Politikai túlhabzás

– Mai közállapotaink egyik legérzékletesebb jelképe a Kossuth tér, amelyet kettős fémkordon vesz körül. Ráadásul az idén az elmúlt években hagyománnyá vált jégpálya sem épül meg, nem lehet majd korcsolyázni az Országház előtt. Önnek mit üzen a Kossuth tér a magyar társadalom állapotáról?

– Jobban örülnék, ha jégpálya lenne ott. Pláne, ha azon nemcsak gyerekek korcsolyáznának, hanem kijönnének valamennyi párt politikusai is a parlamentből, és ott együtt korcsolyázgatnának, jó néhányan a fenekükre esnének, majd pedig egymást udvariasan fölsegítenék. Ami a kettős kordont illeti, jó lenne, ha nálunk a Parlamentet a parlamenti demokrácia szelleme védené, nem rács.

– Vagyis ma szükség van a kordongyűrűre?

– Sok jobb megoldást is el tudnék képzelni. De ma paranoiás a hazai politika. A televízió úgynevezett „ostromát” is már-már apokaliptikus méretűre nagyította föl – remélem nem szántszándékkal. A legtöbb nyugati országban ennél sokkal nagyobb balhék voltak és vannak, igaz, a politikusok néha ott is elvesztik a fejüket. Nem sápítozni kell azon, hogy ilyesmi a kies Duna-Tisza medencében is előfordulhat, hanem tanulni kell belőle: nem rend-államiságot, hanem az egyik oldalon felelős kormányzást, a másikon pedig polgári felelősségtudatot.

– A Kossuth téri kordon csupán kézzelfoghatóvá teszi az ország kettéosztottságát. Elválasztja a politikusokat a választóiktól, a békés polgárokat a békétlenektől. Viszont a társadalomban mára egy sor láthatatlan válaszfal is felépült. Az elmúlt évek politikai eseményei törvényszerűen vezettek ehhez a kettéosztottsághoz?

– Nem volt szükségszerű, de voltak bizonyos kényszerítő erők. Például az, hogy a kilencvenes évek elején a tétek rendkívül nagyok voltak. Akkoriban úgy érezte csaknem mindenki, hogy a következő pár évben dől el, ki lesz gazdag, ki lesz a hatalomban, illetve ki lesz szegény és ki lesz pária. Eszeveszett versenyfutás indult el az országban a pénzért és a hatalomért, ami óhatatlanul szembefordította egymással az embereket. De ne túlozzuk el a mai szembenállások fontosságát. Az 1930-as, 1940-es évek politikai-társadalmi ellentétei sokkal rombolóbbak, pusztítóbbak, gyilkosabbak voltak. A mai ellentétek nagy részét a politika – és a sajtó – szítja föl naponta, és a társadalom csak beleesik a csapdába.

– A politikai elit volna felelős a mai közhangulatért?

– A politikai élet részben mesterségesen felkorbácsolt viharai nem utolsósorban arra szolgálnak, hogy eltakarják az igazi szakadékokat. A gazdagok és a szegények vagy a munkával rendelkezők és a munkanélküliek közötti szakadék sokkal mélyebb, mint azok a politikai pártok közötti árkok, amelyek fölött pedig úgy kiabálnak át egymásnak, mintha a másik a Grand Canyon túloldalán állna. Óriási kárt tesz az országban a politikai életnek és retorikának ez a túlhabzása. Hasznot, rövid távon, csak a politikai pártok húznak belőle, no meg a sajtó.

– Szándékosan azért lennének ilyen hangosak a politikai szócsaták, hogy eltereljék a figyelmet a megoldandó problémákról?

– Inkább amolyan féltudatosan. Nem hiszem, hogy megtervezték volna valami nagy balhé, nagy konfliktus kirobbantását – bár erre is van példa. A konfliktus jött magától. Például abból a közismert tényből, hogy a kilencvenes évek elején többnyire szerény anyagi háttérrel rendelkező emberek kerültek a hatalomba, akik hamar belekóstoltak nemcsak a hatalomba, hanem az országos átlaghoz képest kiugró jómód gyönyöreibe is. Ezek után pedig természetesen már nemcsak az ügyszeretet és a haza javának szolgálata késztette őket arra, hogy kapaszkodjanak parlamenti székükbe, hanem a félelem is, hogy kikerülhetnek újra a „hidegbe”, ahogy az angolok mondanák. S mint tudjuk, a félelem agressziót és gyűlöletet szül azokkal szemben, akik fenyegetik az ember hiúságát legyezgető hatalmi pozíciót és az úri jómódot; s megindul a háború. Kettészakította a politikai osztályt az is, hogy háborúskodni, szónokolni, megsértődni, visszasérteni könnyebb, mint dolgozni, szorgalmas munkával problémákat megoldani, országot építeni. Lecsapni arra, amit a másik mondott előző nap, és visszavágni rá a reggeli Nap-keltében, könnyebb, mint mondjuk leülni és hónapokig dolgozni egy reformnak akár csak egyetlen apró, de fontos részletén. A rendszerváltás utáni első hat-nyolc esztendőben, amikor ki kellett építeni a demokrácia és a piacgazdaság intézményeit, akkor sokan valóban nagyon keményen és lelkiismeretesen dolgoztak. Erre az intenzív munkára manapság már mintha kevesebb idő jutna.

