Mazsolaprogram

Amióta a francia és a holland polgárok 2005 derekán „padlóra küldték” az Európai Unió alkotmányos szerződését, egy dologban szinte mindenki egyetértett: a dokumentum eredeti formájában sohasem lép már életbe. Ezért is keltett feltűnést, hogy a finn parlament néhány napja áldását adta az ezerszer eltemetett okmányra, csatlakozva ahhoz a 17 uniós tagállamhoz, amelyek már korábban ratifikálták a szöveget. Akkor viszont mi értelme az egésznek? A finnek – és az uniós alkotmánnyal szimpatizáló többi ország – számára nagyon is sok. Minél többen állnak ki ugyanis az egyszer már minden kormány által elfogadott dokumentum mellett, annál nagyobb az esély arra, hogy az új megállapodás a lehető legnagyobb mértékben hasonlít majd a régihez. „A tagországok nagy része lehetőség szerint minél többet meg szeretne őrizni a szövegből” – erősítette meg a december közepén tartott uniós csúcstalálkozón Matti Vanhanen finn kormányfő, aki az EU soros elnökeként az elmúlt hónapokban megpróbálta kipuhatolni a kormányok szándékát a kérdésben.

Rajz: Dániel András

FELTÁMAD-E A SZÖVEG? Furcsamód az eredeti szöveg „átmentését” még azok közül is sokan elképzelhetőnek tartják, akik nemmel szavaztak rá, vagy mindeddig még meg sem próbálták ratifikálni. A franciák és hollandok többségének ugyanis az égvilágon semmi problémája nem volt az alkotmánnyal, már csak azért sem, mert annak tartalmát jóformán nem is ismerték. Az elutasítás elsősorban a belpolitikai kurzussal és saját általános helyzetükkel való elégedetlenségről szólt, aminek így tudtak a leghatásosabban hangot adni. E protest szavazás miatt azonban az EU kutyaszorítóba került. Hiába tűnik ugyanis a lehetőségekhez képest még a legjobb megoldásnak az eredeti szöveg, azt változatlan formában nem lehet ratifikálni, még kevésbé a két említett országban újra népszavazásra bocsátani, hiszen az a nép demokratikus akarata figyelmen kívül hagyásának minősülne. Ezért a kormányoknak immár másfél éve az a legnagyobb dilemmájuk, miként támasszák fel úgy hamvaiból az európai alkotmány lényeges tartalmi elemeit, hogy közben ne érje őket az a vád, miszerint a hátsó ajtón át akarják becsempészni az ablakon egyszer már kihajított passzusokat.

A játéktér tehát szűk, hiszen nem csupán a jelenlegi dokumentum változatlan formában való elfogadásának, de a szerződés teljes újratárgyalásának sincs realitása. „Ami a két véglet között van, valójában nem más, mint az alkotmányos szerződés kimazsolázása” – mutat rá Guillaume Durand, a brüsszeli European Policy Center (EPC) kutatóintézet elemzője. Szerinte a jelenlegi uniós szerződést kellene módosítani, mégpedig úgy, hogy egyszerűen átveszik az EU-alkotmány korábbiakhoz képest új elemeit. Vagyis ez a régi, nizzai szerződés kiegészítése és módosítása volna, ahelyett, hogy egy teljesen új alapszerződést komponálnának. „Szigor a tartalmi kérdésekben, nagyobb rugalmasság a formát illetően” – fejezte ki a minap ugyanezt az óhajt Jo Leinen, az Európai Parlament alkotmányjogi bizottságának elnöke.

