Tisztább ugyan nem lett a levegő, viszont drágult az áram – pesszimisták szerint egyelőre mindössze ennyi a 2005-ben bevezetett európai emisszió-kereskedelmi rendszer (EU ETS) hatása. Az optimisták ezzel szemben úgy vélik, már az is komoly eredménynek tekinthető, hogy a nagy európai iparvállalatok figyelik szén-dioxid-kibocsátásukat, és a következő években ennek eredményeként talán már a csökkentésre is áldoznak majd.
Fotó:Reuters
Tavaly januártól az erőműveknek, illetve azon iparvállalatoknak, amelyek tevékenysége szén-dioxid-kibocsátással jár, évente el kell számolniuk a légkörbe juttatott szennyezőanyagokkal. Első lépésként, az egyes országok kiotói vállalásait alapul véve, az államtól ingyen kaptak egy kvótát. Amely cég e mennyiséget túllépi, annak a szabadpiacról kell kiegészíteni azt, míg a megtakarítók értékesíthetik a felesleget (Más szennyese – Figyelő, 2004/39. szám). A rendszer elsődleges célja az volt, hogy a légszennyezés – első lépésben a szén-dioxid-kibocsátás – csökkentésére ösztönözze az európai ipart, és a lehető leghatékonyabbá tegye a kiotói vállalások teljesítését. Az uniós tagországok közül Nagy-Britannia volt a legszigorúbb a saját iparával, míg a legbőkezűbben a balti, valamint a közép- és kelet-európai államokban bántak a kvótákkal. Magyarországon kétszázegynéhány társaságot érint az ügy. Az elmúlt évi tényleges kibocsátási adatok alapján náluk 15 százalékos kvótatöbblet mutatkozott, a hazai szabályozás késedelme miatt azonban ezzel nem tudtak jó időben piacra lépni (Füstbe veszve – Figyelő, 2006/3. szám; Karbonlufi – Figyelő, 2006/19. szám).
Az európai emisszió-kereskedelmi rendszer egyelőre nem érinti a közlekedést, pedig szakértők szerint ez az ágazat legalább olyan mértékben felelős az üvegházhatású gázok kibocsátásáért, mint az energia-, az építőanyag- vagy az acélipar. Brüsszel elsőként a légi közlekedést szeretné bevonni az EU ETS-be, erre azonban úgy tűnik, 2012-ig nem kerül sor.
A fogyatékosságait érintő kritikák ellenére a rendszer 2012-ig biztosan változatlanul működik, a második négyéves ciklus kvótáinak meghatározásán most dolgoznak a nemzeti környezetvédelmi hatóságok. Tény, hogy jelenleg ehhez foghatóan szigorú szisztéma sehol a világon nem működik, és kellő szigorral Brüsszel a következő periódusban talán már a kibocsátás érdemi csökkenését is ki tudja kényszeríteni. Elemzők szerint a klímavédelem melletti elkötelezettség egyelőre nem hozta hátrányos helyzetbe az európai ipart az ázsiai, vagy az amerikai versenytársakkal szemben. Változhat azonban a helyzet, ha az Európai Bizottság a szén-dioxid mellett más légszennyező káros anyagokra, például a kén-dioxidra is kiterjesztené a rendszert.
KÍNAI FÜSTBOMBA. Másfelől Brüsszel arra készül, hogy külön szén-dioxid-adóval egyenlítse ki azon országok versenyelőnyét, ahol az uniós tagországoknál elnézőbbek a légszennyezéssel kapcsolatban. A fő érintett természetesen Kína lehet: „a Földgolyó gyárára” jelenleg a világ energiafelhasználásának több mint 10 százaléka jut. A helyi ipar fejlődési tempóját alapul véve ez az arány 2025-re legalább 14 százalékra nő. Ennek megfelelően Kína – a jelenlegi 13 százalékkal – az Egyesült Államok utáni második legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó is. Ráadásul e tekintetben az ázsiai ország az évtized végére (a gázokat kibocsátó alig ellenőrzött gyárak és a megugró motorizáció miatt) várhatóan megelőzi Amerikát, azaz a klímaváltozás első számú felelőse lesz. Ehhez egyetlen adat: Peking utcáin az utóbbi két évben átlagosan napi ezerrel nő az új autók száma.