– Mennyire róható a politika számlájára, hogy a jómódban élők ma nem törődnek a leszakadókkal?

– Magyarországnak, miként egész Kelet-Európának, az volt 1989-ben a balszerencséje, hogy akkor volt a csúcspontján a thatcheri és a reagani neoliberális gazdaságszemlélet, és került súlyos válságba a német-skandináv jóléti állam modellje. Hozzánk így egyetlen lehetőségként besüvöltött a korlátlan piacgazdaság ideológiája. Kreáltunk egy szélsőséges szabadpiaci modellt, olyat, amilyen nyugaton nem – még az Egyesült Államokban sem – létezik. A gyeplőt a lovak közé dobtuk, és az elbizonytalanodó, szerepzavaros – és részben korrumpálódó – államhatalom és közigazgatás hagyta, hogy a gazdaság úgy rángassa a magyar társadalmat, ahogyan akarja. Természetesen szükség volt a piaci reformokra, csakhogy nem épült ki, ellenkezőleg, lerombolódott az a társadalmi struktúra, amely Németországban, Franciaországban, a skandináv országokban, de még Olaszországban vagy Spanyolországban is védi az embereket a szabadpiac szélsőséges hatásaival szemben. Következésképpen kialakult egy gazdag felső, és egy jómódban élő felső-középosztály, a másik oldalon pedig újra proletár sorba süllyedt másfél-kétmillió ember.

– Mindez mennyiben az előző negyven év társadalomtorzító hatásának a következménye?

– A Kádár-rendszer roskadozó gazdaságot, szétzilált társadalmat, az európai versenyben elmaradt országot hagyott ránk örökül. Ám minden bűne és hibája ellenére volt néhány pozitív mozzanata is. Hogy csak egyet említsek: nem akadályozta meg a második gazdaság kibontakozását, így megteremtette annak a lehetőségét, hogy a hetvenes-nyolcvanas években kialakuljon egy öntudatos, önmagával és családjával szemben felelősségteljes kispolgárság. Európai-polgári jelleget öltöttek a falvak. Ezer évig éltek itt az emberek földszintes házakban, vályogkunyhókban – tíz-húsz év alatt viszont felépült egy legalább egyemeletes ország. Ez történelmi előrelépés volt. Ez a réteg azonban az elmúlt tizenhat évben megindult lefelé a lejtőn: sokan munkanélkülivé váltak és fokozatosan visszaproletarizálódtak, visszaproletarizálódnak. Ez az elmúlt másfél évtizedben regnáló politikai osztály egyik legnagyobb bűne.

– Sólyom László köztársasági elnök az őszi politikai eseményeket értékelve úgy fogalmazott, hogy morális válság alakult ki Magyarországon, Ön ezzel szemben a rendszerváltás óta folyamatosan mélyülő erkölcsi krízisről beszél. Melyik az igazság?

– Létezik személyes morál és közmorál. Mindkettővel vannak problémák, de most beszéljünk csak az utóbbiról. A válság gyökerei messze visszanyúlnak a múltba. A közmorálnak ugyanis az a lényege, hogy az emberek felelősségteljes polgárok: ismerik a jogaikat és a kötelezettségeiket. Magyarországon a háború előtti időszakban sem volt ez így, a hárommillió koldus országában tömegek éltek – kényszeredetten – jobbágylélekkel és szolgatudattal. Az államszocializmus azután a polgári öntudatnak még a csíráját is kiirtotta. Azt mondta, „mindenben én döntök, te pedig engedelmeskedsz”. Erre a polgár nem mondhatott mást, mint hogy „semmiben nem döntök, tehát semmi felelősségem sincs”. Eltűnt a közérdek, mivel a fennen hangoztatott közérdek egyet jelentett a kommunista apparatcsikok érdekeivel. Arról nem is szólva, hogy már korábban, az ország polgárai előbb némán hagyták, hogy elvigyenek sok százezer embert a koncentrációs táborokba, elhurcolják a szomszédjukat, barátjukat, a sarki fűszerest. Majd 1945 után szó nélkül tűrték, hogy a Szovjetunióba kivigyék magyarok tízezreit munkaszolgálatra, mint ahogy azt is, hogy németek százezreit telepítsék ki. Jött az erőszakos téeszesítés, és azt is szó nélkül tűrték, tűrtük. A rendszerváltás után pedig elindult az ádáz túlélési verseny, ami a társadalmi szolidaritás maradékát is pozdorjává zúzta.

