Személyes életemben annyi minden történt a szabadságharcos fejedelem végső nyughelyén, hogy emléktolulással kell küzdenem, ha szóba kerül. Ismertem a csehszlovák, majd az ismét magyar, aztán az ismét csehszlovák, végül a szlovák Kassát. Emlékeim szerint mindig toleránsabb volt az általános intoleranciában: ahol hagyománya van a polgárságnak (Kassai polgárok), ott mélyebben gyökerezik egymás eltűrése is. A pártállami, vakolathullató lerobbantság után most gyönyörű a város, az ifjú állam büszke rá, és költ is rá. Egyszer majd elfogy a maradéka is annak a hiú voluntarizmusnak, hogy minden múlt csak szlovák múlt lehet. Nekünk is, nekik is meg kell békülni a gondolattal, hogy a történelmünk közös, még ha ez hol itt, hol ott, olykor zavarónak tetszik. A fenséges dóm szentje, Erzsébet, és az ott pihenő Rákóczi asztrálteste nem fenyeget senkit. Csak gazdagít. Válogatás nélkül.
Kassa ma élvezetes város. Sétacentrumában gyönyörködni lehet. A dómot, a nagyszínházat, akárcsak az egész negyedet, felújították, és ezt tették a magyarok Thália Színházával meg a Márai Stúdiószínházzal is. Majdnem negyven éve a pesti Tháliában volt az ősbemutatója, jó tíz éve pedig a kassai Tháliában mutatták be Komámasszony, hol a stukker? című darabomat. Akkor még csúnya, elhanyagolt ház volt. Most, az immár megszépült színházban, díszelőadás volt október 22-én. Megtisztelő módon Galopp a Vérmezőn című, 1982-ben írt darabomat tűzték ki az ünnepre, Makk Károly rendezésében. Mensáros Lászlónak írtam a főszerepet annak idején. És Ádám Ottó rendezte a Kis-Madáchban, ám a próbák közepette betiltották, majd a következő évben mégis meglett a premier. Óriási ünneplés volt, Mensárossal könnyezve hajlongtunk egymás kezét szorongatva – és ez a gyönyörű emlék most újjáéledt Kassán: a közönség állva tapsolt a színészeknek. Nem csupán magyarok, szlovákok is. Ha ehhez hozzáfűzöm, hogy az ‘56 októberét idéző két beszéd is elhangzott (az egyik elkövető én voltam), a város első emberének jelenlétében, s mindkét ország himnuszával – megkockáztatom, hogy az egyik legméltóbb, balhémentes megemlékezést egy másik országban tartották.
Kassa varázslatos, ódon árkádjai és átjáróházai labirintusában ténferegve az ember lépten-nyomon csábító lokalitásokba ütközik. Kellemes érkezésünk volt, isteni az autópálya (pártfüggetlenül is az), a határon nem is láttunk szlovák határőrt (Európa lassan majd mindent megold). Úgyhogy a premier napján korán, már ebédidőben Kassán voltunk, márpedig ha ebédidő van, akkor ebédelni kell. Színigazgatóval, főrendezővel, Makk Károlyékkal kikötöttünk a boltíves La Colonial vendéglőben. Utálom a koloniál bútort (pártfunkci-álom volt egykor), de ez itt valahogy hangulatos, mert konzekvens. És főleg remek a konyhája, életemben olyan pikáns borscs-levest nem ettem, mint ott. Utána Makkék kollektíve belevágtak egy kemencében sült óriáscsülökbe (meg kellett kóstolni: fenomenális volt), én egy kifogástalan beefsteaket ettem, felvidéki krumplival (ez nálam külön kategória). Bemutató után gazdag bankett a színházban. Ám barátaink másnap a város egyik raritásába vezettek, a Camelot nevű „középkori étterembe”. Manapság divatos ez az étteremtípus, találkoztam olyannal is, mely a tömegturizmus futószalagon gyártott ételeivel valóban középkori színvonalú. A kassai Camelot hangulatos katakombakörnyezetében kiváló konyha válogatott ételei várnak. Olyannyira nem futószalagon főznek, hogy van étel, melyet egy nappal, de van olyan is, melyet két nappal korábban kell megrendelni. (Nyilván alaposan pácolják.) Ezt nem vártuk meg, hanem a kerekasztalt feltaláló Arthur király lovagjainak megannyi ételkompozíciójából a „Lovagok steakjét” kértük négyféle, pompásan feleselő mártással. Nagyszerű volt. Majd: búcsú Kassától, egy újabb emlékkel. Itthon beakasztottam az öreg szekrénybe, a többi közé.