapcsolatban a legjobban működő hajdú-bihari cégek képviselői elsősorban a szakképzésben tapasztalható anomáliákra hívták fel a kormánybiztos figyelmét. Példaként említették azt az esetet, amikor egy amerikai repülőgép-összeszerelő üzemet azért nem hozhattak létre Debrecenben, mert a térségben nem találtak száz NCC esztergályost. A résztvevők a szakképzés megreformálását sürgették” (FigyelőNet, 2006. szeptember 4.). Tegyük hozzá rögvest: a kínálat adott szintje csak az adott bérek mellett értelmezhető. Magasabb ajánlott bérek mellett lehet, hogy más lenne a helyzet. A panaszok hátterében ismét felbukkan az a meggyőződés, hogy az oktatáspolitika – a leendő munkáltatók bemondásaira hagyatkozva – jobb döntéseket hozhat, mint a családok: „[A szociális és munkaügyi miniszter] a tárcája előtt álló feladatok között említette a szakiskolák és a gazdaság kapcsolatának erősítését, utóbbi megrendelői szerepének biztosítását” (Népszabadság. 2006. augusztus 17.).
A központi tervezés azonban nem túl sikeres a kereslet követésében (sem). Jó példa erre az Állami Foglalkoztatási Szolgálat tavaly szeptemberi munkaerő-prognózisa, amely keresett és romló pozíciójú szakmákat sorol fel, vállalati kikérdezések alapján. A listán sok olyan szakmát találunk, amely szerepel mind a „romló pozíciójú”, mind a „keresett” kategóriában. Vajon hogyan fogja majd ennek alapján eldönteni az oktatáspolitika, hogy csökkenteni vagy növelni kell-e a leendő lakatosok, forgácsolók, kárpitosok, szabónők, varrónők stb. képzését?
NEGYVEN ÉVRE TERVEZNI. Valójában azonban nem az a legfontosabb, hogy mennyiben illeszkedik a kereslethez a végzettek szakmai struktúrája, hiszen azok még több mint negyven évet fognak eltölteni a munkaerőpiacon. A technológia előre nem látható változásai biztosan feleslegessé tesznek majd bizonyos szakmákat, más szakmák tartalmát pedig teljesen megváltoztatják. A szakmunkások későbbi esélyei ezért azon múlnak, hogy át tudják-e képezni magukat, képesek-e követni saját szakmájuk tartalmi változásait. Ennek híján ugyanis szakképzettséget nem igénylő munkát kell majd végezniük, vagy teljesen kiszorulnak a foglalkoztatásból. Az alkalmazkodáshoz pedig megfelelő készségek szükségesek.
Az iskolának sokkal nagyobb a felelőssége abban, hogy milyen alapkészségekkel vértezi fel a jövő munkavállalóit, mint abban, hogy milyen konkrét szakmai ismereteket ad át a számukra. Megfelelő alapokkal a munkavállalók maguk is ki tudják egészíteni, és meg tudják újítani szaktudásukat, és a vállalatok is tovább (vagy át) tudják képezni őket. Megfelelő alapok nélkül néhány évig esetleg elboldogulnak a szakismeretek rutinszerű alkalmazásával, de a jövőjük meg van pecsételve. Az érettségi nélküli magyar szakmunkások többsége az utóbbi sorsra ítéltetett.
Olyan leendő munkavállalókat kell képezni, akik megfelelnek a munkaerőpiac elvárásainak. De nemcsak végzéskor: hosszú távon is. Ehhez pedig rendelkezniük kell bizonyos alapkészségekkel, és képesnek kell lenniük az alkalmazkodásra és a folyamatos fejlődésre, akár középfokú, akár felsőfokú szakmákról van szó. „Nehezen talál munkát az a diplomás – fogalmazott a FigyelőNetnek tavaly áprilisban Lipcsei András, a Dr. Pendl & Dr. Piswanger ügyvezető igazgatója -, aki nem képzi magát folyamatosan, és nem beszél idegen nyelvet. A felsőfokú végzettség szükséges, azonban ma már nem elégséges feltétele a sikeres elhelyezkedésnek. Hatszor-hétszer több állásajánlatot kap az idegen nyelven beszélő mérnök, mint aki csak magyarul képes kommunikálni; a folyamatos tanulás hiánya miatt a műszaki, illetve az informatikai végzettségűek értéktelenednek el leggyorsabban az álláspiacon.”
A „túlképzés” ellen bevetett állami intézkedések azért hibásak, mert nem vezetnek a munkaerőpiac elvárásainak hosszú távon is megfelelő oktatáshoz. Ehelyett akadályozzák az alapkészségek az elsajátítását, és korlátozzák azokat, akik várhatóan a legjobb döntéseket hoznák.
DÖNTSENEK AZ ÉRINTETTEK! Nincs a tarsolyunkban részletesen kidolgozott alternatív reformprogram: ilyet sok szakértő bevonásával kell megtervezni, és sokat kell vitatkozni rajta a szakmai és a tágabb nyilvánosság előtt. De meg vagyunk győződve arról, hogy az erőforrásokat olyan programokba kell fektetni, amelyek az alapkészségek elsajátítását tűzik ki célul; jóval több figyelmet kell fordítani a fiatalabb kori oktatásra, fejlesztésre, és a szegény családok gyermekeire. Az intézményi ösztönzőket úgy kell átalakítani, hogy azok a minőségi oktatást szolgálják; át kell alakítani a tanárok képzését és ösztönzését; rá kell bízni a képzési szint és szakma választását a valóban érintettekre, vagyis a leendő tanulókra és családjaikra, akiket pontosabb információval lehet segíteni. Végül minden program, intézkedés és szabály-átalakítás hatását meg kell vizsgálni előzetesen, és utólag is, hogy tanuljunk a hibáinkból.
Mindez politikai akarat és megfelelő nyilvánosság nélkül nem megy. Magyarország megérett arra, hogy jól hangzó, de felszínes helyzetértékelések és megalapozatlan programjavaslatok helyett végre alapos vita folyjék azokról a kérdésekről, amelyek közvetlenül meghatározzák az ország jövőjét. Az oktatás ilyen kérdés.
A szerzők közgazdászok, a Közép-európai Egyetem (CEU), illetve a Budapesti Corvinus Egyetem munkatársai, és mindketten kutatók az MTA Közgazdaságtudományi Intézetében.