– Mi vette rá arra, hogy 1956-ban alig húszévesen elinduljon a forradalom napjait élő, azaz fölöttébb kockázatos úti célnak tekinthető Magyarországra?
– Oxfordi barátaimmal együtt, valószínűleg igen naiv módon, tényleg hittünk abban, hogy a magyarok rákényszeríthetik az oroszokat az országból való távozásra. Miközben Budapesten zajlottak az utcai harcok, Michael Korda – a világhírű magyar származású filmrendező, Korda Sándor unokaöccse, a díszlettervező Korda Vince fia – telefonon tartotta a kapcsolatot otthoni barátaival, köztük a kor egyik leghíresebb orvosával, Haynal Imre professzorral. Tőle tudta meg, hogy miután az oroszok október 23-a után látszólag kivonultak a magyar fővárosból, rengeteg sebesült szabadságharcost vittek be a kórházába, de gyógyszerük, kötszerük alig-alig volt. Ezt hallva négyen elhatároztuk, hogy elmegyünk Budapestre, és annyi penicillint, kötszert és gyógyszert viszünk magunkkal, amennyit csak tudunk.
– Oxfordi egyetemistaként honnan volt erre pénzük?
Christopher Lord 1956-ban..
– Elmentünk Korda Sándor özvegyéhez, Lady Kordához. Sok rábeszélésre nem volt szükség: mai pénzben számolva rögtön több ezer fontot bocsátott rendelkezésünkre. A gyógyszereket, több millió egység penicillint, a londoni Wigmore Streeten szereztük be egy kereskedőnél, aztán átrepültünk Brüsszelbe, ahol a legjobb barátom, Roger Cooper bátyjának a Volkswagenjét pakoltuk tele, és nekivágtunk az útnak. Az autónk tetején ki volt feszítve a brit lobogó, és simán el is jutottunk Budapestre. Világos volt számunkra, hogy a kommunisták kezéből már teljesen kicsúszott a hatalom. Mindenütt fegyveres szabadságharcosokkal találkoztunk, és láttuk a fákra, lámpavasakra felakasztott ávósokat. Elvittük a gyógyszereket Haynal professzor klinikájára, ahol a kórház alagsorában diákok tucatjai gyártottak röplapokat és mindenféle nyomtatott anyagot. Aztán a Széna-téri felkelők egyike elkísért bennünket az Astoria Szállóba, mondván: ott is működik egy aktív szabadságharcos-csoport, ott biztonságban leszünk.
– Mindez mikor történt?
… és ma.
– November 3-án este. Aznap éjjel kezdődött meg az orosz támadás Budapest ellen. Az éjszaka közepén mi is felébredtünk a fegyverropogásra, lementünk a szálloda előtti útkereszteződésbe, és segítettünk a szabadságharcosoknak barikádot építeni, Molotov-koktélokat készíteni. Később a Baross tér irányából hirtelen megjelent egy orosz tank, és a gépfegyveréből tüzet nyitott ránk. Három vagy négy ember megsebesült, egy tizennégy éves fiú pedig azonnal meghalt. A szabadságharcosok ekkor azt mondták, nem szeretnék, ha nekünk bármi részünk lenne a harcokban, mert nem akarnak semmilyen propaganda magas labdát adni a kommunistáknak vagy az oroszoknak. Nem akarták, hogy azt hirdessék: lám, itt a bizonyíték, hogy az egész mögött a Nyugat áll. Így aztán visszamentünk a szállodába és onnan láttuk, hogy egész nap milyen heves harcok folytak az Astoriánál, hogyan dobálták a felkelők a Molotov-koktéljaikat a szovjet tankokra a szemközti ház erkélyeiről. Az az épület egyébként – groteszk módon – a Szovjet–Magyar Baráti Társaság székháza volt. Majd a szálloda igazgatója azt mondta, van egy rejtett pince három szinttel az utca alatt, vonuljunk le oda a személyzettel együtt. És valóban: az oroszok átfésülték ugyan a szállodát, elvitték a bárból az összes barackpálinkát és Tokajit, de bennünket nem találtak meg.
– Végül hogyan jutottak ki Budapestről?
– Három nap múlva elvittek bennünket a brit képviseletre, ahol láttunkra a követ nagyon megdöbbent. Nem is tudták elképzelni, hogy a harcok alatt a követség épületén kívül is voltak brit állampolgárok Budapesten. Ott volt persze egy csomó brit újságíró, többen közülük onnan adták le az „Itt állok a szabadságharcosokkal a barikádon…” kezdetű tudósításaikat. Szóval itt töltöttünk további három napot, amiért egyébként éjszakánként 12 shilling 6 pennyt kellett fizetnünk, aztán a követnek sikerült valahogy vízumot szereznie mindenki számára a magyar külügyminisztériumtól. Elindultunk egy autókonvojjal, de Pesttől vagy 20 kilométerre egy orosz járőr megállított bennünket, összetépte a papírjainkat, azzal, hogy itt most nem a magyarok illetékesek többé, menjünk vissza Pestre, az orosz parancsnokságra engedélyért. Végül november 11-én érkeztünk meg a magyar–osztrák határra.
– Hogy fogadták Oxfordban ezt az engedély nélküli távollétet?
