Szomszédaink, tágabb régiónk és a magunk sorsa is úgy formálódott ebben az esztendőben, hogy nem választhatom a könnyebbik utat. Azt, hogy a világ vezető hatalmainak pozícióharcait állítsam az év krónikájának középpontjába. Úgy gondolom, előbb a saját portánk előtt kell elkotorni a másnapos hó szennyét – vagy eloszlatni a ködöt, aszerint, hogy milyen időt rendel számunkra a világhatalmak által sem befolyásolható természet.
Gömöri Endre, újságíró
SE STABILITÁS, SE NYUGALOM. Mindenekelőtt szembe kell néznünk azzal, hogy Közép- és Kelet-Európa országai „létrehozták” a bizonytalanság és instabilitás új övezetét. Immár politikai közhely, hogy az egymással számos világpolitikai kérdésben konfrontálódó Amerika és Európai Unió teljes egyetértésben egyetlen dolgot vártak el a régió országaitól: stabilitást és nyugalmat. Amerika elsősorban azért igényelte és – amíg volt – azért értékelte a stabilitást, mert válsághelyzetekben számíthatott a régió NATO-tagállamainak szilárd, belső konfliktusok által nem veszélyeztetett együttműködésére (példák: a taszári bázis szerepe a balkáni háború idején, valamint Varsó kiemelt katonai szerepe az iraki háború első szakaszában). Az EU érdekei más okokból követelték meg ugyanezt; Brüsszel számára az volt a fontos, hogy a régió ne „exportáljon” újabb konfliktusokat a „nemzetek Európájának” kényes és érzékeny szervezetébe.
A most véget érő év folyamán a régió négy NATO- és EU-tagállama (Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia) különböző formában és időpontban bizonytalansági tényezővé váltak.
A negatív fordulat már egy évvel korábban megkezdődött Lengyelországban, amelyet elöntött a retrográd „nemzeti katolicizmussal párosult populizmus hulláma. Ennek az európai és regionális következményei az idén bontakoztak ki igazán. Gyakorlatilag működésképtelenné vált a francia-német-lengyel „weimari háromszög”, és feszültségek jelentek meg a visegrádi négyek munkájában is.
Időrendben (de egészen más jelleggel) Csehország következett. A régió egyetlen állama, amelynek tartós demokratikus előélete volt, amelyet a fasizmus nem érintett meg – de a kommunizmus igen. Prágában nincs populizmus; a pünkösd óta húzódó kormányválságnak más oka van. A választások abszolút patthelyzetet teremtettek jobb- és baloldal között (100-100 mandátum a parlamentben). Nagykoalíciót nem lehet létrehozni a két vezető párt (a jobbközép és a szocdemek) mély szemléleti konfliktusai miatt. A „tiszta” baloldali alternatívát lehetetlenné teszi a kommunista párt, a régió egyetlen parlamenti pozíciókkal (20 mandátum) rendelkező, de koalíciós partnerként nem vállalt szélsőbaloldali politikai szerveződésének jelenléte.
Ezt az ingatag helyzetet a jobbközép párt volt elnöke, a mai köztársasági elnök gazdaságpolitikai nézetei teszik az EU és a régió számára veszélyessé. Václav Klaus makacs euroszkeptikus. Nem fogadja el sem az unió alkotmányát, sem a mélyebb integrációt, és nem tartja „sürgetőnek” az euró bevezetését sem. Ez krízisbe sodorhatja a Prága-Brüsszel kapcsolatot, és új konfliktuselemet injekciózott a visegrádi együttműködés Varsó által már megtámadott, legyengített szervezetébe.
A kora ősz meghozta Szlovákia különösen veszélyes hozzájárulását a regionális bizonytalansághoz. Az első: Európa történetében először fordult elő, hogy választást nyerő (de koalícióra kényszerülő) szociáldemokrata párt a szélsőjobb erőit emelje maga mellé a kormányba. Ezzel „szalonképessé” váltak általában a rasszista kilengések, konkréten pedig szabad utat kapott a magyar kisebbség elleni, időnként fizikai erőszakba forduló hangulatkeltés. Ettől kezdve a visegrádi paktum nem működött többé, megszűnt a közös érdekérvényesítés lehetősége. A magyar politika baloldali erői pedig kénytelenek tudomásul venni: illúzió volt azt hinni, hogy a közös EU-tagság önmagában feloldja a magyar kisebbségekre nehezedő nyomást.
