Magyarország elmarad az uniós átlagtól a legtöbb vizsgált mutató tekintetében, néhány területen pedig riasztóan széles a szakadék. Aligha kétséges, hogy hazánk válaszút elé került: vagy véget vet a negatív spirálban való lefelé szánkázásnak, s az uniós tagság nyújtotta lehetőségeket kihasználva soha nem látott fejlődési pályára áll, vagy fokozatosan belegabalyodik a gazdasági és politikai válságok hínárjába. A tét nem kevesebb, mint hogy Magyarország a globalizáció haszonélvezője, vagy pedig szenvedő alanya lesz-e. Mert a mai Európai Unióban mindkettőre akad példa.
Nincsenek a közösségben olyan mintaállamok, amelyek minden tekintetben a krémet képviselik. Vannak viszont olyanok, amelyek egyszerre több területen is követendő példát mutatnak. Magyar szempontból, a helyzetbeli hasonlóság okán, talán Finnország – és nem az oly gyakran hangoztatott Írország – esete lehet a legtanulságosabb. A finneknél figyelhető meg leginkább a nagyarányú foglalkoztatottság és az innovációs kapacitás együttes megléte. Lényegében ugyanezt az innováció-orientált és magas foglalkoztatásra épülő modellt igyekszik követni a többi skandináv, a német, a francia, a holland és az osztrák gazdaság is.
MAGAS FOGLALKOZTATÁS. Az új értékek előállításában, és azok sikeres piaci hasznosításában azon tagállamok járnak az élen, ahol a népesség kellően nagy aránya járul hozzá az erőfeszítésekhez. Mindenekelőtt tehát megfelelő számú termelő és adózó állampolgárra van szükség. A ledolgozott munkaórák számát tekintve az innovációban is élen járó országok állnak elöl: a skandinávok többsége, az írek, a britek az európai átlagot messze meghaladó ideig dolgoznak, míg a magyarok – elsősorban a férfiak – jócskán elmaradnak az átlagtól.
Magyar bizonyítvány
1. Miként áll hazánk a növekedési pálya tartóssá tétele szempontjából legfontosabb mutatókban?
2. Magas foglalkoztatottság: magyar részről egyértelmű deficit mutatkozik.
3. Innováció: e vertikum kiépítettsége terén többnyire elmaradás tapasztalható, azzal a megszorítással, hogy a csúcstechnológiai befektetők jelenléte már kezdi éreztetni hatását.
4. Illeszkedés az uniós piacokhoz: ennek magas foka akár kitörési eséllyel is biztathat.
Biztató még: a magyarországi szolgáltatások exportjának viszonylag magas mértéke, továbbá az, hogy kellő saját tőke híján továbbra is uniós átlag feletti a külföldi közvetlen tőkebefektetések aránya.
A magas foglalkoztatottság voltaképpen azt jelenti, hogy a népesség nagy százaléka az élettartama során viszonylag magas évszámot dolgozik. A mutatót általában az szokta lerontani, ha túl sokan, túl hamar abbahagyják a munkát (ilyen a korai nyugdíj, ami ma nálunk is jellemző), vagy ha túl sokan, túl későn kezdenek dolgozni (elhúzódó diákévek). Hasonlóan rontja az átlagot, ha a szülőkorban lévő nők nagy tömegben tartósan kiszakadnak a munkából, valamint ha az alacsony szakképzettség miatt viszonylag sokan nem tudnak elhelyezkedni. Az értékteremtésben példaértékű teljesítményt nyújtó északi tagországokban mindenütt 65 év a nyugdíjkorhatár (férfiaknak és nőknek egyaránt); az íreknél 66 év, az osztrákoknál a férfiaknál 65, a nőknél 60 év. Nálunk jelenleg a férfiaknál 62 év, míg a nőknél 59 év a korhatár (utóbbi 2009-ig fokozatosan szintén 62-re emelkedik). Az etalonnak tekintett országokban a magyarhoz képest nemcsak magasabb a nyugdíjkorhatár, de többen dolgoznak egészen addig. Írországban a férfiak nyugállományba vonulásának tényleges életkora is 65 év felett van, míg Magyarországon 58 év alatti az átlag. A családos nők munkavállalása szempontjából oly fontos részmunkaidős megoldás is ugyanezekben az északi országokban (valamint Németországban, Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban) a legelterjedtebb, miközben a vonatkozó magyar adat ettől messze elmarad.
