Éppen ezért döntő fontosságú, hogy Európa stratégiai szerepet vállaljon a térségben, és átfogó stratégiát dolgozzon ki a régióra vonatkozóan, higgadtan és világosan meghatározva saját érdekeit. E stratégiában pedig központi szerepet kell játszania Törökországnak – politikai, katonai, gazdasági és kulturális szempontból egyaránt.
FÁJÓ ÉRDEKTELENSÉG. A török modernizációt Kemal Atatürk óta a nyugati, pontosabban az európai perspektíva határozza meg, ezen belül pedig immár 43 éve az a körülmény, hogy Törökország csatlakozni kíván az Európai Unióhoz, amely kilátásba is helyezte a tagságot. Ám éppen ma, amikor világosan be kellene látni, hogy Törökország mennyire fontos Európa biztonsága szempontjából – ezt diktálja megannyi tényező, a közel-keleti válságoktól az iszlám terrorizmuson és a bevándorláson át az energiaellátás fenyegetettségéig -, a kontinens fájó érdektelenséget tanúsít a kétoldalú kapcsolatok alakulása iránt.
Joschka Fischer
Az Európai Bizottság november 8-án jelentést tesz közzé a Törökországgal folytatott csatlakozási tárgyalások állásáról. Veszélyes helyzet alakulhat ki, mert a jelentés rossz irányba terelheti az egész folyamatot. A legfőbb vita Ciprus körül folyik. Törökország nem hajlandó megnyitni kikötőit, repülőtereit és közútjait a Ciprusi Köztársaság előtt, amit pedig a csatlakozási tárgyalások kereteit rögzítő ankarai egyezmény értelmében meg kellene tennie. A török kormány azzal indokolja ezt, hogy az EU a maga részéről – a nicosiai görög ciprióta kormány vétója miatt – nem szabadította fel a kereskedelmet a török irányítás alatt álló Észak-Ciprussal szemben. Az EU először 2003 végén, az Európa Tanácsban vállalta ezt, majd 2004 áprilisában a külügyminiszterek tanácsában formálisan is ígéretet tett rá, ám a teljesítés mindmáig késik. Ez ügyben tehát Ankarának van igaza, nem az EU-nak.
Az ankarai egyezmény elfogadásakor a Recep Tayyip Erdogan vezette török kormány elért valamit, ami addig lehetetlennek látszott: rávette a török cipriótákat, hogy az évtizedes szembenállást enyhítve menjenek bele egy kompromisszumba a megosztott sziget két része között. Észak-Ciprus elfogadta Kofi Annan ENSZ-főtitkárnak az EU által is támogatott tervét a régi konfliktus megoldására. A görög dél azonban – az ottani kormány propagandájának a hatására – elutasította azt. Nagy igazságtalanság és egyértelmű ostobaság volna, ha a brüsszeli jelentés megróná Törökországot, amiért nem tesz további engedményeket az immár EU-tag görög Ciprusnak, miközben egy szóval sem bírálná a patthelyzetért valójában felelős nicosiai kormányt.
TITOKBAN ÖRÜLNEK? Úgy tűnik, az EU-ban – főleg Franciaországban, Németországban és Ausztriában – némelyek titokban örülnek annak, hogy összeütközésre kerülhet sor. Azt remélik, hogy ez esetben Törökország kénytelen lesz elállni csatlakozási szándékától. Csakhogy az EU stratégiai hibát követne el, ha engedné, hogy néhány fontos tagállamának rövidlátó belpolitikai megfontolásait tükrözze a jelentés.
S milyen perspektívái volnának Törökországnak az EU-n kívül? Pán-török illúziók? Visszatérés a Kelethez és az iszlámhoz? Mindez nem működhet. Viszont Törökország nem fog türelmesen várakozni az EU küszöbén sem. A közvélemény-kutatások szerint az országban erősödik az Európával szembeni frusztráció, viszont egyre kedvezőbben ítélik meg Iránt. Ezzel párhuzamosan soha nem látott szintre fejlődtek a török-orosz diplomáciai kapcsolatok. Törökország, Oroszország és Irán évszázadokon át egymás vetélytársai voltak, így szövetségük alig elképzelhető. De az EU-nak most sikerülhet közel hozni e három államot – a saját kárára.
A kétoldalú kapcsolatok ma olyanok, mint amikor két vonat robog egymás felé. A karambol megakadályozása kölcsönös érdek.
© Project Syndicate, 2006 • A szerző Németország volt külügyminisztere és alkancellárja, a német zöld párt, a Bündis 90/Die Grünen egyik vezetője.