Csitító szó jobbra, balra

Az egyház rendelkezik olyan belső spirituális erővel, hogy képes kiengesztelődni önmagával, a társadalommal, és megpróbálni elfogadni a másikat, úgy, ahogy van - mondja a pannonhalmi főapát. A katolikus egyház múltfeltáró alapítványának kuratóriumi elnöke az ügynökkérdésről, valamint egyház és politika viszonyáról is nyilatkozott a Figyelőnek.

– Nagyon borúlátó képet festett Magyarországról újévi körlevelében a Magyar Katolikus Püspöki konferencia. Ön szerint is ennyire tragikus a helyzet?


– Borúlátó nem vagyok, de rózsásnak sem látom helyzetünket. Ezt mások, szakemberek is megfogal-mazták már többször. Tagja vagyok a püspöki konferenciának, a körlevelet is aláírtam, de részben értem a világiak kritikáját. A katolikus egyház a rendszerváltás után 16-17 évvel szóhasználatában, kifejezésmódjában még mindig egy korábbi „világképhez” kötődik. A püspökkari körlevélben különböző világképek és különböző egyházképek keverednek. Gondolkodásmódunkban erősen jelen van a Szent István-i állam, a trón és az oltár egysége, s ebből fakadóan az a kísértés, hogy körülöttünk a többség keresztény, esetleg katolikus. A diktatúrában végbement a társadalom szekularizációja, jórészt erőszakos úton, az egyház elveszítette korábbi pozícióit, de ezt máig nem tudta feldolgozni. A megnyilatkozásai ezért is régiesek. Nagy kísértés a hatalmat kérni segítségül ahhoz, hogy a régi pozícióinkat megerősítsük, hiszen ezer éven keresztül a katolikus egyház „királyi kegytől és támogatástól” függött. Meglátásom az, hogy az erejét vissza fogja kapni, de nem feudális úton. A következő ezer évben már alulról épül az egyház: az elkötelezett hívők talán kevesebben lesznek, de a közösségi életük és a kisugárzásuk sokkal erősebb lesz.

– Visszatérve a körlevélre, Ön mit tart valóban súlyos társadalmi problémának?

VÁRSZEGI IMRE ASZTRIK

Januárban ünnepelte 60. születésnapját, Sopronban született, osztályidegenként számon tartott családba. Tizennyolc évesen lépett a Szent Benedek Rendbe. 1971-ben, miután elvégezte Pannonhalmán a Hittudományi Főiskolát, pappá szentelték. 1971 és 1976 között az ELTE Bölcsészettudományi Karának hallgatója, itt szerzett történelem-német szakos diplomát, később pedig történelemből doktori fokozatot.

1971-ben magiszter, 1985-től főmonostori perjel, majd 1988-tól esztergomi segédpüspök, a Budapesti Központi Szeminárium rektora, 1992-ig a püspökkari konferencia titkára volt. 1991-től pannonhalmi főapát, a magyarországi bencés szerzetesek vezetője.

Történeti és teológiai tanulmányai szaklapokban jelentek meg. A Lengyel Lászlóval közösen 1999-ben publikált Beszélgető-könyvecske jelentős hatással volt a szellemi közéletre, mivel az első példa volt az igazi párbeszédre a hazai egyházi és világi értelmiség között.

– Aggodalommal tölt el, hogy az átalakulás során nagyon sokan elszegényedtek, talajvesztettekké váltak. A veszteseket látva gyakran átélem, hogy tehetetlenül állunk a jelenséggel szemben, és ez nagyon fáj. Magam arra törekszem, hogy azon a territóriumon, amelyért felelős vagyok, ne alakulhasson ki szélsőséges nyomorúság, és a rászorulók ne maradjanak támogatás nélkül.

– Manapság mintha nemcsak a hívek szorulnának támogatásra. Legalábbis erre utal, hogy az egyházi vezetők ügynökmúltját feltáró cikkek hatására a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia létrehozta a múltfeltárással foglalkozó Lénárd Ödön Közhasznú Alapítványt, s a kuratórium elnökévé Önt nevezték ki. Mi az, amit tisztázni kívánnak?