Hasonló módszerrel vágná át a gordiuszi csomót a francia államfői poszt felé kacsingató (magyar felmenőkkel is rendelkező) Nicolas Sarkozy is, aki szeptemberben egy, a legsürgetőbb intézményi reformokat magába foglaló „mini-szerződés” elfogadására szólított fel. A francia jobboldal üdvöskéje rögtön meg is nevezte azokat a témaköröket, amelyeknek mindenképpen helyet kellene kapniuk a dokumentumban. Ilyen mindenekelőtt a vétójogot felváltó minősített többségi döntéseknek az igazság- és a büntetőügyekre való kiterjesztése, továbbá az uniós szintű döntéshozatalban a kettős többség (az országok létszáma, másfelől az általuk lefedett lakosságszám szerinti többség) elvének elfogadása. Sarkozy sürgette továbbá az Európai Bizottság elnökének az Európai Parlament által történő megválasztását, a nemzeti parlamentek szerepének és a szubszidiaritás elvének a megerősítését, az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács állandó elnökének megválasztását és az uniós külügyminiszteri poszt létrehozását, ami az EU önálló jogi személlyé válását is szinte magától értetődően kikényszerítené. A francia elnöki poszt elnyerésére legesélyesebbnek tartott jelölt mindezeken felül hitet tett az egymillió aláíráson alapuló állampolgári kezdeményezés jogerőre emelése mellett is.

KERÜLNÉK A NÉPSZAVAZÁST. Politikai elemzők ugyanakkor nem tartják túlzottan szerencsésnek a „mini-szerződés” kifejezést, ami azt sugallja, hogy tulajdonképpen nincs is nagy tétje az egésznek. Akkor minek szavazni róla? Sarkozy nem is titkolja, hogy egy újabb potenciálisan kockázatos referendum helyett a francia törvényhozással ratifikáltatná az ő közreműködésével formába álmodott új dokumentumot. Végtére is ha a franciák egyszer elnökké választják, akkor azáltal már úgyis belé helyezik a bizalmukat. Ami a baloldali elnökaspiránst, Ségolène Royalt illeti, ő úgyszintén támogatja az alkotmányos vita feltámasztására irányuló törekvéseket, legalábbis az ősz folyamán erről biztosította José Manuel Barrosót, az Európai Bizottság elnökét. A francia népszavazási fiaskóért nem kis mértékben felelős baloldal jelöltjének elképzeléseiről ennél sokkal többet nem tudni, ő és pártja politikai óvatosságból egyelőre igyekeznek kerülni a témát.

Az Európai Unióban mindeközben teljes konszenzus uralkodik a tekintetben, hogy bármilyen konkrét terv elővezetésével meg kell várni a francia elnökválasztást. Ez előreláthatólag azt jelenti, hogy a várva-várt javaslat – amelynek kidolgozása a január elsején hivatalba lépő német elnökség feladata lesz – csakis valamikor a június elején véget érő franciaországi voksolás és a június közepi EU-csúcs között láthat majd napvilágot. Amennyiben az új terv alapján sikerül megállapodni a konkrét célokról és az elvekről, 2007 második felében, a portugál elnökség idején összeülhet egy újabb kormányközi konferencia a sürgető intézményi reformok elfogadására.

Merkel és Vanhanen. Németország nyitott kérdések sorát örökli a finn elnökségtõl. Fotó: Reuters

Ezt az egyeztető tanácskozást Guillaume Durand, az EPC elemzője szerint nagyon rövid időn belül, akár három hónap alatt is le lehetne zavarni, megnyitva az utat a megállapodás 2008-as tagállami ratifikációja előtt. A szakértő úgy véli, az új szöveget mindezek után azoknak az országoknak is ratifikálniuk kell majd, amelyek ezt egy ízben már megtették.Az Európai Unió néhány nap múlva hivatalba lépő soros német elnöksége szerint nincs vesztegetni való idő. „Ha 2007 végéig nem oldjuk meg a kérdést, akkor az alkotmányt halottnak tekinthetjük, a válság igazán súlyosra fordul, és fel kell majd tennünk egymásnak néhány rendkívül kellemetlen kérdést” – sokkolta a hallgatóságát a napokban egy konferencián Wilhelm Schönfelder, német EU-nagykövet. Főnökének, Angela Merkelnek szintén az a meggyőződése, hogy az unió még egy csalódást nem engedhet meg magának. Több kollégája, így a finn kormányfő ezzel szemben úgy véli, a 2007. végi megállapodás túlzottan optimista időpontnak tűnik. Más kérdés, hogy abban mindenki egyetért: az új intézményi megállapodásnak, akármilyen formát is kapjon, legkésőbb a 2009 júniusában esedékes európai parlamenti választásokig hatályba kell lépnie.