MAGYARORSZÁG IS MEGINGOTT. A szlovák fordulat idején – a régió vázolt viszonyaihoz mérten – Magyarországon jóval nagyobb volt a politikai stabilitás. A balközép koalíció szilárd parlamenti többsége ma is a stabilitás biztosítéka. Felesleges lenne azonban tagadni az októberi Economist-elemzés és Világbank-jelentés egymásra rímelő sorainak érvényességét. Economist: „A magyar kormány a miniszterelnök permanens hazugságokat bevalló beszéde után megingott.” Világbank: „A populista befolyás növekedése nehezíti a reformok végrehajtását és a szükséges pénzügyi lépések megtételét.” 2006 azt a leckét adta fel nekünk, hogy ezen feltételek között is megőrizzük a politikai stabilitást a bizonytalanság övezetében. (Első eredményhirdetés: 2007 karácsonyán.)
Ilyen állapotban bontakozik ki a régió határain az új Balkán-krízis, amely már a világhatalmi pozícióharcot is érinti. A Balkánról ugyan már Bismarck is megmondta, hogy „nem éri meg egyetlen pomerániai gránátos csontjait sem”, a történelmi realitás mégis az, hogy a Vaskancellár ideje óta valóságos csonthegyeket áldoztak a Balkánért, köztük pomerániai gránátosokét is. A legújabb válság középpontjában Koszovó áll, amely a nemzetközi jog szerint Szerbia egyik tartománya. A jog betűjénél fontosabb, hogy Koszovó a szerbek számára érzelmi töltésű szimbólum: a nemzeti mítosz szülőföldje. Ma a keserű valóság az, hogy a még Milosevics által 1989-ben elindított etnikai terrorhadjárat, majd a NATO (az amerikai légierő által végrehajtott támadásokban testet öltő) „humanitárius intervenciója” után Koszovó lakosságának 90 százaléka albán. A demográfia valósága áll ma szemben a mindig robbanásra kész szerb nacionalizmussal, amelynek ezúttal érthető (ha nem is feltétlenül méltányolható) érzelmi töltése van.
Washington és Brüsszel hivatalos álláspontja szerint Koszovót le kell szakítani Szerbiától, és „nemzetközileg ellenőrzött függetlenséghez” kell juttatni. Moszkva szerint viszont széles körű autonómiát kell kapnia, de a szerb állam keretein belül. A gond az, hogy Szerbia legerősebb politikai mozgalma már ma is a Hágában ülő háborús bűnös, Seselj „vajda” Radikális Pártja. A mérsékelt nacionalista kormányfő, Vojiszlav Kostunica és a nála liberálisabb Borisz Tadics államelnök egyaránt retteg attól, hogy a január 21-én esedékes választásokon elsöprő győzelmet aratnak a radikálisok. Akkor pedig – ha a 2007 derekára várt döntés során a NATO-EU-álláspont győzne – számolni kell egy azonnali, szenvedélyes, netán kegyetlen szerb soviniszta reakcióval.
NEM, NEM, SOHA! Ennek a dermesztő lehetőségnek az elkerülésére Kostunica az oroszokra támaszkodik. A múlt héten közölte: „Szerbia soha nem mond le Koszovóról”, és utalt arra, hogy Moszkva vétója a Biztonsági Tanácsban megakadályozna minden szerbellenes határozat elfogadását. A NATO és az EU is lépett. A védelmi szervezet decemberi, rigai csúcsértekezletén, amerikai kezdeményezésre, felkínálta Szerbiának a szervezet békepartneri státusát, majd a múlt héten az EU-csúcs „kilátásba helyezte” hat balkáni állam (az elsősorban várományos horvátok mellett Szerbia, Albánia, Bosznia, Montenegró és Macedónia) felvételét. Ám ugyanakkor jelezték: a horvátok is csak „legkorábban 2009-re” lehetnek az EU tagjai. A többi üres ígéret. A csúcs határozata szerint ezentúl nem jelölnek meg egyik pályázó esetében sem felvételi dátumot. Angela Merkel német kancellár (januártól Berlin veszi át az EU-elnökséget) így jelezte az unió vezető tagjainak csömörét a további bővítéstől: „Értsék meg, nem adunk ki több garancialevelet.”
