Javier Solana, az Európai Unió „külügyminisztere” Helsinkiben, az EU-orosz csúcsértekezlet után azt nyilatkozta: „Végül majd minden megoldódik. Nem kell a dolgot túldramatizálni.” Majd igyekszem szót fogadni, bár nem lesz könnyű.
A lényeg igen egyszerű. Az EU soros elnöki tisztségét betöltő Finnország verejtékes diplomáciai erőfeszítései ellenére a csúcs nem tudta betölteni fő feladatát: nem volt képes megújítani az unió és Oroszország együttműködési szerződését. Semmi dráma. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke közölte: a hivatalosan 2007. január elsején lejáró szerződés érvényességét prolongálják és „rövidesen” újra megkísérlik „igazi” megújítását.
Gömöri Endre, újságíró
ELLENTÉTEK SZÖVEVÉNYE. Barroso formális gesztusa nem tudta elfedni azt az abszurd helyzetet, hogy az egyik oldalon 25, hamarosan 27 állam egységére van szükség a hatékony fellépéshez, míg a másikon egymagában Oroszország áll. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden vitában „beépített” az oroszok előnye. Ilyen háttér előtt Helsinkiben az ellentétek valóságos szövevénye tárult fel.
A döntő szerepet az ultrakonzervatív, nacionalizmusát merev „nemzeti katolicizmussal” ötvöző lengyel kormány és a Putyin elnök által megszemélyesített, sajátos „demokrácia” nyílt konfliktusa játszotta. A lengyelek vétója akadályozta meg a szerződés megújítását. Varsó két feltétel teljesítését követelte az oroszoktól. Először: a hús- és zöldségexportot sújtó embargó feloldását. Másodszor: az európai energiacharta és a hozzá kapcsolódó energiatranzit protokoll ratifikálását. Putyin, mint várható volt, mindkét követelést elutasította. A vétó érvénybe lépett, és a vita hozta felszínre a többi ellentétet.
Putyin reagálásának nyersessége jelezte, hogy fölényét az egész EU-val szemben demonstrálni akarja. A húsexport ügyében elvetette Barroso javaslatát egy háromoldalú (Brüsszel-Moszkva-Varsó) egyeztetésre, majd húsbeviteli embargóval fenyegette meg az egész uniót, arra hivatkozva, hogy a román és bolgár sertésvész miatt 2007 októberéig az EU is tiltja az onnan érkező hús importját. Putyin ezt a technikai kérdést politikaivá emelte, mondván: „Sajnálatos, hogy az EU tagjaivá fogadja az ilyen országokat, anélkül, hogy konzultálna velünk az összes feleket érintő kérdésekről.” (Olli Rehn, az EU bővítési főbiztosa: „Putyin ezzel az átlátszó manőverrel akar nyomást gyakorolni az unióra.”)
Ennél összetettebb ellentétpárok alakultak ki az energiakérdésekben. Az alapgondot az Európai Unió számára itt is a Putyin-rezsim által vezényelt Gazprom-diplomácia jellemzi. Ez kihasználja az EU függését az orosz gáz- és olajimporttól; a Kreml a nyersanyagot leplezetlenül politikai nyomásra használja, és erre legfőbb eszköze a Gazprom. Helsinkiben Putyin ezért ismét megtagadta az energia-charta ratifikálását, mert úgy véli, hogy az gátolná a Gazprom nyomulását Nyugat felé. Ez a mozgás azonban meg is osztotta az unió tagállamait. Németország (a Balti-tenger alatt épülő vezetéken át) közvetlenül kaphat orosz gázt, és Moszkva ígérete szerint az export európai elosztó központja lesz. Így üzleti értelemben a Gazprom-diplomácia haszonélvezőjévé válik. Hasonló helyzetben van néhány német, francia, olasz és holland energiaipari nagyvállalat. Ezt a csoportot kemény érdekellentét állítja szembe a minden típusú orosz államot mély (és indokolt) bizalmatlanággal kezelő három balti országgal, valamint a német és orosz szándékokat hasonló gyanakvással fogadó lengyelekkel. (Közbeeső, pragmatikusabb – de távolról sem azonos – a magyar, cseh és szlovák álláspont. Helsinkiben a lengyel vétópolitikát a volt szovjet befolyási övezet országai közül egyik sem támogatta. A balti államok sem.)
Az energiavitának volt azonban egy olyan vonzata is, amely frontálisan szembefordította az unió egészét az oroszokkal. Ez a befektetési politikával volt kapcsolatban, amelynek egyetlen lehetséges forrása orosz részről az energiaexport hatalmas bevétele. Az EU illetékes bizottsága Helsinki előtt egy nappal bejelentette: egy januári Fehér Könyvben javasolni fogja, hogy az unió energiaipari trösztjei szabadon dönthessenek energiakészletük és elosztó hálózatuk piacra bocsátásáról. Egyben indítványozták, hogy az oroszok is tegyék meg ezt a lépést. Putyin „elővágása” Helsinkiben: „A Gazprom meg fogja őrizni integritását. Ez nemzeti ügye az Orosz Föderációnak.”
A MÉREG NEVE… Ez történt a finn fővárosban – de ott is inkább Londonra néztek, ahol (23 órával Helsinki előtt) szörnyű kínok között meghalt Alexander Litvinyenko, egy „disszidens” hajdani KGB-tiszt. Utolsó óráiban levelet diktált. Putyint vádolta, hogy parancsot adott az ő megmérgezésére. Londonban a szakértők megállapították, hogy Litvinyenkót radioaktív anyaggal mérgezték meg. A brit rendőrség ebből azt vonta le, hogy „állami” kezdeményezés áll a merénylet mögött. Itt a tárgyias bölcsesség véget ért, s elindult a kombinációk áradata. Ezek hiteles mérlegét máig senki nem vonta meg, de Helsinki légkörét megmérgezték. Az már tragikomédia, hogy Londonból a lengyel vétó óráiban kürtölték világgá a méreg nevét: polónium…