– Az egyház támadásként élte meg, hogy a sajtóban ismét felbukkant az ügynökkérdés.

– Politikai támadást sejtenek mögötte?

– Az egyház politikai támadásként éli meg, hogy hosszú időn keresztül nincs szó a sajtóban az ügynökmúltról, majd egyszer csak sorra megjelennek az ilyen témájú írások. Azokról pedig, akik ezt a helyzetet megteremtették, szó sem esik, vagy alig. Kétségtelen, hogy az egyháznak adóssága van az 1945 utáni történetének feltárásában.

– Különös, hogy annyi egyházi személy működött együtt az államhatalommal.

– Erről feltételezések vannak, de ehhez a korszakot kell megérteni. A katolikus híveket és a papságot felkészületlenül érte, hogy egy diktatúra mire képes egy emberrel, vagy egy közösséggel szemben. A Szovjetunióban akkorra már az ortodoxián kikísérletezték az egyházüldözés legváltozatosabb formáit, s ezeket a forgatókönyveket hozták Magyarországra. Miután adminisztratív korlátozásokat vezettek be, és a gazdasági erejétől is megfosztották az egyházat, elkezdték a klérus tagjait egyenként ellehetetleníteni. Emellett már az ötvenes években megkezdődött az egyházi személyek beszervezése. Ez úgy történt többnyire, hogy erkölcsi kapaszkodót kerestek az illető életében, amelyen keresztül zsarolható volt. Az egyház a papjai és a hívei számára magas erkölcsi normákat állít, amelyeket – mivel emberek vagyunk – igen nehéz betartani. Mivel zsarolták az egyháziakat? Több ok is volt, de elsősorban a szexualitással. Ha egy papnak, vagy szerzetesnek meg nem engedhető módon volt kapcsolata nővel, vagy a homoszexualitás útjára tévedt, felhasználták ellene. De azt is, ha rájöttek, hogy érzékeny a pénzre vagy a hatalomra. Látható a jelentésekből, hogy a beszervezés előtt rendkívül alapos környezettanulmányt végeztek, behatóan tanulmányozták a kiszemelt személy kapcsolatrendszerét, és aztán lecsaptak rá. Emellett a diktatúra arra törekedett, hogy az egyházban kitermeljenek egy olyan, papokból álló réteget, amelynek tagjaival beláttatják: a rendszer haladó, az egyház pedig maradi. Ők lettek a békepapok.

Egyéni történeteket, sorsokat fognak feltárni?


– A célunk ennél több: az elmúlt ötven évet teljes összefüggéseiben, a történettudomány tárgyilagos módszereivel tárjuk fel. Nem az ítélkezés a célunk, hanem a tisztánlátás. E munka közben nyilván egyéni életutak is előtérbe kerülnek, a hitvallók is és az együttműködők is. A tisztánlátásnak bűnbánatot és kiengesztelődést kell hoznia. Nem csak az ügynökökkel és az egyház árulóival szemben. A kereszténységnek visszamenőleg meg kell bocsátania a kommunista hatalomnak is. A kritikát kapott püspökkari körlevél egy nagyon fontos mondatára nem figyeltek fel: „Felülemelkedve minden elmúlt (…) bűnön és szenvedésen, tudjunk Isten előtt bűnbánatot tartani és őszinte szívvel, (…) nagylelkűséggel másoknak megbocsátani.”

– Úgy látom, ez jelentőségében túlmutat az egyházi kereteken.

– Pontosan. Azt gondolom, az egyház rendelkezik olyan belső spirituális erővel és tartalékkal, hogy képes kiengesztelődni – Istennel, önmagával, és a társadalommal. És máris eljutottunk a mába. Oda, hogy már nem utasítjuk el a másikat, hanem megpróbáljuk elfogadni, úgy, ahogy van. Világosan kell látnunk az egyház szerepét, egyrészt a tisztánlátás, másrészt a kiengesztelődés, megbocsátás érdekében.

– Ha már eljutottunk a mába, mennyiben és milyen módon szabad az egyháznak politizálnia, konkrétan választások idején?