A NATO és Brüsszel a távoli jövőben kalandozik, Koszovó miatt viszont néhány hónapon belül robbanhat a szerb sovinizmus aknája. Marad a lényeg: Moszkva azért áll ki Szerbia mellett, mert csak így őrizheti meg maradék balkáni befolyását. Másik bázisa nincs. Washington pedig „hétfőn” azért alázza meg Belgrádot – és „kedden” azért kínálja békepartnerséggel -, hogy az orosz befolyást végleg kiűzze abból az övezetből, amely az európai kontinens stratégiai hídja a Közép-Kelet felé.
Ez már része Amerika és Oroszország pozícióharcának, amely a maga hullámzó mozgásával meghatározó keretbe foglalt minden európai és közép-keleti eseményt. 2006-ban – európai szemmel nézve – szembetűnő az orosz befolyás előretörése. Ennek anyagi bázisa az, hogy az európai földgáz- és kőolajellátás biztonsága az orosz exporttól függ. Ezt Putyin orosz elnök nyíltan kül- és belpolitikai fegyverként használja. Így ez a kurzus joggal nevezhető Gazprom doktrínának. Névadója, az állami irányítás alá vont óriásvállalat irányítása a legfelső szinten összenőtt az orosz állami bürokrácia Putyin körül tömörülő elitjével.
PUTYIN ÖRÖK? A Gazprom doktrínát (persze nem ezen a néven) május elején hirdették meg, elsősorban belpolitikai céllal. Putyin akkor deklarálta, hogy a gáz- és olajexport jövedelmét gazdaság- és társadalom-átalakítási program végrehajtására fordítják. Egyben azt is világossá tette: ha az alkotmány szerint két ciklus után 2008-ban távozik is az elnöki pozícióból, továbbra is „irányító szerepre” tart igényt. Ekkor bukkant fel az elnök által támogatott utódként Dimitrij Medvegyev első miniszterelnök-helyettes (és Gazprom-vezér) neve.
A doktrína következő fejezete a nyolcak értekezlete volt Szentpéterváron, július közepén. A G8 fő tanulsága: amíg az irak-iráni krízis magasan tartja az energiahordozók árát, addig a Gazprom doktrína befolyásolja Európa politikáját és egyben fedezi a Putyin-kurzus csúszását az „irányított demokráciának” becézett önkényuralom felé.
Közben Amerikát – noha az minden szempontból az egyetlen szuperhatalom maradt – ebben az évben valósággal megbénította az iraki háború csődje. Ennek döntő eleme volt Bush elnök irracionális ragaszkodása a szűk neokonzervatív elit „küldetéses” ideológiájához, amely szerint Amerika missziója a parlamenti demokrácia „exportja” Irakba és általában az iszlám országokba. Az év második felében kiderült, hogy ez Irakot polgárháborúba sodorta, az iráni teokratikus diktatúrát pedig a régió hegemón hatalmává tette. A „neokon” álomból az elnököt nem ébresztette fel a novemberi időközi választás, amelyen pártja a törvényhozás mindkét házában elveszítette többségét. Nem ébresztette fel annak a kétpárti bizottságnak a jelentése sem, amely (apja, Bush ex-elnök alig burkolt támogatásával) racionális „távozási stratégiát” kínált az iraki csapdából. Washingtonban ez volt 2006 epilógusa.
Úgy vélem, két döntő és kemény év következik. 2007-ben az angolok és franciák új vezetőt kapnak; nem tudni, hogy Blair és Chirac távozása módosítja-e majd az EU balkáni és bővítési politikáját, és ha igen, milyen irányba. 2008 pedig a döntés éve lesz a Kreml és a Fehér Ház számára.
A Duna partjáról nézve ennyit mondhatok 2006 karácsonyán.