Nem árult el semmit Kovács Lajos, a Hage Hajdúsági Agráripari Zrt. vezérigazgatója azokról a tárgyalásokról, amelyeket Dánia legnagyobb húsipari csoportjával folytatott. „Csak gondoljon, amire akar!” – tér ki a részletek elől Kovács, ám az éppen szabadságára utazó vezérigazgató határozott jókedve sokat elárul.
A Danish Crown ugyanis a Hage tulajdonában lévő Gyulai Húskombinát Zrt.-re feni a fogát. Mázsás terhektől szabadulhatnak a tulajdonosok, ha várhatóan februárban aláírják a szerződést a dán befektetővel a 138 éves alföldi feldolgozó értékesítéséről. Érdemi tőkebefektetés és fejlesztés hiányában ugyanis a cég helyzete egyre nehezebbé vált. A sertéspiaci szereplők szerint a „Gyulai” márkájú kolbász lassan teljesen eltűnik, ha egy befektető nem áldoz több milliárd forintot a termelői kör felfejlesztésére, a feldolgozás finanszírozására, a vészesen erodálódott brand megerősítésére.
ÉLRE TÖRNEK. A dánok nem vesznek zsákbamacskát. A gyulai nem az első beruházásuk lenne a régióban; Lengyelországban már működtetnek egy évi 2 millió sertés feldolgozására alkalmas vágóhidat. Magyarországon is tárgyaltak a dánok – még Csányi Sándor előtt – a Pick Szeged Rt. esetleges megvásárlásáról, de üzletet végül nem kötöttek. Ha most sikerül megállapodni, feltehető, hogy a Gyulai Húskombinát csak a belépő lesz a Danish Crown itteni terjeszkedésében – aggódnak a hazai piaci szereplők. A csoport, ahol megveti a lábát, általában piaci elsőségre tör. Bár egyelőre még azt sem tudni pontosan, hogy Gyulán „csak” részesedést szerez, vagy máris kizárólagos tulajdonosként magyar hídfőállást épít.
A dán megjelenés azért korszakos jelentőségű, mert – az olasz, családi kézben lévő kaposvári Kométa 99 Kft., illetve a kiskunfélegyházi Hungary Meat Kft. kivételével – a húsipar volt talán az egyetlen az élelmiszerszektorban, amelyet eddig nem vettek be a külföldi, s főként a multinacionális befektetők. A piacvezető Pick-Délhús, illetve Román Gyula Debreceni Hús csoportja alkotja így az élbolyt. A harmadik nagy szereplő, a Mónos Péter nevével fémjelzett Carnex birodalom az idén összeomlott; így még tápot is adhat a dán befektetők térnyerésének, hogy a közvetetten Mónos résztulajdonában lévő Pápai Hús Zrt. eszközeire, a hetvenes években épült gyárra, rövidesen vevőt keres a felszámoló.
Az immár uniós versenyben amúgy is egyre több hazai vágóhíd kerül eladósorba. Az uniós csatlakozás óta nem a feldolgozó kapacitáson, inkább a nyersanyagellátáson, a termelők integrációján múlik itthon az üzlet sikere. A holland, dán és lengyel sertés(hús)import olyan gyorsan nő, hogy történelmi mélypontra, 4 millió darab közelébe zuhant itthon a sertésszám. Hízót ugyan lehet külföldről olcsón vásárolni – különösen az euróhoz képest most erős forint idején -, de a Gyulai kolbászhoz ez nem jó. Csakúgy, mint a „téli” szalámihoz, ehhez rostokban gazdag, a szokásosnál tovább hizlalt disznóra van szükség. Ilyet pedig a minőség érdekében főleg a saját hizlaldákból, vagy szerződött termelői körből szerezhetnek be a szárazárut gyártó üzemek. A gyulai cég vásárlója számára pedig nem a bácskai hurka vagy a disznósajt, hanem a különleges szárazkolbász az érték. A hatalmas dán riválistól tartó Román Gyula szerint sem kétséges, hogy a készítményüzem lehet a fő célpont.