– Ez napjainkban kiélezett kérdés, és nehezen értik meg az egyház alapállását. Leegyszerűsítve: az egyház léte már önmagában politikai valóság. Az, ahogy belső törvényei szerint él, cselekszik, evangelizál, közösségei vannak, kulturális és gazdasági szereplőként működik, a polisz része, így a létünk is politikus. Mi is az állam polgárai vagyunk. Miért ne lehetne az egyháznak, illetve az egyháziaknak véleménye? Ezt talán senki nem vitatja. Amit viszont az egyház tilt, hogy püspök, pap, diakónus, szerzetes -akinek lelkészi, papi szolgálata van, ne folytasson pártpolitikát. Ha belemegyünk a szóelemzésbe, a párt szó a „partim”, azaz „rész” szóból származik. Az egyház küldetése viszont egyetemes. Ez azt jelenti, hogy olyan távolságot kell tartanom a napi (párt)politikától – ahol olykor nemtelen eszközökkel zajlik a csatározás -, hogy adott esetben csitító szóval, békítőleg, bármelyik felet megszólíthassam. Tehát nem jobbra, és nem balra van küldetésem, hanem az emberekhez, akik mindkét oldalon állnak.

– Mi akadálya van annak, hogy ez valóban így, ilyen tisztán valósuljon meg?

– A rendszerváltás után, a négyévente bekövetkező ide-oda sodródások között alig volt arra mód, hogy akár a pártok, amelyek maguk is változnak, vagy akár az egyház gyökerében, radikálisan végiggondolta volna az egymáshoz való viszonyt. Ez a feladat még előttünk áll.

– Úgy veszem ki a szavaiból, hogy mind a jobboldal, mind a baloldal rosszul viszonyul az egyházhoz.

– Ez így van. Személyes kritikám a politikusokkal szemben az, hogy – a felvilágosodás örököseiként – a hatalom szemszögéből tekintenek az egyházra. Azt firtatják: a hatalom szempontjából veszélyes vagy szövetséges? Az egyház márpedig sem nem veszélyes, sem nem szövetséges. Aki az egyházhoz bölcsen, távlatosan és egy közösség érdekében közelít, az engedi, hogy az egyház az legyen, ami: közösséget teremtő vallásos küldetésű, kultúrateremtő, spirituális hálót építő, a küldetésénél fogva az embereket a társadalom különböző szintjén megszólító, összefogó közösség. A XXI. században egy modern politika – akármelyik oldalt képviselje – nem gondolkodhatna korszerűtlenül négyéves periódusban. Ha az egyházat belülről, lényege felől közelíti, akkor látná az egyház valódi társadalmi szerepét, és ehhez megadná azokat a támogatásokat, amelyeket a civil társadalmi szerveződéseknek megad.

– A választások kapcsán elhangzott nyilatkozatokból úgy tűnik, az egyháznak mégsem mindegy, melyik politikai erő jut hatalomra.

– Fel kell tenni a kérdést: mi az egyház? Az egyház nem csak a klérus, nem csak a püspökök közössége, hanem lényege szerint Isten népe. Tagja minden megkeresztelt ember. Van közöttük egyetemi tanár, vállalkozó, értelmiségi, tanító, és sok drága, egyszerű falusi néni, bácsi – ők mindannyian együtt az egyház.

– Csakhogy a klérus vezeti a lelkeket, az ő nyilatkozataikról beszélek.

