Előhívás

Pőcze Attila, a Vintage Galéria tulajdonosa közel tíz éve egyedülálló módon gondoskodik a műtárgypiac hazai mostohagyermekéről, a fotópiacról. Az idén novemberben, ahogy 1999 óta minden évben, a galéria részt vesz a világ második legnagyobb nemzetközi fotóvásárán, a Paris Photón, ahol Magyarországot egy szál maga képviseli, s ahová Közép- és Kelet-Európa országaiból nemigen érkezik más kiállító. Az eseményről eddig mindig pozitív visszajelzésekkel, meghívásokkal tért haza, annál is inkább, mert a nemzetközi fotópiacon, ahol az aukciós eladások az utóbbi években az egekbe szöktek, a magyar fotó különös megbecsülésnek örvend, köszönhetően a két világháború között tevékenykedő fotós generáció tagjainak: André Kertésznek, Moholy-Nagy Lászlónak, Brassaïnak és társaiknak. Még akkor is, ha ma már alig van mit eladni.

Merthogy hiába a nagyszerű múlt, Magyarországon ma a fotóeladások százalékban nem is mérhetők. Nagyházi Csaba, a Magyar Műkereskedők Szövetségének elnöke, a Nagyházi Galéria tulajdonosa, aki mellesleg maga is műgyűjtő, emberemlékezet óta nem látott hazai aukción eladásra kínált fotót, de még csak olyan elvetemült hazai műgyűjtőről sem tud, akinél fotográfiák sorakoznának a falon.

Pedig a nyolcvanas években az első nagyobb fotógaléria, a Főfotó Váci utcai intézménye – Gera Mihály szakíró művészeti vezetésével – napi 200-300 látogatót vonzott, többségében hazánkba látogató turistákat, akik szép számban vásároltak is a kiállított művek közül. „A galériát azonban 1989-ben, ironikus módon épp a fotográfia feltalálásának 150. évfordulóján, váratlanul bezáratták” – emlékszik vissza Gera Mihály. Az esetet követően számos kisebb galéria próbálta felkelteni a konzervatív műgyűjtők és a szűkmarkú támogatók érdeklődését, nem sok sikerrel. Így állami támogatás és piac hiányában a fotógalériák visszavonultak virtuális magányukba.

PIACELLENES POLITIKA. „A fotográfiát ma Magyarországon nem tekintik értéknek” – ad diagnózist a mai helyzetről Szamódy Zsolt, a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke. Az okok az 50 évig honos piacellenes kultúrpolitikából eredeztethetők, amely nem tette tezaurálásra alkalmassá a fotográfiát, vagyis kizárta a műkincsek közül. Szamódy fotóművészként úgy véli, a műtárgypiaci értékek torzulásáért az oktatási rendszer is felelős, amely nem teszi lehetővé a megfelelő műtárgyi követelményrendszer kialakulását, ugyanis a képző- és iparművészeti egyetemeken csak más szakok szakirányaként vehető fel a fotográfia. Tehetséges alkotókból nincs hiány, mivel sokan a képzőművészet más ágaiból vagy a fotóriporterek közül kerülnek ki, ám nehéz fotós nagyhatalomként reprezentálni Magyarországot úgy, hogy nincs különálló fotóművész szak egyik egyetemen sem.

Azon kevesek pedig, akik mégis próbálkoznak, nem tudják, mennyit érnek alkotásaik. A képzőművészeti piacon – viszonyítási alap híján – a galériások és fotóművészek egyaránt árképzési gondokkal küzdenek. Egyes alkotók „nyugati áron” mérik portékájukat, így válva megfizethetetlenné a magyar gyűjtőközönség számára, míg mások olcsóságukkal válnak hiteltelenné. Nagyházi Csaba ehhez hozzáteszi: „Ha csak a katalógus előállítása 100 ezer forintba kerül, akkor nincs értelme 50-100 ezer forint értékű tárgyakkal foglalkozni.” Ezt az elvet vallja a Vintage Galéria is, ahol 100 ezer és 1 millió forint között kínálják a fotográfiákat.

Tovább bonyolítja a szárnyait bontogató műtárgypiac helyzetét, hogy a fényképezés popularizálódása és a digitalizáció még nehezebbé tette a valódi művészeti értéket képviselő alkotások kiválasztását a mindent elárasztó kommersz képek közül. A gombnyomásra készülő művek létjogosultságot adnak arra, hogy fényképezőgéppel a kezében bárkiből lehessen fotós, vagy egy gyors letöltéssel bárki ingyen képhez juthasson az interneten, semmibe véve a szerzői jogi törvény vonatkozó passzusait. Az érme másik oldala, hogy a fotópiac pont a technikai fejlődés e két vívmányából tudna előnyt kovácsolni a maga számára, ha felismerné, hogy a közönség számára a fotográfia az egyik legkönnyebben befogadható, legelérhetőbb vizuális művészeti ág.

Ma nagyítóval kell keresni a művészeket felkaroló menedzsereket is. Vancsó Zoltán fotóművész átlagosan évi öt-hat kiállításra kap lehetőséget itthon és külföldön, de úgy véli, ha lenne menedzsere, több alkalomhoz jutna a megjelenésre. „Furcsán veszi ki magát, ha egy művész saját magát ajnározza a gyűjtő előtt” – ad betekintést a sajátosan működő műtárgy-kereskedelembe.

ÁRRAL SZEMBEN. Pőcze Attila az árral szemben úszik, amikor 10 fős művészgárdáját próbálja meg népszerűsíteni. Felkaroltjai többségében más kortársművészeti ágakban is ismertek, és a külföldi szakma számára sem cseng idegenül a nevük, ezért könnyebb őket eladni. Az egyre bővülő, fiatal és középkorú vásárlói kör is nagyrészt a kortárs műveket gyűjtők közül kerül ki, akik nem feltétlenül fotóra specializálódtak, de azért meggyőzhetők.

A galériatulajdonos szerint éppen ezért nem kell kétségbe esni: természetes, hogy a hazai szereplők még egy kicsit konzervatívak, hiszen általában vett műtárgypiacról is csak 10-15 éve beszélhetünk ismét. Pőcze Attila úgy látja, elérkeztünk egy olyan pillanathoz, amikor a teljes műtárgypiac már elég erős, és a fotópiac iránt is mutatkozik némi érdeklődés. A jó kvalitású alkotók és a nemzetközi folyamatok biztos növekedési potenciált ígérnek, így szerinte, ha az alkotó személyének kiválasztásában nem hibázunk nagyot, befektetésnek is nyugodtan ajánlható a fotográfia.