Jövő menők

Budapestre jöttek a vállalkozó szelleműek, a művészlelkek pedig Prágába – osztja két részre David Young, az amerikai születésű, Magyarországon élő fejvadász azokat, akik a rendszerváltás után Kelet-Európába költöztek a kontinens nyugati feléről, esetleg még messzebbről. Majd tovább szegmentálja a csoportot, ugyanis szerinte ennek egyik részét a nagy lehetőség, a másikat pedig egy nő vonzotta. Ő az utóbbiak közé tartozik…

Kétségtelen, hogy a kilencvenes évek elején volt egy nagy hullám: szerencselovagok és komoly üzletemberek egyaránt elözönlötték Magyarországot. Mára az előbbiek jórészt kikoptak, az utóbbiak között viszont nemcsak nemzetközi cégek menedzserei, de magánvállalkozók is akadnak szép számmal. Sőt, sokan éppen egy multinál betöltött pozíciót hagytak ott, hogy a saját lábukra állhassanak. A bevándorlás nem állt le: hazánk még mindig olcsónak számít, s ez nemcsak a nagy cégeknek, de a kezdő vállalkozóknak is jó lehetőségeket kínál. Sokan otthon nem tudnának a rendelkezésükre álló pénzből céget alapítani.

Jönnek a beházasulók is. Ezzel kapcsolatban az érintettek arra mutatnak rá, hogy Nyugat-Európában az ilyesfajta lakhelyváltoztatás korábban is természetes volt, viszont a rendszerváltás előtt csak keveseknek jutott eszébe a kontinens keleti felére költözni. Itt egyébként gyakorta még azok is vállalkozásba fognak, akik a párjuk miatt jöttek: ők otthon belenőttek a vállalkozói kultúrába, észreveszik a lehetőségeket, s nem riadnak vissza a kockázatoktól sem.

A sikerhez azonban nem elég a megfelelő szocializáció, a helyi viszonyokat sem árt ismerni. „Az idegen országokból ideérkezők kezdetben szinte kivétel nélkül a hasonszőrűek társaságát keresik” – véli Kemény Vagyim szociológus. A csoportok jellemzően zártak, legfeljebb az adott nyelvet kiválóan beszélő, esetleg az anyaországban élettapasztalatot szerző magyarok férkőzhetnek beljebb. Ezért kerülte tudatosan a külföldiek izolált világát a Figyelő összeállításának francia vállalkozó-párja, akik a beilleszkedés drasztikusabb, „bele a közepébe” módját választották. Természetesen a klasszikus elhatárolódás is átmeneti, ami logikus következménye annak, hogy a rendszerváltás után érkezőknél gyorsan leesett a tantusz: Magyarországon a kapcsolati hálós modell az uralkodó. Ebben pedig nincs meghatározóbb annál, mint hogy ki kit ismer, amihez bizony a messziről jötteknek is alkalmazkodniuk kellett. Tudományosan mindez úgy fogalmazható meg, hogy az erős kapcsolatok sokszor vezetnek túlontúl zárt információs közeghez.

A külföldiek többsége megtanulja a helyi játékszabályokat, s általában a nyelvet is elsajátítja, ám ebből még nem következik, hogy itt is ragad, tartósan letelepszik. Ez részben azon múlik, bejönnek-e a számításai, amelyek sokszor eltúlzott várakozásokon alapulnak.

A honpolgárok külföldre vágyódási szándékait firtató brit kutatások a legfontosabb motivációs tényezőnek azt találták, hogy az új helyen határozottan jobbak legyenek az életkörülmények. Ez momentán Nagy-Britannia és Magyarország viszonylatában csak egészen speciális esetekben teljesül. Az ideérkezőket tehát más motiválja – összeállításunkban e mozgatórugókat is kerestük.

• A boltosok

Fotó: Dömötör Csaba

Csaknem harminc évig lakott Soisy sur Seine-ben a Franz Liszt közben, egyetlen kőhajításnyira a Bela Bartok köztől Cédric Bitbol, mégsem fordult meg a fejében, hogy valaha Magyarországon köt ki. És lám: immár két esztendeje él Budapesten, egy éve és három hónapja tulajdonosa a kizárólag gall specialitásokban utazó La petite française (A francia leányka) elnevezésű boltocskának. Helyesebben felerészt tulajdonosa, hiszen a házi készítésű, tartósítószertől és egyéb adalékoktól mentes élelmiszereket áruló üzlet másik fele magáé a kis francia lányé, aki Cédric felesége is egyben. Olivia Bénazéraf ereiben – nagypapája révén – magyar vér is csörgedez. A Párizsban született, a Lánchídra először 6 évesen rácsodálkozó gyermeket itteni rokonai emlegették előszeretettel kis francia lányként.