– Volt azért közben egy 1956.

– Igen, 1956 a magyar történelem egyik csodája, kegyelmi pillanata volt. És nem von le az értékéből az, hogy ha a forradalom győz, akkor is jött volna utána legalább két-három nehéz évtized, amíg a társadalom megtanulja, mit jelent élni a szabadsággal, polgárnak lenni és polgári társadalmat építeni. A forradalom azonban elbukott, így 1956 tesztje csak 1989 után kezdődött el.

– A teszt eddigi eredménye: Magyarország kettészakadt, és a két politikai tábor berendezkedett egy elhúzódó állóháborúra. Lát esélyt arra, hogy elmozdulnak a frontvonalak?

– Ma az egész ország egy szótól hangos: kiegyezést, kiegyezést, kiegyezést…

– Ezek lehetnek pusztán üres szavak is.

– Így igaz, sőt, lehetnek ravasz szavak is. Utóbbiak mögött politikai és egyéb érdekek húzódhatnak meg, és kiderülhet, hogy valójában csupán sakkjátszma folyik, amelynek szereplői azt igyekeznek kipuhatolni, hogy érdemes-e engedményeket tenni a sakktáblán, s ha igen, azokból ki jön ki jól és ki rosszul. Az országnak azonban hasznos volna, ha ez a kísérlet elindulna.

– Az ellenzéknek miért lenne érdeke a nevét adnia azokhoz a fájdalmas intézkedésekhez, amelyek ma szükségesek ugyan, de ennek a helyzetnek a kialakulásáért elsősorban a kormányoldal a felelős?

– Nem érdeke, de ettől még lehet megegyezés. Például úgy, hogy az ellenzék előáll egy olyan átfogó gazdaságpolitikai reformelképzeléssel, amely védhető, amelyben van fantázia, bátor, és akár az is kiderül róla, hogy jobb, mint a kormány reformprogramja. Még az sem zárható ki, hogy ha lenne ilyen program, azt még Brüsszelben is lelkesen fogadnák, és a mérvadó magyar gazdasági szakemberek is üdvözölnék. Nem hiszek abban, hogy csak egy megoldás létezik. Másfelől nem feltétlenül kell a két politikai tábor „főparancsnokának” leülni a tárgyalóasztalhoz. Kezdődhetnek alacsonyabb szinten a tárgyalások, létrejöhet sok kis helyi szintű kiegyezés, amelyek később kikényszeríthetnék a „magas szintű” kiegyezést is.

– Lát jeleket arra, hogy akár helyi szinten megindult volna valami ilyesfajta erjedés?

– Igen. A legismertebb példa a polgármesterek összefogása. Ezt a kormány és a nagypolitika előbb-utóbb bizonyosan szét akarja majd verni, de lehet, hogy nem lesz képes rá. Eddig az üzleti világ is rendre aszerint foglalt állást, hogy éppen mikor melyik politikai erő volt hatalmon. Ma viszont már ezen a területen is egyre nyilvánvalóbb, hogy az volna a szerencsés, ha az üzleti körök a politikai széljárástól függetlenül segítenék – saját érdekükben is – a társadalom fejlődését.

– Milyen konkrét kérdésekben kellene megegyezni? Mi az a minimum, amiben konszenzusra volna szükség ahhoz, hogy megkezdődhessen az érdemi építkezés?

– Első lépésként félre kellene tenni a jelenlegi, a pillanatnyi problémákat. Le kellene ülnie a legfőbb társadalmi szereplőknek, és arról kellene beszélniük, hogyan képzelik el az ország jövőjét 5-10 év távlatában. Meg kellene állapodniuk abban, hogy melyek legyenek a magyar gazdasági fejlődés és fejlesztés, a magyar külpolitika, az oktatáspolitika, az egészségügyi, a vidékfejlesztési politika fő irányai és célkitűzései. Ezekben a közeli jövőt érintő célokban kellene mihamarabb megállapodni, hiszen a jövőről könnyebb megegyezni, mint a jelenről. Amikor ezekben a stratégiai célokban sikerül egyezségre jutni, akkor már el lehet kezdeni egy értelmes, racionális párbeszédet a közvetlenül előttünk álló teendőkről is.

