Mindent le kell egyszerűsíteni, amennyire csak lehet, de nem jobban – mondta Einstein, amikor arról kérdezték, hogyan lehet összetett gyakorlati jelenségekkel elméletben foglalkozni. Ebből a szempontból a második Gyurcsány-kormány megalakulása után kialakult helyzet nehéz feladat elé állította a politikusokat és a véleményformálókat egyaránt. Olyan eseményekre kellett reagálniuk, amelyekhez foghatót korábban nem tapasztaltak. Az eredmény: a jó és a rossz összecsapásaként lefestett politikai tájkép. Míg a Fidesz és értelmiségi rajongótábora szerint a „betegesen hazudozó” miniszterelnök, addig az MSZP és holdudvara szerint a „hatalommániás” Orbán Viktor minden baj okozója.
A hazugság helyett Gyurcsány inkább azért lenne bírálható, mert kormányzás helyett az egész eddigi politikáját az Orbán-fóbiára építette. Fotó: Szigeti Tamás
KI MIT ÉRT ALATTA?A politikai jelenségek morális megközelítésének nehézségét azonban jól szemlélteti az a vita, amely a miniszterelnök őszödi beszéde kapcsán kialakult. A kormányfő védelmezői, illetve a vele szemben felsorakozók egyaránt a hazugság bűnét állítják a középpontba, holott a miniszterelnök egyértelmű erkölcsi megítélése ebből a szempontból lehetetlen. Az ítélet attól függ, hogy ki mit ért hazugság alatt. Az emberi tettek ugyanis többféleképpen is megítélhetők. Vizsgálni lehet egy cselekedet tartalmát, a cselekvő szándékát, a körülményeket, valamint a következményeket. A miniszterelnök esetében a különböző nézőpontok különböző következtetésekhez vezetnek. Így logikailag kifogástalanul bebizonyítható, hogy Gyurcsány Ferenc hazudozó, de az is, hogy jelenleg ő a legőszintébb politikus.
Hogy az őszödi beszéd moralizáló értelmezése mennyire nem segíti az előrelépést, azt jól mutatja a szembenálló oldalak között kialakult állóháború. A konfliktus mára óvodás szintre zuhant, „ki hazudott nagyobbat” típusú vitává vált. Ebben a helyzetben Orbán egyenesen nevetségessé tette magát azzal, amikor kijelentette, hogy ő sosem hazudott a választóknak. Gyurcsány pedig hiába magyarázta, hogy ő éppen az elmúlt évek hazug gyakorlatának akar véget vetni, a közvéleményhez csupán a hazugság beismerése jutott el. A miniszterelnök úgy járt, mint az a bűvész, aki egy alkalommal egy amerikai televíziós show-műsorban leleplezte az előtte szereplő parafenomén trükkjeit. A bűvész arra számított, hogy a közönség ünnepelni fogja, amiért megmutatta az igazságot. Ehelyett azonban a publikum legnagyobb része dühösen támadt rá, amiért elrontotta a szórakozásukat, és lerombolta hitüket a csodákban. Gyurcsány sem vett tudomást arról, hogy egy ilyen „nyers” beszéd – ha nyilvánosságra kerül – illúzióromboló lehet. Mert bármennyire is rossz véleménnyel vannak a választók a politikusokról, azért szeretnek hinni nekik.
Orbán legfõbb vétke a szélsõjobboldallal való együttmûködés. Ez több mint bûn: stratégiai hiba. Fotó: Sárosi Zoltán
A hazugság helyett Gyurcsány inkább azért lenne bírálható, mert kormányzás helyett az egész eddigi politikáját az Orbán-fóbiára építette. A kormánnyal szemben megfogalmazott legfőbb vád, azaz „a választók megtévesztése” tehát pusztán okozat. Az ok az, hogy a szocialisták meggyőződése szerint csak ők tudnak jó válaszokat adni az ország előtt álló kihívásokra. Erkölcsi kötelességként fogják fel a politikai küzdelmet. Nem politikai céljuk, hanem küldetésük, hogy megmentsék a köztársaságot a Fidesztől. Ezzel pedig a politikai berendezkedés alapelvei fölé helyezik a saját politikai táboruk által vallott elveket.
Ahogy az őszödi beszéd megítélése kapcsán sem megyünk sokra erkölcsi kategóriákkal, úgy a Fidesz politikáját sem érdemes a hétköznapi morál szempontjából megítélni. Ennek ellenére a leggyakoribb vádak a Fidesszel – és személyesen Orbánnal – szemben a következők: hataloméhség, utcai politizálás, szélsőségesség. Így Orbán egy olyan erkölcsileg romlott politikusként jelenik meg a nyilvánosság előtt, aki elvakult hataloméhségétől vezérelve az alkotmányos kereteket átlépve, utcai zavargások és tüntetések segítségével igyekszik megdönteni a demokratikus rendet, hogy aztán diktatúrát vezessen be.