Cédric még csak töri a magyart, de a „Tessék!”-et már imponáló magabiztossággal és kiejtéssel használja. A vevők jól tűrik mindezt, noha a tulajdonosok becslése szerint legalább 60 százalékuk magyar. „A franciák főleg sajtért jönnek a kínálatát háromhetente frissítő üzletbe, esetleg különleges ajándékot vesznek magyar barátaiknak” – magyarázza Olivia. Ellentétben Cédrickel, akinek optikusként korábban is volt köze a kereskedelemhez, Oliviának nem voltak ilyen jellegű előtanulmányai: szabadúszó újságíróként elég sokat volt úton. Ehhez képest feltűnően jól viseli a mostani „bezártságot”, ami megfizethető ár szerinte azért, hogy a maga ura lehet. Mivel ez Cédricnek is a vesszőparipája volt, részben ez hozta őket Magyarországra, pontosabban a közös terv, hogy saját vállalkozásba fogjanak. Ez odahaza teljesíthetetlen anyagi követelményeket támasztott az ifjú párral szemben, akik némi töprengés után döntöttek úgy, hogy – Olivia „magyar kapcsolatát” kihasználva – Budapesten vágnak bele közösen valami újba.

Saját megtakarításaikból indultak, s egyelőre nem is kényszerültek egyéb forrást igénybe venni. Kanyarintottak egy „haditervet”, amelyben vázolták a működés mikéntjét, illetve olyan alapelveket rögzítettek benne, mint alacsony fizetések, és „csak semmi cégautó”. A tömegközlekedést használják, imádják a párizsihoz képest gyorsnak és tisztának látott itteni metrót. Mivel a cégből származó minden fillért visszaforgatnak az üzletbe, megtakarításaikból fizetik 100 négyzetméteres pesti lakásuk bérleti díját. „Ezért a pénzért Párizsban hasonló elhelyezkedéssel nem kapnánk 20 négyzetmétert sem” – saccol Cédric, aki elárulja: három évet adtak maguknak. Lassan annak az időtávnak a feléhez érnek tehát, amikortól meg kell tudniuk élni a boltból. Erre mind jobbak az esélyeik, amit talán a törzsvásárlói kör gyors gyarapodásán lehet a leginkább lemérni.

• A szoftverfejlesztő

Laurent Clerc évi három-négy alkalommal jár haza Franciaországba a szüleihez, és ilyenkor kisebb kazal könyvvel tér vissza. „Rengeteget olvasok, főleg szépirodalmat, de idehaza nehezen beszerezhetők a francia nyelvű könyvek” – magyarázza, más kifogása azonban nincs az ittlét ellen. Amikor megismerte idevalósi feleségét, azonmód olyan francia céget keresett, amelynek kötelékében követheti választottját a Duna partjára. Ez lett végül az itteni fogyasztásihitel-piac úttörője, a Magyar Cetelem Bank, ahol éveken át hitelkockázat-kezelési igazgatóként dolgozott.

Az alkalmazotti létre 1998-ban ráunt, s tanácsadóként állt saját lábra, hogy néhány hónap múlva már a rendszerfejlesztés irányába terelgesse Statlogics névre keresztelt cégét. Ez főleg a lakossági hitelezést megkönnyítő szoftverek fejlesztéséből és értékesítéséből él, elsősorban külföldi érdekeltségű ügyfeleknek köszönhetően.

Az ő megbízásaik hozzák össze a vállalkozás – tavaly félmilliárd forint körül alakuló – árbevételének 80 százalékát, nem véletlenül: a magyar piacot kicsinek ítélő Clerc olyan ügyfeleknek szállít, amelyek Oroszországban, Ukrajnában, Grúziában, Romániában és Szerbiában aktívak. „Nyugat-Európában egy nagybank nem ül le tárgyalni egy kis céggel. Szerencsére keleten nincs meg ez az arrogancia” – ecseteli, miként lehetséges, hogy a Statlogics a legnagyobb magyarországi kereskedelmi bankot is ügyfelei között tudhatja. Az üzletszerzésben gyakorta használja korábbi kapcsolatait, de közvetlen megkeresés útján is számos megbízást szerez. Már eszébe sem jut, hogy a Duna partját esetleg a Szajnáéra cserélje.