INNOVÁCIÓ. A sok munka persze önmagában még kevés lenne az üdvösséghez. Amivel a fent említett országok igazán kitűnnek, az az, hogy a hosszabb munkaidőt az uniós átlagot meghaladó hatékonyságú innovációs tevékenységre fordítják. Már az is sokatmondó, hogy éppen ezekben – tehát a „legtöbbet” dolgozó – államokban az EU-átlagot meghaladó a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya. Még érdekesebb, hogy ugyancsak az ő körükben a legmagasabb a mérnöki, természettudományi diplomát szerzők súlya. Míg az írek és a spanyolok a diplomások számát tekintve az összlakosságon belül elérték az egyharmados arányt, addig az EU-pénzek hatékony elköltéséért sokszor megdicsért Portugália e téren sokkal kevésbé volt előrelátó. A vonatkozó magyar mutató lényegében ugyancsak az élenjáró országok harmada. A mérnöki és természettudományi karokon végzettek aránya főként az íreknél nagyon magas, a magyar adat pedig a harmadik legkisebb a sorban: az írnek alig az ötödét éri el.
A jövőbe való befektetés egyik legfontosabb fokmérője a kutatásra és fejlesztésre fordított források mértéke. Az állami büdzséből, valamint az üzleti szférából származó ráfordítások tekintetében ismét a skandináv országok emelkednek ki a mezőnyből. Mindenekelőtt Svédország és Finnország, amelyek a GDP 3,95, illetve 3,48 százalékát fordítják K+F-re. A magyar mutató 0,92 százalék, azaz a 2,05 százalékos EU-átlagnak kevesebb mint fele, az éllovasoknak pedig a negyede.
Részben ezzel függ össze az, hogy adott tagország hány saját szabadalmat tud felmutatni. Az egymillió lakosra jutó szabadalomszám tekintetében az uniós átlag 134. Ennek több mint duplája a finn-svéd páros mutatója, 310 feletti számmal. Németország is jól áll 300, Dánia pedig 214 saját szabadalommal, míg Magyarország 19 szabadalmával a sereghajtók között található.
Mindezek alapján megállapítható, hogy az átlagosnál nagyobb mértékben jövőorientáltan gondolkodó országoknál egyfajta egymásra épülés figyelhető meg. Ezekben már eleve magasabb az átlagosnál a diplomások száma, a diplomásokon belül aztán nagyobb a mérnökök és természettudományi karokon végzettek aránya. Nem véletlen, hogy éppen ezen országokban többnyire a K+F-ráfordítás is messze meghaladja az uniós átlagot. Ennek köszönhetően ugyanezek járnak az élen a szabadalmak tekintetében is, náluk kiugróbb továbbá a csúcstechnológiai ágazatokban foglalkoztatottak száma, és az infokommunikációs technológiák elterjedésében is előrébb járnak. E tényezők egymást erősítik: a szélessávú hálózatok nagyobb elterjedése Hollandiában és a skandináv államokban maga után húzta az intenzívebb internethasználatot.
Tanulságos ellenpélda ugyanakkor Portugália, amely – jóllehet átfogó infrastruktúra-fejlesztésével eredményes pénzköltőnek számít az EU-ban – az innovációs mutatókat sorra véve majd minden tekintetben a mezőny végén kullog. Nem véletlen, hogy Portugália mindinkább szenvedő alanya lesz a globalizációnak.
KÖLTSÉGVETÉSI SZERKEZET. A nemzeti büdzsék vizsgálata kapcsán megállapítható, hogy amely ország csak teheti, adórendszerében igyekszik valamelyest tehermentesíteni a termelői szférát. Példaként említhető, hogy az innováció és az új érték létrehozása szempontjából eddig mintaként emlegetett EU-tagok körében általában az uniós átlagot meghaladó volt 2004-ben a munkavállalókat terhelő adók, járulékok és illetékek együttes GDP-arányos hányada, miközben közülük többnél is az átlag alatt maradtak a munkáltatót terhelő, foglalkoztatásból eredő adók és járulékok. A magyar trend ezekkel éppen ellentétes: az szja-befizetés elmarad az uniós átlagtól, a tb, valamint a termelőket terhelő adó- és járulékhányad viszont több százalékponttal az uniós átlag felett van.
Ami a költségvetés kiadási oldalát illeti, a magyar ráfordítások szintje 2003-ban GDP-arányosan 2,1 százalékponttal haladta meg a Huszonötök átlagát. Ez különösen annak fényében tanulságos, hogy a szociális kiadások tekintetében Magyarország elmarad az uniós átlagtól. Jelentős mértékű a magyar kiadási többlet az általános közszolgálatnál (amely többek között magában foglalja a teljes állami intézményrendszert és a közigazgatást).