Ennek az elképzelésnek minden egyes eleme megkérdőjelezhető. Először is nevetséges azzal bírálni egy politikust, hogy hataloméhes. A politika ugyanis nem értelmezhető a hatalom fogalma nélkül, egy politikus esetében még egy parlamentáris demokráciában is teljesen természetes tulajdonság, sőt követelmény és elvárás a hatalomra való folytonos törekvés. Ugyancsak vitatható az utcai politizálás elítélése, hiszen a demonstrációk és a tüntetések bevett eszköznek tekinthetők minden demokratikus országban. A sokat hangoztatott érvek ellenére igenis vannak példák arra, hogy demokratikus körülmények között az utcáról kényszerítik ki a kormány lemondását, és ezeket az akciókat nem ritkán ellenzékben lévő politikai erők szervezik. Végül pedig az sem igazolható, hogy a Fidesz mindenáron a hatalom megszerzésére törekedne. A párt politikájából ennek éppen az ellenkezője olvasható ki: a Fidesz a kormányzás átvételét igyekszik elhárítani magától, mivel az a jelenlegi helyzetben nem érdeke. Orbán ezért hangoztatja folyton, hogy szakértői kormányt akar, és nem előrehozott választásokat.
Orbán gonoszságának hangsúlyozása éppúgy nem vezet sehová, mint Gyurcsány lehazugozása. Ez csupán arra jó, hogy a baloldali táborban szinten tartsák a Fidesztől való félelmet és az abból táplálkozó gyűlöletet. Az értelmes kritika ehelyett az lenne, ha a Fidesz politikai ellenfelei, és a magyar értelmiség következetesen rámutatna Orbán legfőbb, parlamentáris demokrácia elleni vétkére, a szélsőjobboldallal való együttműködésre („egy a tábor, egy a zászló”), az ugyanis több mint bűn: stratégiai hiba.
Orbán nem szélsőséges, de pártja 1998 óta egyre nagyobb mértékben integrálta a szélsőjobboldali szavazókat saját táborába. E folyamat során a Fidesz átvette a szélsőjobboldal szóhasználatának és szimbólumainak egy részét. Nem az a lényeg tehát, hogy Orbán utcára vitte a politikát, hanem, hogy kikkel együtt vitte az utcára. Magyarországon emiatt kezeli politikai tényezőként mind a jobboldal, mind a baloldal a szélsőségeseket.
A Fidesz elnöke görcsösen ragaszkodik ahhoz a kétszer is vereséghez vezető elképzeléshez, hogy csak egy egységes jobboldali szövetség képes legyőzni a baloldalt. Ezért nem fogad el más jobboldali pártokat (MDF), és tart egy önálló, tőle jobbra álló erő megszerveződésétől is. A szeptember közepe óta többször előfordult utcai zavargások kapcsán a Fidesz e stratégia miatt szorult védekező pozícióba. Az, hogy október 23-án a rendőrök terelték-e a rendbontókat, vagy fordítva, ebből a szempontból részletkérdés. A Fidesz és az erőszakos utcai zavargások összekapcsolása ugyanis arra vezethető vissza, hogy Orbán immár tíz éve terelgeti egybe a mérsékelt jobboldaliakat a szélsőségesekkel.
KÉNYSZERPÁLYÁN. A stratégia tehát hibás, de ha Orbán feladná, akkor a politikai teljesítményéből alig maradna valami. Orbán a jobboldal vezére, aki képes összetartani az egész tábort. Ha ezt a pozícióját elveszíti, akkor mindent elveszít. A jobboldal egyben tartása Orbán és rajongótábora számára morális küldetés, így akárcsak a baloldal esetében, a jobboldalon is megfigyelhető a táboron belül kialakult meggyőződések általános erkölcsi normává emelése. Ez tükröződik abban is, ahogyan Orbán és pártja a parlamenti választások óta politizál. Amennyiben ugyanis a politikai racionalitást nézzük, akkor sokszor érthetetlen mindaz, amit a Fidesz tesz. Ha viszont azt vesszük alapul, hogy a cél nem más, mint a jobboldal összetartása, továbbá Orbán vezető szerepének megerősítése az elvesztett parlamenti választás után, akkor mindjárt érthetőnek és eredményesnek tetszenek a Fidesz elmúlt hónapokban tett lépései.
Mivel a két nagy tábor kizárólag saját küldetéstudatának akar megfelelni, a morális válságról szóló vita a legrosszabbat hozza ki a pártokból. Elvágja a kibontakozás lehetőségét. A moralizálás a legrosszabbat hozza ki a választókból is, hiszen többségük amúgy is leegyszerűsített erkölcsi kategóriákban gondolkodik a politikusokról. A jelenlegi vita ezt a végletesen lebutított gondolkodást erősíti.
Amikor az ókori római történetírók a birodalom bukását jövendölve siránkoztak a „jó erkölcsök” eltűnésén, a történelmi közhellyel ellentétben nem hétköznapi erkölcsi kategóriákra gondoltak, hanem annak a politikai zsinórmértéknek az elvesztésére, amely Róma hatalmát évszázadokon át megalapozta. Magyarországon úgy tűnik, hogy az elmúlt 16 évben még ki sem alakult ez a zsinórmérték. Most mindenekelőtt több józan észre, és kevesebb moralizálásra lenne szükség. De ha már morál, akkor ott kellene kezdeni, hogy nem egyszerűsítjük le a dolgokat annál jobban, mint amennyire lehet.