„Párizsban a felső tízezer kiváltsága, hogy a munkahelye közelében éljen, Pesten ezt még én is megengedhetem magamnak” – büszkélkedik Clerc, aki szerint a Szajna mentén egy hasonló színvonalú irodát sem engedhetne meg magának és cégének. Belvárosi irodájából tömegközlekedéssel jut el hatodik kerületi lakásába, amely egy egzotikus finomságokat és fűszereket áruló üzlet fölött található. Ehhez azért a földrajzi egybeesésen túlmenően is van köze: maga is résztulajdonosa a békebeli boltocskának.

• A padlók szerelmese

Fotó: Dömötör Csaba

Afrikában nem csupán maláriával lehet megfertőződni, hanem Magyarországgal is – Simon Wintermans például egy négyhónapos Teleki-expedíció tagjaként kapott erős dózist az itteni életérzésből. Magyarul is a fekete földrészen kezdett tanulni, ahová éppúgy véletlenül keveredett, mint a pécsi egyetem nyelvi tanszékére. A gazdasági diplomájával művészettörténetre átnyergelő holland cserediák kisebb-nagyobb kitérők után 1996-ban állapodott meg ezen a tájékon: elvett egy magyar lányt, s mivel úgy érezte, párjának nehezebb lenne a beilleszkedés Hollandiában, ő maradt itt, feladva kinti állását az amszterdami Van Gogh múzeumban.

Művészettörténészként színes mintás, antik cementlapokkal kezdett foglalkozni, mivel jó üzletet szimatolt benne. Valamivel korábban ugyanis megvett egy erdősmároki parasztházat, s annak felújításából jutott hozzá egy szekérderéknyi régimódi burkolóanyaghoz, amelyet – a kerámialapokkal ellentétben – hidegen préseltek a XX. század elején, főleg svábok lakta falvakban.

A lapokból elvitt egy adagot Amszterdamba, egy ottani régiségkereskedőnek, s erősen csodálkozott, mekkora összeget ért meg neki a szállítmány. Eleinte teherautókon fuvarozta a tolnai és baranyai módos parasztházak változatos mintájú burkolóanyagait Hollandiába. „Egyre több holland vásárol magának felújításra szoruló parasztházat Pécs környékén” – magyarázza Wintermans hazai vásárlókörének rohamos bővülését.

A piaci kihívásra saját profiljának szélesítésével reagál: már komplett felújításokat is vállal, többnyire hazája fiainak megbízására. Ők az otthoni viszonyokhoz képest nevetségesen olcsón megszerzett ingatlan felújításától nem sajnálják a pénzt. Így Wintermans kénytelen bútorokkal is foglalkozni, bár ennek a műfajnak sem a klasszikus ágait űzi: például kimustrált borkádakat vásárol fel a gazdáktól, amelyeket szaunakádnak alakít át. A példát saját erdősmároki parasztházából merítette: legelőször annak udvarán állított fel egy borkádat, gyerekmedence gyanánt.

Fő termékei továbbra is a cementlapok; az árura újsághirdetések révén talál rá, de a felújítások során is gyakran bukkan kincsekre, amelyeket aztán darabonként 5-10 perces munkával tisztít meg és csiszol újrahasználhatóvá. Saját házának rendbetételekor is szép, kockás járólapokat talált a linóleum alatt, de mivel ismerősei is egyre gyakrabban látták el „alapanyaggal”, a neki tetszőkből meg-megtartott néhányat. Így jött az ötlet 2003-ban a Magyar Cementlap Múzeum megnyitására, amihez saját Pécsvárad közeli, erzsébeti kúriáját használta fel: a lapok és a számukra ácsolt tárolók a padlásra költöztek.