TÖRTÉNELMI MÁRKA. A magyar húsosok számára nem kis gondot okozna a tradicionális hazai márkákat megszerző, rivális stratégiai befektető piacra lépése. A kereskedelmi láncok gerjesztette gyilkos árversenyben az olcsó tömegtermékekkel, „kereskedelmi márkákkal” szemben a magyar cégek egyre kevésbé tudnak labdába rúgni. Hosszú távon csak a jövedelmezőbb, erős márkákkal lehet nyereségesen gazdálkodni. Erre törekszik a piacvezető Pick-Délhús csoport is, amely az ősszel indította be vadonatúj szárazáru üzemét Alsómocsoládon. Hungarikumnak számító márka azonban kevés van. A történelmi Gyulai kolbász mint márka feltámasztásához szükséges milliárdokat viszont a kis hazai cégek, úgy tűnik, nem hajlandók befektetni. Igaz, nem is kockázat nélküli az üzlet. A szárazkolbász-gyártás könnyen veszélybe kerülhet, ha a speciális alapanyagot szállító békési gazdák elpártolnak, vagy felhagynak az állattartással, mert nem éri meg, vagy ha a feldolgozó nem invesztál eleget a termeltetésbe, a hizlalás megelőlegezésébe. Az állattartóknak ugyanis kiszámíthatatlan a piac. Az idén júliustól novemberig kilogrammonként 360 forintról 285 forintra zuhant az élősertés átvételi ára.
„Keresik is a magyar sertést, meg nem is” – szemlélteti a piac ellentmondásosságát Sákán Antal, a Magyar Sertéstartók Szövetségének elnöke. A lengyel, holland és dán disznóval árban alig tudnak a hazai gazdák versenyezni, fogy az állatszám. A dél-koreai exportjoggal rendelkező két hazai feldolgozó – a Kométa 99 és a Pick-Délhús – csak magyar sertésből készített terméket szállíthat a Távol-Keletre, de a Pick-Délhús nyersanyagból már nagyrészt önellátó. A gazdák bizonytalanságát növeli, hogy az évi egymillió sertést feldolgozó, zömmel exportra termelő kiskunfélegyházi vágóhíd, a Hungary Meat nem hajlandó hosszú távra megállapodni velük. Ott a magyar mellett zömmel olcsóbb lengyel sertést dolgoznak fel. A Danish Crown, dán hátterével, könnyebben teremtheti elő a nyersanyagot, ha csupán a gyulai kolbászgyártás a tét, de nagy volumenű lengyel-magyar régiós beszerzéshez már ez a csoport is multinacionális konkurensekkel találná szembe magát.
Temesváron például évi másfél millió sertést képes feldolgozni az amerikai Smithfield óriásvágóhíd, amelynek a kapacitása a tervek szerint néhány év alatt 4 millió darabosra fut majd fel. S bár amerikai-dán összecsapástól egyelőre nem kell tartani a régióban, mert a temesvári gyár még a rohamosan bővülő román piacra termel, az alapanyagok terén már nálunk is okozhat meglepetéseket a növekvő kereslet. „Arra számítok, hogy a Tiszáig a magyar sertéstartók számára is vevő lesz a román-amerikai húsüzem” – reménykedik Sákán Antal. A magyar gazdák a sertés iránti erősödő kereslettel – a kereskedelmi láncok árdiktátuma ellenére – talán tartósan feljebb tornászhatják az élősertés árát. Így néhány év alatt akár ismét 6 millió darab fölé emelkedhet a hazai sertések száma, aminek persze a feldolgozók is hasznát látnák.
Magyar óriás
Gigantikus ágazati összefogáson fáradozik a Magyar Sertéstartók Szövetsége, az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alap támogatásaira is kacsingatva. Sákán Antal elnök egy novemberi – Gráf József agrárminiszter társaságában tett – dániai körúton tapasztaltak alapján termelői tulajdonú vágóhidat akar létrehozni, nem kevesebb, mint évi másfél millió sertés feldolgozására. A fővárostól 50-70 kilométerre, az M0 és az M5 autópálya közelébe elképzelt objektum 15-20 milliárd forintba kerülne. A beruházásról a hatástanulmány elkészült, és Gyöngyösön, egy közepes vágóhíd termelői működtetése alapján, már gyűjtik a tapasztalatokat. A történelmi mélyponton lévő állatállomány miatt a 17 termelői csoportosuláson keresztül csaknem 600 vállalkozást és tagot számláló – a sertéspiac egyharmadát adó – szövetség önmaga azonban most képtelen lenne ennyi hízót kiállítani. Sákán ezért a saját sertéssel is rendelkező szereplőket, nem importtal dolgozó húsipari cégeket is bevonná az új, hatékony üzemóriás partneri körébe. Az elnök szerint csak akkor tudnak megfelelő erejű csoportosulásként fellépni a kereskedelmi láncokkal szemben, ha az új vágóhíd piaci súlya eléri legalább a 25 százalékot.