A sikerhez a német elnökségnek várhatóan nem egy ország ellenállását le kell majd gyűrnie. Egyelőre kérdéses például, hogy a rendkívül nehéz belföldi háttérrel rendelkező holland kormány elfogadja-e majd az alkotmányos szerződés kimazsolázását. További bizonytalansági tényező a Tony Blair brit miniszterelnököt valószínűleg késő tavasszal vagy kora nyáron váltó új brit kormányfő – előreláthatólag Gordon Brown jelenlegi pénzügyminiszter – egyelőre főbb elemeiben sem ismert hozzáállása. Ráadásul nem lehet kizárni, hogy egyesek néhány kérdés újratárgyalására akarják majd kihasználni a leendő kormányközi konferenciát, alkalmasint megbontva ezzel a már eleve nehezen kialakított, kényes egyensúlyt. Varsó például nem csinál titkot abból, hogy a 2000-ben Nizzában elfogadott szavazati rendszer nagyobb súlyt biztosítana számára az alkotmányban rögzítettnél, ezért az előbbihez kíván ragaszkodni.

Berlinnek az elhúzódó bizonytalanság mellett egyéb nyomós oka is lehet az intézményi tárgyalások felpörgetésére és minél előbbi befejezésére. Egy tavalyi alku értelmében 2008-ban és 2009-ben kerül sor az uniós költségvetés felülvizsgálatára, amely borítékolhatóan éles vitát provokál majd a jelenlegi kiadási struktúra konzerválása mellett érvelő tagállamok (köztük az agrárkiadások jelenlegi rendszeréhez foggal-körömmel ragaszkodó Franciaország), illetve a mind feszesebb büdzsét főleg az innovációra és a versenyképességre fordítani kívánók (Nagy-Britannia és az északi országok) között.

Egyelőre nem világos, hogy a két téma összekapcsolása, avagy szétválasztása könnyítené-e meg a megállapodást. Az árukapcsolás hívei tudni vélik, hogy a kulisszák mögött már körvonalazódik egy olyan kompromisszum, amely Londont költségvetési fronton tett engedményekkel venné rá az új intézményi alku elfogadására. Mások ugyanakkor a legteljesebb mértékben különválasztanák a két kérdést, még akkor is, ha azok valahol tagadhatatlanul összefüggenek is egymással. Elvégre az EU jövőjéhez az is hozzátartozik, hogy milyen politikákra fordítja az adófizetők pénzét.

LEFULLADHAT A MOTOR. Bár az Európai Unió az elmúlt másfél évben az alkotmány nélkül is meglepően jól ellavírozott, belső reformok nélkül egyre nagyobb a veszélye annak, hogy a köhögő motor egyszer csak lefullad. És ha a válság elhúzódik, egyre több tagállam érez majd késztetést arra, hogy az uniós struktúrákon kívül keresse meg ambícióira a válaszokat.

Az alkotmányos szerződés nem csodaszer, de számos olyan intézkedést bevezet, amely hatékonyabb döntéshozatallal és intézményekkel ellensúlyozza az egyre növekvő taglétszámot. Mára az is világossá vált, hogy az intézményi reformok megléte szükséges, ám nem elégséges feltétele az unió további bővítésének, amely körül éppen a napokban tartott brüsszeli EU-csúcson jött létre új (bár eléggé törékenynek látszó) konszenzus. Bár a jelenlegi jelöltek közül kiemelkedő Horvátországot jogi értelemben egy új megállapodás nélkül is fel lehetne venni az EU-ba – úgy, hogy a csatlakozási szerződésben rendelkeznek az intézményi feltételekről -, ennek a valószínűsége a mai politikai helyzetben a nullával egyenlő. Zágrábnak ezért előreláthatólag minimum 2010-ig várakoznia kell a csatlakozásra, bár sokan úgy vélik, hogy – miután a 2013-ig terjedő pénzügyi időszakban erre a célra egyáltalán nincsenek források betervezve – akár 2014-ig is eltarthat, míg a következő bővítésre sor kerül. Az Európai Unió az intenzív terjeszkedés évei után ugyanis most néhány évre befelé fordul, és önmagával lesz elfoglalva.