Az elmúlt két évtized egyre lendületesebb gazdasági fejlődése oda vezetett, hogy ma a világ 20 legszennyezettebb levegőjű városa közül 16 Kínában található.
Kína környezetmegóvó intézkedésként a városi, elsősorban a pekingi tömegközlekedési járműveket igyekszik gázüzeműre lecserélni, az energiahatékonyságot növelni, a megújuló energiaforrások közül a vizet nagyobb arányban felhasználni, fokozatosan fejleszteni a nukleáris energianyerést – és ahol lehet, fát ültetni. Legújabban pedig fizetésre köteleznék a fő szennyezőanyag-kibocsátókat.
Az ország környezetvédelemre fordított költése 2005-ben 105 milliárd dollár, azaz a GDP 1,3 százaléka volt. Ezzel Kína elmarad a fejlett országok több mint 2 százalékos arányától. Ugyanakkor ökológai szakértők azt is kiemelik: azáltal, hogy Európa, az Egyesült Államok és Japán nehézipara az elmúlt időszakban nagyrészt az olcsó munkaerőt és kezdetleges szabályozást kínáló Kínába települt, az erkölcsi felelősség korántsem egyedül Pekinget terheli.
Kiotói vállalások
Először az 1970-es évek végén alakult ki tudományos körökben az az általános vélemény, miszerint az éghajlat jelentős változás felé halad. A nyolcvanas évek második felében már az ENSZ is foglalkozott a kérdéssel, 1992-ben világkonferenciát is szerveztek a témában, de az első valamirevaló kezdeményezésre 1997-ig kellett várni. Az ekkor megszületett kiotói egyezmény értelmében 38 fejlett ipari ország vállalta, hogy 2012-ig átlagosan 5,2 százalékkal csökkenti szennyezőanyag-kibocsátását. Az egyezmény csak 2005-ben lépett életbe, amikor Oroszország is ratifikálta azt. A törvényi erőre emelkedés feltétele ugyanis az volt, hogy a ratifikáló országok legalább 55 százalékkal részesedjenek a világ káros kibocsátásában.
A legnagyobb mumus, az Egyesült Államok a maga 25 százalékos részesedésével – jóllehet, az aláírók között ott volt – azóta sem léptette életbe az egyezményt, bár előremutató kezdeményezések ott is vannak. Nemrég a volt alelnök Al Gore írt könyvet és készített filmet (utóbbiról recenziónk a 42. oldalon) a globális felmelegedés veszélyeiről, és Kalifornia kormányzója, Arnold Schwarzenegger is bevezette államában a kiotói szigorításokat. A nagy hiányzók között van Ausztrália, Brazília és Argentína, valamint az olyan fejlődő államok, mint India vagy Kína. Az ENSZ november 6-a és 17-e között Nairobiban zajlott ülésén felszólították Kínát – Indiával és az Egyesült Államokkal egyetemben -, hogy legyen tagja a következő regulációs megállapodásnak, ezt azonban a pekingi küldött elutasította. Igaz, diplomatikus megfogalmazással „nem zárta ki a párbeszéd lehetőségét”.
Magyarország 2002-ben csatlakozott az egyezményhez, és ugyan az Európai Unió 8 százalékos kibocsátás-csökkentésével szemben csak 6 százalékot vállalt, de ezt minden jel szerint teljesíti is 2012-ig. Igaz, ezért lényegében alig kellett tennie valamit. A magyar kormány ugyanis elérte, hogy az uniós országok számára kötelező 1990-es bázishoz képest (a kibocsátás csökkentését ehhez az évhez viszonyítva nézték) nálunk az 1985-87-es éveket vegyék alapul. Így a rendszerváltás környéki gazdasági átalakulással, legfőképp a nehézipar leépítésével szinte rögtön meg is volt a 6 százalék. A számokkal való játék nélkül aligha teljesítettük volna a vállalásunkat, így most a következő kiotói időszakra kell koncentrálnunk, mert a várható 20, de akár 30 százalékos kötelező kibocsátási-csökkentéssel már meggyűlhet a bajunk.