A beharangozott hazai reformok közül különösen fontosnak tekintett egészségügyi kiadások alakulását vizsgálva kitűnik, hogy bár e kiadások GDP-arányosan elmaradnak az EU-átlagtól, a hazai kórházi ágyak és orvosok száma rendre meghaladta azt, az orvoslátogatások és gyógyszerköltségek aránya pedig csaknem kétszerese annak.
A költségvetés helyzete szempontjából nagyon is meghatározó a külföldi működő tőke beáramlása. Érdekesség, hogy ennek aránya éppen az unión belül kimagasló egy főre jutó GDP-t produkáló Luxemburgban és Írországban a legmagasabb: az előbbiben a GDP 129, az utóbbinál 127 százalékát tette ki. Mindenhol másutt 100 százalék alatt maradt, sőt, az innovációban élen járó tagállamok többségénél kifejezetten alacsony volt (Finnországban 28, Ausztriában 19, Németországban 25 százalék), ami arra utal, hogy ezekben az államokban saját forrásból is képesek győzni a finanszírozást. Magyarország 45 százalékkal a középmezőnyben foglal helyet; figyelemreméltó, hogy az új tagállamok közül a legígéretesebb gazdasági teljesítményt felmutató Szlovéniában az FDI-arány csak 21 százalék volt.
Mivel gyakran emlegetik, érdemes röviden külön is kitérni Írország példájára. Az „ír csodáról” egy időben sokat lehetett hallani. Tény, hogy a harminc évvel ezelőtti EU-csatlakozása idején még „Európa szegényházának” számító szigetország lényegében egyetlen emberöltő alatt több tucat százalékpontot ugrott előre és az uniós átlagot bőven meghaladó fejlettséget ért el. Ugyanakkor már a korai értékelésekben is megjelent és idővel hangsúlyossá vált olyan sajátos jegyek említése, mint az amerikai kapcsolat, az angolszász nyelvi háttér, a betelepülő nagytőke kivételes hatása, amelyek ilyen formában másutt kevésbé teszik megismételhetővé az ír felfutást.
Legalább egy nagyon fontos tanulság azonban megkérdőjelezhetetlen: amikor Dublin elkezdte felhasználni az uniós felzárkóztatási forrásokat, azt a stratégiai döntést hozták, hogy ezek jó részét – a legszükségesebbektől eltekintve – nem annyira infrastrukturális beruházásokra, hanem mindenekelőtt a „tudásbázis” radikális megújítására fordítják. A hajdani szegény agrárország dicsekedhet ma a legtöbb mérnöki és természettudományos végzettségű hallgatóval, miként a diplomások arányát illetően is az éllovasok között van. Az importált befektetők hatására azonban az ír innovációs vertikum ma még nem teljes: relatíve alacsony a K+F ráfordítás – nyilván a betelepülők hozzák magukkal a fejlesztési eredményeket -, és sejthetően ugyanezen okból nincsen sok saját szabadalom sem. Az érem másik oldala, hogy Írország is a sereghajtók között van autópálya-ellátottságban, és az amúgy csúcstechnológiát támogató szélessávú adatátviteli hálózatok elterjedtségét tekintve is elmarad. Ezzel szemben az ír állam az egyik legolcsóbb: a közszférára alig felét költik csak az uniós átlagnak.
Mindehhez képest érdekes ellenpontként köszön vissza – az éppen magyar vonatkozásban sokszor példaként is emlegetett – Portugália esete. Amely szintén szegény, kedvezőtlen háttérrel indult, és az elmúlt két évtizedben hatalmas mértékű uniós támogatást hívhatott le. Ennek jó részét azonban főként infrastruktúrafejlesztésre fordították. Tény, hogy szemben mondjuk Görögországgal, ahol hivatalosan szintén ez a vonal érvényesült, ám a pénzfelhasználás szintjén rendre megbukott a dolog, Lisszabon saját célkitűzéseit jól teljesítette. Autópálya-sűrűsége például ma már megegyezik a franciával vagy az osztrákkal, és lényegében az EU-átlagot hozzák a szélessávú adatátviteli hálózat elterjedtségében is. De ahogy már az innovációs politika vizsgálatánál említettük, szinte teljesen hiányzik a jövőt szolgáló vertikum, s ezzel relatíve beszűkült a gazdasági növekedési pályára állítás mozgástere is.