– Félő, hogy pusztán a megfelelő témaválasztás még nem ülteti tárgyalóasztalhoz a mai politikai ellenfeleket.

– Sok minden másra is szükség van, nem utolsósorban önkorlátozásra. Az első lépést ezen a téren mindig a hatalomnak kell megtennie. Aki kormányra jutott, elvileg bármit megtehet, de egy demokratikus országban nem teszi meg.

– Ehhez viszont arra van szükség, hogy az éppen kormányon lévő politikai erő bízhasson abban: hatalomváltás esetén a másik oldal is hasonlóan önkorlátozó lesz.

– A demokratikus játékszabályok betartásának van kockázata. Például a kormány önkorlátozó gesztusa, ha volna ilyen, nem talál pozitív visszhangra. A kormányrúd azonban még mindig az ő kezében marad, a tényleges kockázat tehát nem számottevő. Ráadásul egy ilyen helyzetben az ellenzék előbb-utóbb lépéskényszerbe kerülne, mert növekedni kezdene a társadalmi nyomás: „ezek gesztusokat tesznek felétek, kezdenek európaian viselkedni, nektek is válaszolnotok kellene rá”.

– Magyarország Ön szerint ma a nyugat-európai társadalmi modell kiépítése felé halad, vagy egy sajátosan magyar modell van megvalósulóban?

– Európa sem egységes, hiszen teljesen más a német-skandináv vonal, mint a mediterrán vagy az angolszász, nem beszélve a különböző közép- és kelet-európai modellroncsokról. Vannak elnöki és vannak parlamenti rendszerek, demokráciák, féldiktatúrák és demokratúrák. Megvan a lehetősége annak, hogy Magyarország az olasz-spanyol-görög úton indul el – ez a legvalószínűbb, már csak történelmi hagyományaink miatt is -, de nem zárható ki az sem, hogy felkapaszkodunk a német-skandináv modellhez. Éppen ennek eldöntéséhez lenne szükség a mielőbbi kiegyezésre és együttgondolkodásra.

– Mire volna szükség ahhoz, hogy a jó irányba induljunk el?

– Mindenekelőtt egy – nem álságos, nem pr-típusú, hanem igazi – Új Kiegyezésre. Egy új reformkor szellemére. Meg kellene győzni az ország vezetőit és polgárait arról, hogy felelősek a hazáért. Úgy, ahogyan ezt annak idején Kölcseyék tették. Nekik huszonöt-harminc év alatt sikerült meggyőzniük az akkori nemesek egy részét, hogy le kell mondaniuk ezeréves kiváltságaikról. Óriási változásokat lehetne elérni a közállapotokban, ha az emberek végre azt látnák, hogy a magyar politikai osztály nem korrupt, vagy például, hogy a politikusok lemondanak már-már feudális előjogaikról. Egykor a nemeseknek nem kellett fizetniük hídpénzt, ma a parlamenti képviselőknek nem kell megfújniuk a szondát. Siralmas és nevetséges. Akkor sem jönne el a világ vége, ha a magyar politikai elit tagjai például – ha már nincs százezer holdjuk – lemondanának önmaguknak megszavazott magas jövedelmük 5-10 százalékáról valamilyen társadalmilag fontos cél érdekében. A kormánytagok meg, mondjuk, átülhetnének az Audi 6 vagy 8-asokból Volkswagen Golfokba. Ettől még nem csorbulna a tekintélyük – sőt -, és nem rendülne meg a magyar demokrácia sem. Az efféle gesztusok nem populista, hanem tisztességes gesztusok volnának egy ma még nagyon szegény országban. Mindez nem kerülne senkinek sokba, hatása viszont a magyar társadalom moráljára és a demokráciába vetett hitére rendkívüli lehetne. Nemcsak a rossz, a jó példa is ragadós. De azért ne feledjük, hogy az ország jövője nem csak, és nem is elsősorban a politikai osztályon múlik. Hanem mindannyiunkon. Sokkal több polgári tisztességre és felelősségtudatra, sokkal erősebb társadalmi szolidaritásra, sok jó gondolatra és rengeteg munkára volna szükség az országban. Úgy is mondhatnám: több észre, erőre és szent akaratra.