– Hivatalosan nagyon rosszul, hiszen tanév közben mentünk el. A barátaink viszont alig győzték újra és újra meghallgatni, hogy mit tapasztaltunk. Nem sokkal később pedig Roger Cooper és jómagam kaptunk egy rejtélyes telefonhívást a londoni védelmi minisztériumból, egy bizonyos Elgood őrnagytól, aki megkért: menjünk el egy kicsit beszélgetni vele arról, mit láttunk Magyarországon.
– Honnan tudta a brit védelmi minisztérium, hogy érdemes Önökkel „elbeszélgetni”?
Brit követségi autó a forradalmi Budapesten. Semmibe vett diplomáciai védettség.
– Azt hiszem, mindenkit kikérdeztek, aki Budapestről érkezett, mert szükségük volt információra arról, milyen szovjet egységek tartózkodnak ott. Rólam meg Rogerről pedig tudhatták, hogy alig egy évvel korábban szereltünk le a Rajna mentén állomásozó brit erőktől, így tisztában kellett lennünk a szovjet tisztek csapatjelzéseivel. Mi elmondtuk nekik, amit tudtunk, és azt is, hogy borzalommal tölt el az, ami most Magyarországon történik, tehát ha csak egy mód van rá, visszamegyünk, hátha tudunk segíteni. Erre fölkapták a fejüket, és azt mondták, ha tényleg visszamegyünk, nagyon érdekelnék őket a Pécs környéki bányákból az ukrán határ felé irányuló uránium-szállítmányok és a szovjet csapatok összetétele, mozgása. Szóval, 1956 utolsó napján el is indultunk, ugyanazzal az autóval, és – mivel Hegyeshalomnál nem lehetett belépni Magyarországra – Belgrád felé kerülve jutottunk el a magyar határra. Velünk volt még az öcsém és egy Judith Cripps nevű lány is, szintén Oxfordból, akit alig ismertünk. Tudtuk, hogy sokat járt ki az angliai magyar menekülttáborokba, de azt nem, hogy neki másféle tervei voltak az utazással. Már Kecskemét felé jártunk, amikor megállított a rendőrség. Átkutatták a poggyászunkat, és Judynál találtak húsz–harminc olyan levelet, amelyet a menekülttáborokban lévő magyarok küldtek rokonaiknak, szabadságharcosoknak, a forradalomban részt vett vezetőknek. Őrültség volt, és ha tudjuk, hogy mi van nála, soha nem visszük magunkkal. A titkosrendőrség persze azonnal letartóztatott bennünket. Egy hétig azzal áltatták a brit követséget, hogy semmit sem tudnak rólunk, aztán egyszer csak beismerték, hogy előzetes letartóztatásban magánzárkákban vagyunk.
– Kiderült, hogy mi volt ennek a hirtelen beismerésnek az oka?
– Azt hiszem, úgy vélték, elég bizonyítékuk van ahhoz, hogy kémkedés miatt bíróság elé állítsanak bennünket. A követség védőügyvédet is szerzett. Aztán teljesen váratlanul közölték, hogy másnap szabadon engednek bennünket. Csak később hallottuk, hogy talán Judy Cripps nagyapja, aki a háború alatt Moszkvában volt brit nagykövet, és jó kapcsolatokat ápolt Nehru indiai miniszterelnökkel is, szóval talán ő volt az, aki moszkvai közbenjárásra kérte fel Nehrut az ügyünkben. Akárhogy is, elengedtek.
– Hogyan sikerült ezek után visszailleszkednie az egyetemi hétköznapokba?
– Sajnos a tanulmányaimat rövidesen fel kellett adnom. Ez volt ugyanis a második, engedély nélküli hiányzásom abban a tanévben, ezért megvonták az ösztöndíjamat, és mivel nem gazdag családból származtam, ez az oxfordi diákoskodásom végét jelentette. Ezután elszegődtem egy angol utazási iroda jugoszláviai területi képviselőjének. Két évvel később viszont már két fivéremmel együtt saját idegenforgalmi cégünk volt, és elsősorban kelet-európai és jugoszláviai utakat szerveztünk. Így jutottam el aztán 1962-ben újra Magyarországra. Akkoriban a magyarok kezdték elirigyelni a komoly keményvaluta-bevétellel járó jugoszláv idegenforgalmat. Így aztán meghívtak tíz nagy angol utazási irodát – köztük a Thomas Cook és a Horizon céget, illetve engem – egy magyarországi útra. Természetesen tartottam az utazástól, írtam is egy levelet az Ibusz akkori igazgatónőjének, megköszönve a meghívást, de egyben el is mondtam, hogy egyszer már, egészen más körülmények között, voltam a magyar kormány „vendége”. Ő aztán felhívott és azt mondta: erről persze tudunk, de fátylat reá!
– Ma is működik még a cég?
– A hatvanas években eladtam, méghozzá jókora haszonnal. Mallorcán éltem tíz évig, elkezdtem szállodákat építeni, de aztán kitört a hatnapos arab–izraeli háború, kirobbant az olajválság, és a szállodaüzlet az árak viharos emelkedésének lett az áldozata. Aztán átköltöztem Dél-Franciaországba, ahol nyaralók és apartmanok építésével, értékesítésével foglalkoztam.
– Magyarországon soha nem fogott üzleti vállalkozásba?
– Ilyesmi 1989-ig az eszembe sem jutott, de egészen őszintén: azóta sem. Magyarországra viszont vissza-visszajárok. Ott voltam Nagy Imre megindító újratemetésén, és 1996-ban is, a forradalom 40. évfordulóján.