• A fejvadász

Fotó: Dömötör CSaba

Még mindig kétévente hosszabbítgatja ideiglenes tartózkodási engedélyét az amerikai David Young, pedig Magyarországon lakott egyhuzamban a leghosszabb ideig. „Itt vagyok otthon” – mondja helyes magyarsággal. Amerikai állampolgárságától azért nem akar megválni, de az állandó tartózkodási engedély kérelmezésétől is idegenkedik, ami annak tudható be, hogy már a rendszerváltás előtt is itt élt, s az idő tájt a hatóságok igencsak szorgalmazták volna ennek megszerzését. Akkor azonban ugyanazok a szabályok vonatkoztak volna rá is, mint a magyar állampolgárokra, s ez a nyolcvanas években nem volt valami vonzó.

Más szempontból viszont szeretett itt élni már akkor is. Az egyetemen a szovjet társadalom tanulmányozására szakosodó, oroszul tanuló fiatalember számára ez volt a nagy kaland. Magyar feleségével Amszterdamban ismerkedett meg, mindketten ösztöndíjasként tanultak ott. Magyarországra 1982-ben jöttek élni. Mivel felesége az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetében volt állásban, David Youngnak módja nyílt együtt dolgozni neves magyar reformközgazdászokkal, s ugyanakkor az átlagemberek életét is megismerte nyelviskolai tanítványai révén. „1983-ban megszületett a lányom, s úgy éltünk, mint egy igazi magyar család. Volt négy-öt állásom” – emlékszik vissza.

Amikor Csikós-Nagy Bélával szerkesztett egy angol nyelvű könyvet, kiderült, hogy a hivatali telefonját lehallgatták, de más atrocitás nem érte a szocialista Magyarországon. Ennyi munkából sem éltek azonban jól, így 1985-ben Angliába költöztek, ahol szabadúszó újságíróként próbálkozott. Kelet-Európáról összeszedett tudása révén egyre keresettebb lett, írt a Financial Timesnak majd az Economistnak is, s szakértőként rendszeresen meghívták tévéműsorokba. Végül fix állást kapott az Economist Intelligence Unitnál (EIU).

A rendszerváltáskor azonban a felesége haza akart jönni, így itt keresett állást. A Price Waterhouse nemzetközi könyvvizsgáló cég szenior menedzsere, majd marketingigazgatója lett, onnan a Wolters Kluwer itteni érdekeltségéhez, a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadóhoz ment ügyvezető igazgatónak. Irányította a frissen privatizált cég átszervezését, végrehajtott több akvizíciót, s a szerzeményeket integrálta. Aztán, amikor a céget átszervezték, kilépett. Állást keresve felhívta azt a fejvadászt, Kohlmann
Richárdot, aki korábban egyszer megkereste őt, hogy elcsábítsa egy másik pozícióra – akkor sikertelenül. Ezúttal azonban igent mondott, amikor pár hét múlva Kohlmann azzal lepte meg, hogy legyen a társa a franchise formában terjeszkedő, felső vezetők keresésével foglalkozó Amrop Hever nemzetközi hálózat itteni partnercégében.

David Youngnak a fejvadászatban nem volt még tapasztalata, abban viszont bőven akadt, hogyan kell állást és szakterületet változtatni. Vezérigazgatóként foglalkozott munkatársainak kiválasztásával is, teljesen tehát nem volt ismeretlen számára a terület, marketingigazgatóként pedig félig-meddig az értékesítési munkát is kiismerte, márpedig a fejvadásznak tudnia kell eladnia saját magát. Ennek már hét éve. Azóta folyamatosan növekedtek, stabilan a direkt keresésre szakosodott itteni cégek élvonalába tartoznak (Figyelő, 2005/51-52. szám).

David Young most már nem gondolkozik váltáson. „Benne van a pénzem a vállalkozásban, a partnerem rám van utalva, jobban, mint a feleségem. A munkát szeretem, mert változatos, sok emberrel találkozom, együttműködöm a nemzetközi hálózat többi tagjával” – mondja. „Így ötven felé talán az utódlással kellene foglalkoznunk” – teszi hozzá, de a kérdés egyelőre nem égető, ugyanakkor nem is könnyen megoldható. A Magyarországot otthonának valló amerikai aggódik a gazdaság jövője miatt, elsősorban azért, mert az ifjabb generáció nem bővelkedik jól képzett, magabiztos, jó fellépésű emberekben. Munkaadóként pedig a magas bérterhek nyomasztják – nehéz az alkalmazottak számára versenyképes jövedelmeket megtermelni.