– Az istentiszteletet nem szabad összekeverni a pártgyűléssel. Véleményünk kifejtéséhez is el kell tanulnunk annak kultúráját és helyét. Többeknek úgy tűnik, hogy az egyszerűbb, vidéki környezetben a pap „ideológiailag” is meghatározó. Erről sem vagyok meggyőződve. A városi közösségeinknél a változást jobban nyomon lehet követni, ott a papok már nem minden tekintetben irányadóak. Ha az egyház tud az lenni, ami, akkor nem a pártoskodással van elfoglalva. Mindenki a hatalmat akarja megszerezni, az egyházakat meg manipulálni kívánja ennek érdekében. Az egyház a saját szabadságát, a működés biztonságát szeretné végre már megélni, megtapasztalni. Itt van most a jobb vagy bal kérdése. Legyünk józanok: ötvenévnyi kommunizmus után olyan szóhasználat, amely erre a korszakra emlékeztet, nem lehet szimpatikus az egyház tagjainak. Ezek mélyen gyökerező reflexek. Nyitottan, történész módjára próbálok gondolkodni, de nem szabad elfelejteni azt sem, egy műszó – szocializmus – címén, családokat, sok-sok embert nyomorítottak meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy a politikai jobb minden tekintetben megfelelően viselkedik az egyházzal. Szóhasználatban a jobboldal elméletileg a keresztény értékeket nem tagadja, nem utasítja el, próbálja beépíteni a programjába. Természetes, hogy ez spontán módon közelebb áll a hívő emberek gondolkodásmódjához. De ez sem áll minden keresztényre. Nagyon megosztottak most már a vélemények. Afelé haladunk, hogy a társadalom politikai sokszínűsége egyre inkább megjelenik az egyházban is. Egy sajátos tendencia érvényesül, de nem az egymásnak feszülés fogja megoldani az ellentéteket.

– A választások első fordulója után vagyunk: kiélezett a kampány, élethalál harcot vív bal- és jobboldal. Hogyan látja, mitől jöhet létre társadalmi megegyezés?

– Attól, ha lesznek Magyarországon olyan higgadt és alázatos, bölcs politikusok, akik olyan fogalmakhoz, mint nemzet, egyház, emberi kapcsolatok, emberi jogok, szociális kérdések, nem hatalmi, nem presztízs, nem gazdasági motívumok alapján közelítenek, és nem technokrataként, hanem mindegyiket a maga helyén, kellő tisztelettel kezelik. Nem negyed és fél Magyarországról van szó, hanem egy egész országról, amelynek a nem hívő, a másként gondolkodó, a katolikus, a protestáns, a zsidó, vagy más is mind-mind egyenjogú tagja. Itt nekünk azt a békét és alapállást kell megtanulnunk, hogy nem félünk egymástól. E tekintetben nem vagyunk még európaiak. Ez nem jelenti, hogy Európa problémátlan, de nyugaton egészen másképpen merülnek fel ezek a kérdések, mint ahogy mi itt, a posztkommunista államokban, időnként egymásnak feszülve kölcsönösen zárjuk el a megoldás útját. Végre a mindenkori ellenzéknek – függetlenül a politikai színezetétől – meg kell tanulnia az etikus magatartást, a konstruktív ellenzékiséget a köz, mindannyiunk érdekében.

Több mint misebor

Olyan karakteres fehér- és vörösborokat – rajnai rizlinget, fűszeres traminit, sauvignon blanc-t, pinot noir-t – szeretnénk érlelni, amellyel Pannonhalma visszaszerezheti régi hírnevét, és megmutatja új arcát – Liptai Zsolt Gábor, a Pannonhalma Borház Kft. ügyvezető igazgatója, Gál Tibor tanítványa, így summázta ars poeticáját. A főapátság és a Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) 2001-ben alapított közös pincészete méltán építhet az ezeréves hagyományra. „A vállalkozásaink közül most a borászatra figyelnek leginkább” – mondja Várszegi Asztrik. „Ezeréves kultúrtörténeti tradíció semmisült meg az államosítás idején. Mi úgy gondoltuk: a hagyománynak hatalmas marketingértéke van, s ehhez kerestünk befektetőt. Erdei Tamás, az MKB vezérigazgatója volt olyan fölvilágosult és nyíltszívű, hogy azt mondta: bár egy bank profiljába nem tartozik, hogy borászatot támogasson, de itt egy fontos kultúrérték megmentéséről is szó van. Bízom benne, hogy ez a közös vállalkozás hosszú távon megment a pusztulástól egy értékes tradíciót. Arról nem beszélve, hogy ezen keresztül magunknak bevételt, s a környéken sokaknak munkalehetőséget tudunk biztosítani” – teszi hozzá a főapát. A Szent Márton-hegyen épített monostor és a benne élő, a borászatot is meghonosító bencés szerzetesközösség egyidős a magyar államisággal. A hagyomány és vele a borvidék rangja azonban az idők során erodálódott. Az MKB vezetése befektetőként mégis fantáziát látott a bankprofiltól eltérő bencés borászat felkarolásában. A főapátság 54 százalékos, a bank 46 százalékos tulajdonában lévő közös vállalat mintegy félszáz hektáros szőlőbirtokra támaszkodó élvonalbeli pincészet kialakításán fáradozik, nem is eredménytelenül. Mintegy 45 hektáron már az idén teljesen termőre fordul az új telepítés, a borászat – az új épületben, a vadonatúj technológiával – viszont már 2003-tól termel. Az immár egymilliárd forint értékű pincészet vezetője máris aranyérmes borokkal büszkélkedhet, egyebek között a tokiói Wine Challenge-en nyertes Rajnai rizling jóvoltából.

