A 3. pontban a nyugdíjrendszer felosztó-kirovó pillérének egyensúlyát automatikusan biztosító paradigmatikus reformot követel, mely „hasonlít a második tőkefedezeti pillérhez. Ez az egyéni számlás állami nyugdíj.” Magam örülök, hogy Bokros csatlakozott azokhoz, akik a járadékkal meghatározott első pillért járulékkal meghatározottá kívánják alakítani, s az 1997. évi nyugdíjreform elhibázott voltát éppen annak tulajdonítják, hogy ez akkor elmaradt. Azonban Bokros elsiklik a leglényegesebb részlet felett. Ez pedig az, miként kamatoznak ama egyéni számlák. Ha azokon az állampapírokéval egyező hozamot írnának jóvá, akkor öregedő társadalom esetén a pillanatnyi bevételek és kiadások szinte biztosan nem egyeznek meg (pillanatnyi pénzügyi egyensúly), viszont fennáll a nyugdíjrendszer úgynevezett rendszeregyensúlya, amely adott generáció fizetett járulékai és kapott járadékai közötti elszakíthatatlan kapcsolatot teremt. A nyugdíjreform-vitákban gyakori, hogy nem tisztázzák, e két különböző egyensúly-fogalom közül melyiket használják. Ha az elsőt, akkor az egyéni számlákon oly csekély a jóváírandó hozam, hogy az a rendszerből való dezertálásra ösztönöz; ha a másodikat, akkor ez ugyan nem áll fenn, de költségvetési források is szükségesek. Az egyéni számlás megoldás ellenzőinek legfőbb – bár nagydobra nem vert – érve éppen az, hogy a járulékfizetők ne szembesüljenek az alacsony hozamokkal. Számomra szakmailag és etikailag is csak a rendszeregyensúly fogalma az elfogadható, függetlenül annak az államháztartásra háruló pénzügyi következményeitől.
Van még egy nagyon lényeges dolog, ami felett Bokros elsiklik, s eddig inkább ellene foglalt állást: az alapnyugdíjak ügye. Erre két dolog miatt lehet szükség. Az egyik, hogy néhány évtizeden belül ijesztő mértékben emelkedni fog a nyugdíjjogosultságot nem szerzők száma (ezeket nevezi Augusztinovics Mária bétáknak), s ez a probléma egyéni segélyezéssel már aligha lesz kezelhető. A másik, hogy az, amit „biztosításmatematikailag korrektnek” szokás gondolni (a nyugdíj mértékének kiszámításakor csupán az egyéni számlán nyilvántartott összeg és az azonos korú népesség még várható élettartama számít), az valójában az alacsonyabb várható élettartamú „rosszabb módúaktól” a magasabb várható átlagos élettartamú jobb módúak felé történő újraelosztás. Az alapnyugdíj e perverz újraelosztást enyhítené.
Bokros szerint az egészségügyben a több-biztosítós rendszer jelentené a paradigmaváltást. Szerintem is. Csakhogy az én értékrendem szerint ez a paradigmaváltás nemkívánatos. A több-biztosítós rendszer egyrészt nem teremt hatékonyabb egészségügyet, vagy csak olyan végletesen rothadt és korrupt rendszer esetén, amelytől mi – a kormány ezt bizonygató propagandája ellenére – távol vagyunk (a szlovákoknál ez azonban lehetett indok). Másrészt félelmeim szerint ez valóban az első lépés az egyenlő hozzáférés megbontása felé. Bár a több biztosító mellett szóló bennfentesek ezt cáfolják (Bokros is), a kívülállók érvelése rendre erre fut ki. Bokros Lajos azzal érvel, hogy a „mai rendszerben a szegények nagyon rosszul járnak, mert sem hálapénzt nem tudnak fizetni, sem kapcsolati tőkéjük nincs” – ez legfeljebb 1 százalékos igazság. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztárról (OEP) szólva nem elégszik meg szolidaritásról beszélni, hanem elé teszi a kényszer előtagot, erősen negatív kontextust teremtve, miközben a több-biztosítós szisztéma kasszái éppúgy a kényszerszolidaritás kifejezői, mint az OEP-é. S bár óvatos, nem zárja ki a kötelező rendszerben a különböző biztosítási csomagok létét. Ez biztos, hogy az egyenlő hozzáférés sérelmét jelentené.
Befejezésül még annyit, hogy a magánbiztosítóknak nincs közük a kórházak hatékonyságához. Feladatuk arról meggyőződni, hogy biztosítottjuknál a biztosítási esemény (vagyis az adott megbetegedés) valóban bekövetkezett-e, s a kórház az adott betegség kezelése során használandó protokoll szerint járt-e el (beleértve annak minőségi tényezőit). A magánbiztosító nem szólhat bele a kórház gazdálkodásába. Legfeljebb, ha megveszi.
NÉMETH GYÖRGY
• Fizetésképtelenség
Nagy örömmel olvastam a Hitelbiztosítás című cikket (Figyelő, 2006/46. szám), viszont nem értek vele teljesen egyet. A hazai fizetésképtelenségi eljárások természetesen szaporodni fognak, valamint a cégek nem fogják és nem is akarják a jelenleginél jobban kezelni a vevőik nemfizetéséből fakadó kockázatot. Kezelhetetlenné vált a fizetések behajtása, nincs bizalom az ezzel foglalkozó cégek irányába. Én is felelősnek érzem magam a kialakult helyzetért, mivel 2002-ben a birtokomban volt egy olyan cég üzleti terve, amellyel talán nem fajult volna eddig a helyzet. De nem alapítottam meg a céget, és nem tettem semmit, mondván: „nem érdekel, nem az én dolgom”. Most már érzek magamban elég tenni akarást, de tudatában vagyok annak, hogy sokkal nehezebb a dolgom, mint annak idején.
CSECSKEDI PÉTER
• Felmelegedés
Gratulálok a globális felmelegedésről szóló összeállításhoz (Klímax – Figyelő, 2006/ 48. szám). Sokkal pontosabb és lényegretörőbb az anyag, mint számos olyan kollégáé, akinek már évek óta magyarázgatom a dolgot.
ZÁGONI MIKLÓS