A pénzsikerek azonban még váratnak magukra. A társaság 2003-at és 2004-et 15-55 millió forintos veszteséggel zárta a beruházások miatt. „Csak 2007-re tervezzük, hogy a beruházás megtérülése megkezdődjön” – árulja el Müller János, az MKB elnöki tanácsadója. A közös vállalat ugyanis szigorú üzleti terv alapján gazdálkodik, a cél a nyereségesség. A félszáz hektár a tavalyi 130 ezer után évi 200-300 ezer palack minőségi borhoz elég szőlőt érlel majd. A forgalmazás részben egyházi csatornákon folyik. Mintegy 50-60 ezer palackot Pannonhalmán a turisták vásárolnak meg, illetve külföldön, Európában a bencés rend helyi szervezetein keresztül értékesítenek. Évi 20 ezer palackot pedig a résztulajdonos bank vásárol meg promócióra és kapcsolatépítésre.

De nem csak bora van a főapátságnak. „Rábukkantunk a XVII-XVIII. században munkálkodott gyógyszerész testvéreink gyógytea- és likőrreceptjeire” – avat be a kezdetekbe Várszegi Asztrik. Ezek gyártására is kerestek partnert: korábban a Zwack Rt.-vel próbálkoztak, de újabban Agárdi Pál pálinkafőző állt melléjük. „Tréfásan szólva tipikus arisztokrata házassághoz hasonlítom e vállalkozásokat: nekünk van nevünk és címünk, nekik pénzük. Mindebből talán lesz valami hosszú távon” – mondja Várszegi Asztrik. A főapátsággal kötött szerződés három likőrféle – a gyógynövény-, a keserű- és a meggylikőr – előállítására vonatkozik. Az első típus 15, a keserűlikőr 7 különböző gyógynövény szárítmányának titkos keverékét rejti magában, ebből almapálinka-ágyon érlelnek varázsos kivonatot a likőrhöz. A gyógynövénykeverék összetételét még a pálinkafőzdében sem ismerik, Pannonhalmáról bekeverve érkezik. A meggylikőrhöz pedig a friss gyümölcsből cigánymeggypálinkával vonják ki az értékes íz- és aroma-anyagokat, s ezt azután a likőr jellegének megfelelően csupán cukorral édesítik. A pannonhalmi likőrök lelke – Reisch Elek főapát 1730-as receptje után – nemcsak a természetes jelleg, hanem a különlegesség. Így mondani sem kell, prémium kategóriás termékről van szó, annál is inkább, mert a mennyiség is korlátozott: fajtánként mintegy 4 ezer palack készül évente. A likőrt ezért nem is árusítják a hagyományos kiskereskedelemben, csak a főapátság tihanyi, bakonszegi üzletében, illetve borszaküzletekben, vinotékákban.

„A bencés kolostorok hagyományosan gazdasági függetlenségre törekedtek: igyekszünk megtermelni azt az értéket, amellyel a szellemi munkánkat finanszírozni tudjuk. Ez így egyelőre még utópia, a bevételeink csak kiegészítő támogatást jelentenek ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani az iskoláinkat és az öreg szerzetesek otthonát” – vonja meg a vállalkozások mérlegét a főapát.
Szirmai S. Péter